Nemeshegyi Péter SJ: Az eucharisztia megcselekvése – életünk központja

A 2. vatikáni zsinat szerint az eucharisztia megcselekvése „az egész keresztény élet forrása és csúcspontja” (LG 11), „a keresz­tény közösség alapja és szegletköve” (PO 6), „az egyház életének forrása” (UR 15), „minden evangélium-szolgálat forrása és csúcsa” (PO 5), „a keresztény közösség egész életének igazi középpontja és csúcsa” (ChD 30), általa „él és növekszik állandóan az egyház” (LG 26), „benne van az egyház egész kegyel\mi gazdagsága” (PO 5).

Amikor nemrég papszentelésre készülő kispapok lelkigyakorlatát vezettem, nekik is elmondtam a fenti szövegeket. Erre reagálva kérdezte meg tőlem az egyik résztvevő: „Mit kellene papként tennem, hogy az eucharisztia megcselekvése az én életem forrása, csúcspontja, alapja és szegletköve is legyen?”

A kérdés mellbe ütött, mert eszembe juttatta, hogy bizony sokan közülünk, papok közül – magamat is beleértve – nem mondhatjuk teljes őszinteséggel, hogy mindaz, amit a zsinat nagyon helyesen tanít az eucharisztiáról, számunkra mindennap megélt valóság. Igyekeztem néhány jó tanácsot adni a kérdező kispapnak, de éreztem, hogy ezt a kérdést mindnyájunknak mélyebben kell átelmélkednünk az Isten színe előtt.

Az eucharisztia valóságának helyes teológiai megértése bizonyára segíti ennek a feladatnak megvalósítását, de a megértésnél – gondolom – fontosabb az élmény. Szabadjon ezért a magam életéből egy élményről beszámolnom. Kisgyerek koromban untam a szentmisét. Akkor még nem volt szokásos a gyakori áldozás, és a hosszú latin misén való részvétel bizony nagy türelempróba volt számomra. De egy szép napon a következő történt velem. Szüleimmel a szomszédos Ausztriában, egy Maria Schutz nevű kegyhelyen levő hotelben nyaraltunk. Egyik délelőtt a szép fenyőerdőből jöttem vissza a hotelbe ebédre. Minthogy azonban még kicsit korán volt, és utam elvezetett a kegytemplom előtt, betértem. Őszintén megvallom, nem azért tettem, hogy imádkozzak, hanem azért, mert tudtam, hogy bent hűvös van. Amikor beléptem a templomba, láttam, hogy egy fiatal pap éppen misézik a főoltárnál. „Tyű, ez pech!” – gondoltam magamban. Úgy éreztem, hogy nem illik mise közben kimenni, ezért ott maradtam, hogy kivárjam a mise végét.

Akkor történt. Nem volt ez látomás vagy csoda, de most is hiszem, hogy Isten kegyelme volt. Hirtelen, gyerekszívvel megértettem, hogy a szentmise a legcsodálatosabb dolog a világon. A mise befejezése után egész megzavarodottan ültem le szüleimmel az ebédlőasztalhoz, és még most is emlékszem, hogy azt mondtam anyámnak: „Mamika, a szentmise, az valami csuda nagy valami!” Anyám csodálkozva nézett rám, hiszen eddig nem látszott meg rajtam a miséért való lelkesedés.

Persze, ez az élmény később elhalványult, de azt hiszem, hogy ez volt papi hivatásom kezdete. Ezért sok évtizeddel később ugyan­ebben a kegytemplomban már magam misézve mondtam hálát Istennek meg a Szűzanyának.

Azt hiszem, sokunknak volt valamikor életében ehhez hasonló eucharisztikus élménye. Őrizzük meg emlékét! Az ilyen élmény hálás tárolása többet ér minden teológiai fej­tegetésnél. De azért sokat segít az eucharisztia megcselekvésének a szentmisének mélyebb megértése is.

