Nemeshegyi Péter SJ: Jézus beszéde az Élet Kenyeréről

A keresztények legnagyobb kincse az a cselekmény, melyet Jézus az utolsó vacsorán hagyományozott ránk. Tesszük is napkelettől napnyugatig szüntelenül az ő emlékezetére. Az a tény, hogy Jézusnak e tetteit és szavait négyszer is közli az újszövetségi szentírás (a három szinoptikus evangélium és Pálnak a korintusiakhoz írt első levele), mutatja, hogy mennyire fontos volt  ez a cselekmény már az első keresztények számára is.

 

Az eukarisztia a János-evangéliumban

Furcsa módon János evangéliuma, mely a legrészletesebben beszél az utolsó vacsorán történtekről, nem említi az eukarisztia megalapítását. Talán azért nem, mert már akkor úgy gondolták a keresztények, hogy nem keresztények számára is írt könyvben a keresztényeknek erről a családi titkáról nem szabad beszélni.

Minthogy azonban János evangéliumát nemcsak nem keresz­tények számára írt hithirdetésnek, hanem keresztények számára írt hitmagyarázatnak is szánta, nem hagyhatta ki a keresztény egyházak legfontosabb vallási cselekményének, az úrvacsorának teológiai magya­rázatát sem. Azt tette tehát, hogy egy külön fejezetet (a 6. fejezetet) szánt ennek a témának, amely különböző hagyományelemekből egy olyan egé­szet állít össze, melyet a nem keresztény olvasók a hitre buzdító képletes beszédnek foghattak fel, a keresztények pedig felfedezhették benne úrva­cso­rájuk legmélyebb értelmének feltárását.

Az evan­gé­li­um keletkezési módjához hasonlóan, a 6. fejezet keletkezésére vonatkozóan is, számos hipotézist állítottak fel a szent­írástudósok. Ezeknek tanulmányozása kétségkívül hasz­nos, so­ha­sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy csak többé-kevésbé meg­alapozott  hi­po­tézisekről van szó. Ezért jelen tanulmányunkban nem bocsát­kozunk a fejezet keletkezésére vonatkozó nézetek boncolga­tá­sá­ba, hanem szem­ügyre vesszük magát a végleges szöveget, úgy, ahogyan az evangéliumban olvasható, és igyekszünk annak mélyebb ér­tel­mébe hatolni. Vagyis – szent­írás-tudományi szakkifejezéssel élve – nem a diakronikus (a különbözőidejűségre, egymásutániságra fi­gye­lő), hanem a szinkronikus (egyidejűsítő, összefoglaló) kutatási módszert követjük. A szentírás isteni su­gal­mazottságában hívő ember számára ez a módszer különösen megfe­lelő. Hiszen az isteni sugalmazottság által garantált szöveg nem az evan­géliumok esetleges korábbi előkészítő stádiuma, hanem az egyház ál­tal kánoninak elfogadott kész evangélium. Ez az a szöveg, mely „hűségesen és tévedés nélkül tanítja azt az igazságot, melyet Isten üd­vös­ségünk végett megíratott” (DV 11).

 

A János-evangélium teológiája

A 6. fejezet mély értelmű szövegének megértése végett hasz­nos lesz, ha előbb röviden vázoljuk a jánosi evangélium alapvető teológiáját.

Az Atya kebelében levő Egyszülött Fiút (1,18), az isteni Igét (1,1) „sas­szemével” szemlélő János szerint az Isten élete az Atya és a Fiú örök szeretetközössége. Az Atya szereti a Fiút (3,35),  a Fiú pedig viszontszereti az Atyát (14,31). Isten örök valósága ez a szeretet- és életközösség.

Istennek ezt a valóságát nyilatkoztatja ki az Atyától e világba küldött, megtestesült Fiú (1,14). Az Atyaisten ugyanis úgy szerette az általa teremtett és mégis a bűn sötétségébe bukott világot, hogy „egy­szülött Fiát adta oda, hogy aki hisz őbenne, annak örök élete legyen” (3,16).

Ez a megtestesült Fiú, Jézus, maga az igazság (14,6). Minden tettében és szavában az Atyától függ, és ezért teljes valóságával megmutatja nekünk az Istent. Aki őt látja, „látja az Atyát” (14,9).

Az  Atya és a megtestesült Fiú élet- és szeretet-egysége Jézus ha­lálában és feltámadásában éri el csúcspontját. Az Atya „adja oda” (3,16) Fi­át „a világ életéért” (6,51); Jézusnak önkéntes halálba indulása az Aty­ja iránti szeretet megnyilvánulása (14,31). Jézus halála nem elbukás, hanem visszatérés az Atyához (16,28). Onnan jön újra a fel­támadt Jézus tanítványaihoz, és rájuk leheli a Szentlelket (20,19-23).

Így azok, akik hisznek benne, és megtartják „új parancsát” (13,34), részesednek az Atya és a Fiú örök élet- és szeretetkapcsolatában: „Könyörgök, Atyám, hogy eggyé legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük, és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.” (17,22–23)

Ez a nekünk adott örök élet nemcsak a halál után kezdődik, hanem már most bennünk megkezdődött valóság (6,54).

János ezt a teológiáját három más felfogással állítja szembe. Az egyik „e világ fiainak”, „a testi embereknek” felfogása, akik „lentről születtek” (8,23), akiknek életét a pénz-, dicsőség-, élvezet- és hatalomvágy irányítja. Ezekkel János szembeállítja a „fentről” jött Istenfiát (8,23), meg az Atyának és a feltámadt Krisztusnak egységéből fentről küldött Szentlelket (16,7-11). Csak ez a fentről jött valóság ad életet azoknak az embereknek, akik hisznek Jézusban, hozzá jönnek, és szeretetével egybeforrnak.

A második felfogás az ószövetségi szertartásokhoz ragaszkodó ritualistáké. Ezek a Mózes által adatott törvénybe vetik bizalmukat, pedig „a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett” (1,17). Az ószövetség legnagyobb eseményei is csak halvány előképei a Krisztus-eseménynek. Nincs szükség már kézzel épített kőtemplomra: a meghalt és feltámadt Jézus az egyetlen igazi templom: Isten jelenlétének és az Istennel való találkozásnak helye (2,19–22).

A harmadik felfogás a spiritualistáké, kik csak a szellemet tartják fontosnak, és a testi, fogható dolgokat elvetik. János első levele vitat­kozik velük, de már az evangélium is nagyon hangoztatja a test fontosságát. „Az Ige testté lett” (1,14), Jézus testileg szenvedett, és feltámadtan is megőrzi a kereszten kapott sebhelyeit (20,20). Az Istennel való egységet nem mély szemlélődések biztosítják, hanem az egymás lábának megmosásával bizonyított valóságos szeretet (13,3–8).

János szerint tehát az ember üdvössége az Atyaisten szeretetkezdeményezéséből fakad, aki elküldte egyszülött Fiát, „hogy üdvözüljön a világ általa” (3,17). Ez az üdvösség a halálával és feltámadásával az Atyához visszatért és a Szentlelket nekünk adó Jézussal való egység által valósul meg. Akkor lesz miénk ez az üdvösség és élet, ha hiszünk Jézusban, újjászületünk vízből és Szentlélekből (3,5), követjük szeretetparancsát, és esszük-isszuk testét és vérét. János evangéliumának 6. fejezete erről az evésről és ivásról beszél.

 

A 6. fejezet témája

Lehet, hogy e fejezet megírása fokozatosan történt. Je­lenlegi végső formájáról azonban azt mondhatjuk, hogy teljes egészében Jézus tes­tének és vérének evéséről és ivásáról, vagyis az eukarisztiáról szól. Amikor a János-evangélium elkészült, minden keresztény közösségben megülték az „Úr vacsoráját”, melyről a szinoptikusok és Pálnak a korintusiakhoz írt első levele (11,23–25) számolnak be. Oly sok a közös kifejezés Jn 6,51–58 és az utolsó vacsorát leíró szövegek között (Jn 6,51 = 1Kor 11,24; Jn 6,54 = Mt 26,26; Jn 6,54 = Mt 26,27–28; Jn 6,58 = 1Kor 11,23), hogy az úrvacsorát hetenként megülő ke­resz­té­nyek­nek feltétlenül erre kellett gondolniuk, amikor a jánosi evan­gélium beszédének ezt a második részét olvasták. Igaz, hogy János a szarx (hús) szót és nem a szóma (test) szót használja, de való­színűleg mind a kettő ugyanannak a „húst” jelentő arám nyelvű bîsri szónak fordítása. Antióchiai Ignác leveléből tudjuk, hogy még a 2. század elején is szarxnak mondták Krisztus eukarisztikus testét.