 

A 2. vatikáni zsinat meghatározása

A Liturgiáról szóló zsinati konstitúcióban találjuk a következő kiváló szöveget: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy a keresztáldozatot a századokon át az ő eljöveteléig jelenlevő valósággá tegye (perpetuaret), és így szeretett jegyesére, az egyházra bízza halálának és feltámadásának emlékünnepét (memoriale), a jóság szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, a pászka-lakomát (convivium paschale), amely­ben Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünk eltelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát.” (SC 47)

Ez a tömör szöveg nagyszerűen fejezi ki az eucharisztikus cselekmény (szentmise) lényegét:

1) e szertartás jelenlevővé teszi Krisztus egyetlen áldozatát;

2) emlékünnep, emlékszertartás ez, amely Krisztus üdvhozó halálát és feltámadását jeleníti meg;

3) az új jézusi pászka-lakoma ez. A pászka szó „átmenet”-et jelent. Jézus pászkája nem más, mint az ő halála és feltámadása által történő átmenet az Atyához. Ebben az átmenetben részesülünk a szentmisén közös, testvéri lakoma formájában.

A szövegben két nagy egyháztanító híres szavait is megtaláljuk. Ágoston dicsőítette az eucharisztiát e szavakkal: „O sacramentum pietatis, o signum unitatis, o vinculum caritatis!” (Ó, jóság szentsége, ó, egység jele, ó, szeretet köteléke. Tract. in Ioannem, 26,6,13.) Úrnapja zsolozsmájának szövegeit pedig valószínűleg Aquinói Tamás írta: ebben mondjuk az eucharisztia szent lakomájáról, hogy abban „Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünk eltelik kegyelemmel, és megkapjuk a jövendő dicsőség zálogát” (in quo Christus sumitur, mens impletur gratia et futurae gloriae nobis pignus datur).

 

 A szentmise: Krisztus lakomája

E gazdag szövegből emeljük ki először azt a világos állítást, hogy a szentmise: krisztusi pászka-lakoma. A szentmise legrégibb neve, tudvalevőleg, „az Úr vacsorája” (1Kor 11,20). Végzésének helyét pedig Pál „az Úr asztalának” mondja (1Kor 10,21).

Tehát a legbiztosabb bibliai és zsinati alapokon állunk, amikor igyekszünk minél mélyebben átélni az eucharisztikus cselekmény lakoma-jellegét. Jézusnak csodálatos elgondolása volt, hogy az új szövetség központi, legszentebb szertartásának a közös étkezés formáját adta. Az ember számára élete fenntartásához feltétlenül szükséges az evés és az ivás. Ezt pedig az emberek közösen szokták végezni, egymást kínálva, egymásra figyelve, egymás életének örvendezve. A kenyér és a bor volt az akkori nép alaptápláléka és megszokott itala. Amikor Jézus együtt étkezett a tanítványokkal, sőt még bűnösökkel és vámosokkal is, akkor ezek az étkezések számukra az Isten országának kegyelmi eljövetelét jelentették és közvetítették. Az utolsó vacsora volt ezeknek a közös étkezéseknek csúcspontja. Feltámadása után pedig e közös étkezések folytatódnak. Most már a feltámadt Úr hívja meg asztalához testvéreit, akiket tisztára mosott, és menyegzői ruhával látott el a keresztség által. Ő a házigazda minden szentmisén. És csodálatosképpen önmagát adja ételként és italként. Így egyesít egyre mélyebben önmagával és a Szentlélek által táplált szeretetével: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az általam él” (Jn 6,56–57). Ez az élet nem a halandó földi élet. Annak ugyanis, aki Jézust eszi és issza, „örök élete van”, és Jézus feltámasztja őt „az utolsó napon” (Jn 6,54).

Esszük, isszuk a feltámadt Krisztust, az Istenembert. Számos vallásban felderengő ősvágyak valósulnak meg itt. Isten Jézusban önmagát adja nekünk, hogy megistenítsen. Hiszen azt kérjük minden szentmisén, „hogy e bor és víz titka által részesedjünk annak is­tenségében,  aki  kegyesen  részesedett emberségünkben”. A ke­resz­tény élet: fokozatos megistenülés. Megvalósítója Krisztus a hittel végzett eucharisztikus cselekmény által. Jele pedig az egyre elmé­lyülő jézusi szeretet, életünk minden vonalán.

A szentmise krisztusi pászka-lakoma mivoltának kidomborítása és megélése nagyon segíthet abban, hogy az eucharisztia megcselekvése valóban életünk központja és napjaink csúcspontja legyen. Az eucharisztia-cselekmény történetének nagy tragédiája, hogy az ókor végétől kezdve ez a lakomajelleg eltompult. Már Szent Ambrus fájlalja az újonnan megkereszteltekhez intézett beszédeiben (De sacramentis), hogy a keleti egyházban a hívek kezdenek tartóz­kod­ni a szentáldozástól, és hangoztatja, hogy Milánóban nem ez a szo­kás: minden misén mindenki áldozik! Sajnos, Ambrus tiltako­zása ellenére a keleti egyház rossz szokása a középkorban átterjedt a nyugati egyházra is. X. Piusz pápa ösztönösen evangéliumi szíve kellett ahhoz, hogy a gyakori szentáldozás szokását újra szorgalmazza az egyház. De még sok tennivaló van, ha azt akarjuk elérni, hogy az eucharisztia-cselekménynek ezt a lényeges lakomajellegét a misézés módja jól kifejezze, és azt mindenki átélhesse. A következő pontok lennének fontosak:

1) A szembemisézés: lakománál a házigazda és a vendégek körülveszik az asztalt. Elképzelhetetlen, hogy a házigazda hátat fordítson a vendégeknek. A misén a pap képviseli a házigazdát, Jézust. Ő az, aki mindenkit Jézus nevében meghív a lakomára, és fogad a lakomán.

2) Kívánatos, hogy az oltár ne legyen távol a hívőktől. Kisebb közösségek esetében jó, ha – legalább a felajánlástól kezdve – a hívek körülveszik az oltárt. Új templomok építésénél nem a hosszúkás hajó, hanem az ellipszisforma a kívánatos. Legyen az oltárasztal a közösség központja.

3) Nagyon kívánatos, hogy minden szentmisén minden megke­resztelt résztvevő áldozzon. Ez így volt az ókori egyházban. Persze ehhez szükséges, hogy a résztvevők ne legyenek súlyos bűn állapotában. De – amint X. Piusz mondta – nem szükséges, hogy már „szentek” legyenek. X. Piusz így fogalmazott: „Senkit, aki a kegyelem állapotában van, és helyes és jámbor szándékkal járul a szent asztalhoz, attól visszatartani nem szabad. A helyes szándék pedig abban áll, hogy aki a szent asztalhoz járul, nem szokást vagy hiúságot vagy emberi meggondolásokat követ, hanem eleget akar tenni Isten akaratának, vele a szeretet által szorosabb kapcsolatot akar kötni, és ezzel az isteni orvossággal segíteni akar saját gyengeségein és hiányosságain” (DS 3379–80). Igen furcsa dolog, hogy valaki elmegy egy lakomára, és nem hajlandó étkezni. Az egyházi törvénykönyv, mely a hetenkénti miserészvételt és csak az évenkénti szentáldozást írja elő, a középkori gyakorlat révén alakult ki, és reformra szorul.

4) Nagyon kívánatos a két szín alatti szentáldozás. Lakomához illik az étel és az ital. Jézus lakomájánál pedig az értünk adott test és értünk kiontott vér különös jelentőséggel bír. A 2. vatikáni zsinat óta ez a szokás terjedőben van, és – a püspöki előírások figyelembevételével – további terjedését szorgalmazni kellene.