Igaz, hogy az Élet Kenyeréről szóló beszéd első részének (6,26–50) témája a Jézusba vetett hit, de számos utalás kapcsolja össze ezt a részt az eukarisztiáról szóló második résszel. 6,26 arról az ételről beszél, melyet az Emberfia adni  fog (jövő idő!): ez utalás az utolsó vacsorára és az azt követő egyházi eukarisztiákra. 6,35-ben „szom­jazásról” beszél Jézus, bár még csak „kenyérről” volt szó: ez utalás a beszéd második részében és az utolsó vacsora leírásában előforduló  „ivásra”. Az egész beszéd a hallgatóság által idézett 78. zsoltár „Égből szállott kenyeret adott nekik enni” (24. vers) szavainak jézusi magyarázata. Jn 6,32–50 azt fejti ki, hogy mi a valódi „égből szállott kenyér”; Jn 6,51–58 pedig az „enni” szó értelmét magyarázza.

A 6. fejezet beszédét előkészítő két csoda leírása is már az eukarisztiára utal. A csodálatos kenyérszaporítás jánosi szövegében Jézus kezdeményezésén van a hangsúly, ki „kárba nem menő” (6,12), maradandó ételt ad. A vízen való járás pedig Jézusnak minden természettörvény fölötti uralmát bizonyítja. A rettegő tanítványokat megszólító „Én vagyok!” (6,20) szón pedig, a János-evangélium más szövegeivel egybevetve, az Isten önkinyilatkoztatásának (,,Én vagyok, aki vagyok”, Kiv 3,14) hangja cseng át.

Nem valószínű, hogy Jézus az Élet Kenyeréről szóló beszédet ilyen formában mondta el a kafarnaumi zsinagógában. János szokása szerint szabadon csoportosítja a Jézusra vonatkozó hagyományokat, és a Szent­lé­lek­től megvilágosítva (16,13) fejti ki Jézus most élő tanítványai számára személyének és művének végső misztériumát.

Az egész beszéd hátterét, jánosi szokás szerint, ószövetségi előképek alkotják: az örök életet adó gyümölcsöt termő paradicsomi életfa (Ter 2,9.22), az önmagát eledelül adó isteni Bölcsesség (Péld 9,1–6; Sir 24,3.21), a Messiás korabeli lakoma (Iz 55,1–2), főképp pedig az egyiptomi kivonuláskor hullott manna (Kiv 16,14–35). Jézus eukarisztikus valósága mindezeket az előképeket beteljesíti, és végtelenül felülmúlja.

Maga az Élet Kenyeréről szóló jézusi beszéd a jánosi stílus remekműve. Ha Pált sziklákat hömpölygető hegyi patakhoz hasonlítanánk, akkor Jánost a hegyek mélyén rejtőzködő tóhoz, „tengerszemhez”. A tó csendes, sima tükrén a körülötte magasodó havasok és fenyvesek tükröződnek. Ha pedig jobban odafigyelünk, akkor ez a tó elkezd örvényleni. Forog  körben az ár, vonz lefelé a titkos mélységekbe, míg csak el nem érjük azt a végtelen tengert, melynek „szeme” a havasi tó.

De hasonlíthatjuk a jánosi stílust hatalmasan nyugvó hegyóriáshoz is; körbe-körbe csigázik rajta a felfelé vezető út, míg végül számos fordulat után elérkezünk a mindenek fölé magasuló csúcshoz, ahonnan elénk tárul az ég és föld mindensége.

Szinte monoton egyformasággal ismétli János ugyanazokat a sza­vakat, beszédelemeket. Ismétlésnek látszik, amiket mond, de körben forgásuk által elmélyülő, illetve felmagasodó haladás van bennük, amely elve­zet a misztérium meglátásához. Az emberi észt meghaladó vallási misztériumok érzékeltetésére ez a kifejtési módszer hatékonyabb, mint a csalóka megérthetőséget ígérő hármasszabály egyenes vonalú logikája. Rokon ez az írásmód a nagy keleti vallások, a hinduizmus, a buddhizmus könyveinek stílusával. Ezekben is állandó ismétlések sorakoznak, de végül is elvezetnek bennünket a „megvilágosodás” pillanatához.

 

A 6. fejezet részletes elemzése

A 6. fejezet beszéde öt elemből van szőve: 1) az Atya, 2) Jézus, 3) az Atya és Jézus által adott étel, 4) az emberek feladata, 5) az étel hatása. Az öt elemet felsorakoztató bevezető ciklus után öt cikluson át vezet a beszéd csúcspontjához.

A bevezető ciklus Jézus panaszszavával kezdődik: „Nem azért ke­res­tek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből, és jóllaktatok.” (6,26)

Jézus a csodát „jelnek” nevezi. A jel nem öncél, hanem másra utal. Az egyszer megszaporított földi kenyérnek nem az evilági kenyér­sza­porítások megismétlésének követelését, hanem az örök életre megmaradó eledelre való vágyódást kellett volna felébresztenie. Jézus nem evilági jólétet biztosító messiás. Ha az lett volna, akkor követői számára az istenhit az evilági jólét eszközévé alacsonyul, és nem tudott volna megszületni az önfeláldozó szeretet. Az evilági előnyöket ígérő messiást követelő hallgatóság és az ezt a követelést elutasító, de sokkal nagyobb isteni ajándékot ígérő Jézus közötti ellentét megmarad, sőt fokozódik az egész beszéd alatt, és végül szakadáshoz vezet.

Az öt elemre vonatkozólag a bevezető ciklusban (6,26-27) megtudjuk, hogy az Atyaisten pecsétjével igazolta, vagyis elküldte, jelcsodákat tevő hatalommal felruházta, és feltámasztja Jézust (1), Jézus adni fog az örök életre megmaradó eledelt (2,3,5), az embereknek fáradozni kell ezért az ele­delért; az Istennek tetsző fáradozás pedig abban áll, hogy hisznek az Atyaisten által küldött Jézusban (4). Érdekes megfigyelni, hogy a hallgatóság Istennek kedves „tettekről” (többes szám!) kérdezősködik, Jézus pedig az „Isten tettéről” (egyes szám!) beszél, mely nem más, mint a Jézusba vetett hit (6,28–29). „Isten tette” ez olyan értelemben, hogy az egyetlen Istennek tetsző tett, és olyan értelemben is, hogy az ember szívében működő isteni „vonzás” által jön létre. Elmúlt már az ószövetség, mely a mózesi törvény aprólékos előírásait követő tettekre épített: most csak egy „tett” szükséges: hittel jönni Jézushoz.

Itt idézi a hallgatóság a 78. zsoltárt (,,Égből szállott kenyeret adott nekik enni”); a következő öt ciklus pedig ennek jézusi magyarázatát adja.

Az 1. ciklusból (6,32–33) megtudjuk, hogy Jézus Atyja adja az igazi „égből szállott”, vagyis mennyei kenyeret(1, 2), és életet ad a világnak (5).

A 2. ciklusban (6,35–40) jelenik meg a (2) és (3) elemre vonatkozó nagy kijelentés: maga Jézus az „Élet Kenyere”. Az emberek feladata (4) az, hogy Jézushoz jöjjenek, Jézusban higgyenek. Az „Élet kenyerének” gyümölcse pedig az, hogy a hozzá jövők, a benne hívők nem éheznek meg és nem szomjaznak meg sohasem (5). Az Atyáról (1) azt tudjuk meg, hogy ő adja a hívő embereket Jézusnak avégből, hogy Jézus feltámassza őket az utolsó napon.

A 3. ciklus (43–47) a hallgatóság megbotránkozására válaszolva megismétli az előző ciklus állításait: az Atya, aki Jézust küldte, vonzza az embereket Jézushoz (1); csak az Istentől jövő Jézus látta az Atyát (2); aki hisz Jézusban (4), annak örök élete van (5). Tehát élő hit nélküli szertartás az újszövetségben sem vezet üdvösségre. A „hit titkához” csak hittel lehet közelíteni.