5) „Nagyon kívánatos, hogy a hívek, éppen tökéletesebb bekapcsolódásuk érdekében, a pap áldozása után Urunk testét ugyanazon áldozatról vegyék magukhoz” (SC 57). Ezt már XII. Piusz pápa szorgalmazta, a 2. vatikáni zsinat – mint olvashattuk – szorgalmazza, a zsinat utáni római instrukciók szorgalmazzák, valamennyi teológus és liturgista szorgalmazza. Sokan mégsem követik ezt a sürgető ajánlást. Vajon miért? Az egész görög egyház (görög katolikusok, görög keletiek) a nyugati egyháznak a középkorból származó azon szokásán nagyon elcsodálkoznak, hogy előző miséken konszekrált szentostyákkal áldoztatunk. Ha rendszeresen a tabernákulumból vesszük elő a szentáldozáshoz a szentos­tyákat, ez elhomályosítja a szentmise lakomajellegét. Minden szentmisén mi hozzuk kenyerünket és borunkat az Úr asztalához, Jézus teszi azokat, itt és most, saját testévé és vérévé, és osztja szét azok között, akiket asztalához hív. A szentáldozás a fő módja a szentmise gyümölcseiben való részesedésnek. Nyilvánvalóan annak a misének a gyümölcseiben szeretnénk részesedni, melyen – kezdettől végig – tevékenyen részt vettünk. Miért kapunk akkor egy másik szentmisén konszekrált ostyát?

Sokan praktikus nehézségekre hivatkoznak, és abban igazuk is van, hogy a tabernákulumban elhelyezett szentostyákkal kell mindig gondoskodni arról, hogy sohase fogyjanak ki a szentostyák az áldozni kívánók számára. De ha megértjük a zsinat, a teológusok és a liturgikusok kívánalmának fontosságát, biztosan fogunk módot találni arra, hogy azt meg is valósítsuk, amint azt már sok országban teszik.

Ne legyen kibúvó az, hogy a zsinat ezt nem parancsolja, hanem csak ajánlja. A szembemisézést sem parancsolja, mégis szinte mindenütt megvalósítottuk. Ugyanebből az indítékból valósítsuk meg végre ezt a másik, ugyanolyan fontos kívánalmat is. Így érzi meg jobban mindenki, hogy a jézusi lakoma valóban az Isten családjának csodálatos ünnepi lakomája.

 

A szentmise: áldozat

Hallottuk, hogy a 2. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a la­­­koma-jelleg  mellett  kiemeli  a  szentmise áldozat-jellegét is. A szent­­­írásban ez a jelleg csak bennfoglaltan (implicite) jelenik meg, de valamennyi ókori liturgia a szentmisét „áldozat”-nak (thüszia, sacrificium) nevezi, és vele kapcsolatban a „felajánlani” (prosz­ferein, offerre) igéket használja.

Az eucharisztiát magyarázó nagy ókori teológiai szintézisek szintén az áldozat-szempontot helyezik a középpontba.

– Iréneusz nevezi az eucharisztiát „az új szövetség új áldozatának”, amellyel kifejezzük Isten iránti hálánkat, az Istennek ajánljuk fel egész életünket, és elnyerjük feltámadásunk biztosítékát. „A kenyér és bor Isten szava által eucharisztia, vagyis Krisztus teste és vére lesz. Az általa táplált testünket a földbe temetik ugyan, és az ott elenyészik, de a megszabott időben feltámad. Isten Igéje támasztja fel az Isten dicsőségére” (Adv. haer. 5,2).

– Ciprián szerint „az áldozat, amelyet bemutatunk, az Úr szenvedése” (Epist. 63).

– Aranyszájú Szent János szerint „mindig ugyanazt az egy áldozatot mutatjuk be. Főpapunk, Krisztus mutatta be a minket megtisztító áldozatot. Ezt az áldozatot, amelyet hajdan Krisztus mutatott be, mutatjuk be mi is, mert ez az áldozat kimeríthetetlen” (Hom. in Hebr. 17,3).

– Szent Ágoston kifejti: „Főpapunk, Krisztus az egész megváltott közösséget (redemptam civitatem) egyetemes áldozatként (sacrificium universale) ajánlotta fel Istennek”. Mindegyikünk akkor lesz az istenszeretet lángjával égő áldozat, amikor Krisztus tagjaként ebbe a krisztusi áldozatba beleilleszkedik. „Ez a keresztények áldozata: sokan egy test Krisztusban. A hívők által ismert Oltáriszentségben az egyház ezt az áldozatot üli meg. Ott látja az egyház, hogy abban, amit fölajánl, önmaga is áldozattá válik” (De civ. Dei, 10,5–6).

A szentmise áldozatjellegére vonatkozólag a teológusok sok elméletet dolgoztak ki. Napjainkban a sacrificium sacramentale (szentségi áldozat)- magyarázat a legelterjedtebb. Vagyis: az eucha­risztikus emlékünnepben Krisztus egyetlen áldozata (kereszt és feltámadás) lesz „szentségileg” (sacramentaliter) jelenvalóvá avégből, hogy részesedhessünk abban. Nem más áldozatot mutatunk be, nem is ismételjük meg a keresztáldozatot – hiszen a keresztáldozatról a Zsidókhoz írt levél nagyon nyomatékosan mondja, hogy „egyszeri” (9,28) –, hanem az egyetlen, kimeríthetetlen erejű jézusi önfeláldozást tesszük hathatós módon jelenné, hogy belevonjon bennünket szeretetteljes önátadásának dinamizmusába.

Valóságosan itt van közöttünk Jézus, életadó halálának és így túlontúl nagy szeretetének jelei alatt, hogy elsősorban az egybegyűltek, de sokan mások is belevonzódjanak „pászka”-átmenetelébe az Atyához. Szépen ír erről a 2. vatikáni zsinat: „A híveknek meg kell tanulniuk, hogy a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együttesen is fölajánlva önmagukat áldozatul hozzák, és Krisztus, a közvetítő által egyre tökéletesebb egységre jussanak Istennel és egymással, hogy végül Isten legyen minden mindenben” (SC 48). „A szentmise megtartásának a különféle szeretetcselekedetekhez, egymás megsegítéséhez, a missziós tevékenységhez és a keresztény tanúságtétel különféle formáihoz kell vezetnie, hogy őszinte és teljes értékű legyen” (PO 6). Krisztust magunkhoz véve, magunkban hordozva és az ő küldetésében járva leszünk így mindnyájan az ő szeretetének jelei és eszközei.

 

Jézus valóságos jelenléte

 Az elmondottakból világos, hogy mind a szentmise krisztusi lakoma-jellegéhez, mind krisztusi áldozat-jellegéhez feltétlenül szükséges Jézus valóságos jelenléte a tőle származó szavak által konszekrált kenyér és bor színe alatt. Már Pál és János írásai bizonyítják, hogy Jézus valóságos eucharisztikus jelenlétét a keresztények rendíthetetlenül hitték. Ugyanez a hit vonul végig az ókori püspökök és egyháztanítók írásain. Ezt a hitet dogmaként hirdette ki a trentoi zsinat, tanítja és hiszi ma is változatlanul az egész katolikus egyház.

A jelenlét ténye a fontos. Annak teológiai magyarázata többféle volt és van (a plátói filozófia fogalmaival történő ókori magyarázat, az arisztotelészi filozófia fogalmaival történő középkori magyarázat, a feltámadt Krisztus létmódjából jelenlétét magyarázó újkori ma­gyarázat). A magyarázatok többfélesége jogosult. Arra azonban nagyon kell ügyelni, hogy ne olyan magyarázatokat kíséreljünk meg, amelyek a jelenlét valóságát elhomályosítják vagy elködösítik.

Korunkban megjelent egy ilyen elégtelen magyarázat, amely a puszta „jelentés- és célváltozással” (transsignificatio, transfinalisatio) igyekszik Jézus eucharisztikus jelenlétét magyarázni. Igaz, hogy a dolgok lényegének meghatározásánál azok jelentése és célja fontos szerepet játszik. De a szentmisén mégsem csak jelentés- és célváltozás történik. Mondják, hogy „egy gyűrű, amelyet aranytartalma és eladási értéke alapján megfelelően meg lehetett határozni, lényegében mássá válik, ha valaki szerelme jeléül kedvesének ajándékozza: a gyűrű ajándékozásában saját magát ajándékozza oda” (Schneider szerk., A dogmatika kézikönyve, II,312–313). Mégsem mondja semelyik szerelmes, amikor egy ilyen gyűrűt a kezére húz, hogy „téged húztalak a kezemre”. A szentáldozásban pedig kétezer év óta minden katolikus hívő azt mondja Jézusnak, hogy „téged vettelek magamhoz”.