A 4. ciklus (48–51) kapcsolja össze a beszéd első felét annak második felével. Jézus nemcsak az „Élet Kenyere”, hanem „Élő Kenyér”, aki a mennyből szállt alá. A kenyér, amelyet Jézus adni fog (jövő idő!) „az én testem a világ életéért” (2., 3). Itt cseng föl az utolsó vacsora szövegeiből jól ismert állítás: Jézus mint önmagát szeretetből halálra adó áldozat hozza meg a világnak az üdvösséget és életet. Az emberektől pedig most már azt kívánja Jézus, hogy „egyék” ezt az élő kenyeret (4). Így fognak „örökké élni” (5).

A befejező  5. ciklus (53–57) erről az evésről, sőt ivásról beszél. Jézus hangoztatja, hogy az ő teste valóban étel, az ő vére valóban ital; aki eszi és issza az ő testét és vérét, annak „örök élete van” (4, 5, jelen idő! tehát már most itt e világban megkezdődik az örök élet), az Jézusban marad, és Jézus őbenne.

Így jutunk el az örvény  mélyére, illetve a hegycsúcs tetejére: „Ahogy engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam” (6,57). Már nem test és vér evéséről és ivásáról van szó: magát az élő Jézust eszik a hívők, így részesednek abban az isteni életben, amelynek forrása az Atya, közvetítője a megtestesült, meghalt és feltámadt Fiú, részesei pedig azok, akik hittel eszik Jézust kenyér és bor színében.

Nemcsak az Isten Igéjét kell hinnünk, hanem ezzel a hittel Jé­zushoz jőve valóságosan, testileg kell „ennünk” őt. Mert az „Ige testté lett, és közöttünk lakott” (1,14). János teológiája szerint a Lélek nél­küli test nem használ semmit (6,63), de a testté lett Igének teste, a szeretetből halálnak adott és sebhelyeit megőrizve feltámadt Jézus teste minden isteni élet közvetítője.

Jézusnak e szavaira a hallgatóság végképp megbotránkozik, és elhagyja Jézust. Nemcsak a galileai népről van itt szó, hanem minden idők „lentről született” embereinek reakciójáról. Elfogadtak volna egy evilági hatalmat és kincseket ígérő messiást; elfogadtak volna egy a törvények és szertartások által az Isten országa eljövetelét biztosító messiást; elfogadtak volna talán az embereket szellemi, misztikus elragadtatásokra hívó messiást. De nem fogadják el az igazi messiást, a mennyből alászállott élő kenyeret, aki élete árán adja meg az Isten örök életében való részesedést. Egyszóval nem értik a szeretet dialektikáját, amely a test konkrétságában nyilatkoztatja ki és közvetíti a Szeretet-Isten életét.

Abban az emberben, aki hisz Jézusban és eszi őt, valósul meg Jézusnak az utolsó vacsorán mondott imájának záró kérése: „Atyám, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őbennük.” (17,26)

Rövid zárszó foglalja össze a beszéd egész tartalmát: „Ez az a kenyér, amely az égből szállt le (a beszéd első felének tartalma) ; aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké” (a beszéd második felének tartalma).

 

A válaszok

János evangéliumának első felében a jézusi önkinyilatkoztatások után a hallgatóság reakciója szokott következni. Ez néha a hit válasza, néha pedig a hitetlenségé. Az „Élet Kenyeréről” szóló beszéd után mindkét reakció megjelenik. Sok tanítvány visszavonul, és nem jár többé Jézussal (6,60.66). Jézus azonban nem változtatja meg tanítását. Hogyan is tehetné, hiszen az evangélium lényegéről van szó.

De megjelenik a hit válasza is Péter szájából: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” (6,68–69)

A japán püspöki kar határozata alapján a japán katolikusok Péter e szavain alapuló hitvallást tesznek közvetlenül a szentáldozás előtt: „Te vagy az Isten Fia, Krisztus, az örök élet kenyere. Kihez mennénk, ha nem tehozzád?”

Csodálkozó és hálás hittel megyünk mi is Jézushoz, és „esszük” ezt az Élő Kenyeret, Jézus Krisztust, aki – mint Szent Iréneusz mondja – „túlontúl nagy szeretetében azzá lett, ami mi vagyunk, hogy minket azzá tegyen, ami Ő”.

Ez Jézus tanítványainak teljes válasza a mai napig.

 

 

 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. november 06.