A szentmisén valami történik. Isten cselekszik. Jelenlevővé teszi magát Jézus, ahogy megígérte. Hogy miképpen, azt ő tudja. De hogy valóságosan, azt mi hisszük és tudjuk.

Amikor a transsignificatio-elmélet először megjelent, VI. Pál pápa kiadta Mysterium fidei kezdetű körlevelét, amelyben a következőket mondja: „Miután megtörtént az átlényegülés, a kenyér és bor színei kétségkívül új jelentést öltenek magukra és új célt, . . . de azért öltenek magukra új jelentést és új célt, mivel új »valóságot« (realitatem) tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiainak. A mondott színek alatt ugyanis nem rejtőzik már az, ami előbb volt, hanem másvalami, éspedig nemcsak az egyház hitének megítélése szerint, hanem ténysze­rűen” (DH 4413).

Tanuljunk Szent Ambrustól, akinek milánói liturgiáját átvette a zsinat utáni szentáldozás szertartása: „Gondolom megértettétek, hogy az égi szóval végzett megszentelés által a kenyér Krisztus testévé és a kehelyben levő, vízzel kevert bor Jézus vérévé vált. . . Ezért nem ok nélkül mondod, hogy »Ámen«, és így szívből elismered, hogy Krisztus teste adatik neked. Amikor áldozáshoz járulsz, a pap így szól hozzád: »Krisztus teste!« Te pedig így válaszolsz: »Ámen«, vagyis: »Igaz. Úgy van.« Amit szád megvall, szíved meggyőződése őrizze meg!” (De sacr. 4,4–6)

A Schneider által szerkesztett műben (Dogmatika kézikönyve) az eucharisztiáról szóló fejezet nem kielégítő. Helyes, hogy kidomborítja a szentmise lakoma-jellegét, de ezt oly egyoldalúan teszi, hogy az áldozat-jellegnek alig néhány sort szentel. Különösen kifogásolható pedig, hogy a transsignificatio-elméletről mint megfogalmazáskísérletről azt állítja, hogy azzal „teljesen megőrizhető az áthagyományozott tanítás tartalma” (313. old.). VI. Pál pápa nem így vélekedett, és jómagam sem így vélekedem.

 

Hála

Egy élménnyel kezdtem; egy élménnyel szeretném befejezni.

Volt egy kedves nagynéném, a Sári néni. Fiatal kora nagyon boldog volt, de házasságától kezdve egymás után érték a bajok. Egy gróf vette el feleségül, de a férj hibája miatt válás lett belőle. Egyetlen fiukat Sári néni nevelte nagy szeretettel. Huszártiszt lett belőle, és elesett a második világháborúban. A teljesen egyedül maradt Sári nénit osztályidegenként kitelepítették Tiszántúlra, és sok megaláztatásban volt része. Végül visszajöhetett Budapestre, és kiutaltak neki egy csúf bérházban egy egyszoba-konyhás lakást. Ott látogattam meg, mikor – még a Kádár-korszakban – rokonlá­togatás címén rövid ideig Magyarországra jöhettem.

Minthogy nyilvánosan miséznem nem volt szabad, és szüleim már nem éltek, minden reggel Sári néni kis szobájában végeztem a szentmisét. Sári néni mindent szépen előkészített, és minden szentmisén áldozott. Mikor eljött Japánba való visszatérésem napja, és az utolsó szentmisét mondtam nála, ugyanúgy megáldoztattam, és utána – ahogy szokás – egy ideig csendben ott ültünk a mi­seasztalnál.

Ekkor egyszer csak megszólalt Sári néni. Nem hozzám szólt, hanem az Istenhez. Csak egy szót mondott: „Köszönöm”.

Ez engem mélyen meghatott. Egy csupa szenvedés élet végéhez érve, Krisztus testét és vérét magához véve, mindent ebbe az egy „köszönöm” szóba foglalni: ez az eucharisztia (= hálaadás) csodálatos gyümölcse. Bárcsak az eucharisztia megcselekvése mibennünk is ilyen gyümölcsöket teremne!

 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. november 07.