Budáról logikusként Bécsben lépett be a Társaságba. A második próbaévet Trencsénben végezte. Utána két évig Sopronban tanított. 1750–2-ben Bécsben tanult bölcseletet. A következő két évben Budán tanított középiskolában. 1755–8 között Kassán volt teológus. 1757-ben szentelték pappá. 1759-ben Kassán internátusi nevelőként működött. A következő évben Egerben végezte a harmadik próbaévet. Utána Komáromban volt hitszónok. 1762–6-ig a bécsi Theresianumban a magyar nyelvet tanította. 1767–72-ig Nagyszombatban két évig bölcseletet, egy-egy évig világ- és egyháztörténelmet, egyházjogot, és két évig morális teológiát tanított. 1773-ban Budán volt teológiatanár a Társaság feloszlatásáig. Utána valószínűleg Bécsben élt, és 1786-tól a volt jezsuita Kirche am Hofban segédlelkészként működött. Feltalálta a dohány új feldolgozási módját. Erről szóló műve latinul és németül jelent meg.

Pozsonyban született és Nagyszombatban lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1910–2-ben Kalocsán befejezte a gimnáziumi tanulmányokat. 1913–5-ben a francia rendtartomány angliai főiskoláján, Jersey-ben tanulta a bölcseletet. 1916-ban a lyoni rendtartományban, az angol Hastingsben kezdte el a teológiát. 1917-ben szentelték pappá. 1918-ban Kalocsán tanított, majd Innnsbruckban folytatta teológiai tanulmányait. 1920-tól a csehszlovák rendtartományban, Nagyszombatban magyar hitszónok volt. 1923-ban ugyanott házgondnok is lett. 1924-ben a bp.-i Manrézában végezte a harmadik probációt. 1925-ben a csehszlovák rendtartomány tagja lett. Korában ismert lelki író volt. Főleg a Jézus Szíve-tiszteletet terjesztette, s megírta több jezsuita szent és boldog (Regis Szent Ferenc, Hieronymo Szent Ferenc, Alacoque Szent Margit és de la Colombière Kolos) életrajzát. Két kötet elmélkedést adott ki Jézus életéről az év minden napjára.

1909–10-ben Nagyszombatban volt testvérnovícius. 1911–5 között a pesti rendházban mint szabó, ruhatáros és a szolgák felügyelője tevékenykedett. 1915-től katonai szolgálatra hívták be. 1919–22 között ismét a pesti rendházban volt szabó, ruhatáros, a szolgák felügyelője és házi mindenes. 1923-ban Szegedre került mint portás, szabó, ruhatáros, a szolgák felügyelője; 1924–5-ben az érdi noviciátusban volt portás, szabó és ruhatáros. 1926–30 között Pécsett volt házi mindenes; 1931-től haláláig Kalocsán ruhatáros, szabó, házi kísérő.

Orvoscsaládban született, középiskolai tanulmányait a miskolci Fráter György Gimnáziumban végezte, majd Bp.-en a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára és a Zeneakadémia hegedű tanszakára járt párhuzamosan. Mint egyetemista néhány szemesztert Franciaországban hallgatott, itt tevékenyen bekapcsolódott a katolikus egyetemisták mozgalmába. Közben számos nyelvet elsajátított: angolul, franciául, németül és olaszul beszélt folyékonyan. Jezsuita hivatását érezve, személyesen jelentkezett Rómában P. Wlodimir Ledochówski jezsuita generálisnál, aki biztatta és jó tanácsokkal látta el. A noviciátusba jogi doktorátussal és zenei diplomával lépett be. Filozófiai tanulmányai befejezése után, 1940-ben rendtársaival, Sebes Józseffel és Vajda Tiborral a kínai misszióba került. A pekingi nyelvi képzés után tanárai a Harvard egyetemre akarták küldeni, de inkább a missziós életre vágyott. A teológiát a sanghaji Zikavej jezsuita főiskolán végezte, közben a Fuzsen Katolikus Egyetemen hegedű koncerteket tartott. Zenei pályafutása azonban megszakadt: mivel harmadik probációja alkalmával elöljárója megtiltotta a hegedülést, a jezsuita engedelmesség nevében többé nem nyúlt a hangszerhez. 1949-ben a hatalomra került kommunisták kiűzték Kínából. A harmadik probáció után Hongkongba került, ahol letette az ünnepélyes utolsó (negyedik) fogadalmát. Itt a kínai történelemmel kezdett foglalkozni, közel negyven éven át hetente közzétette Chinese News Analysis (Kínai hírek elemzése) című kiadványát, amelyben a kínai újságokban és rádiókban közölt híreket elemezte és kommentálta. Ezzel a tevékenységével világszerte elismert Kína-szakértő lett.

Világi papként közvetlenül P. Leleszi János Kolozsvárra érkezése körül lépett be a Társaságba. A korabeli források jelzik, hogy jó hitszónok volt. Kolozsvárról és Gyulafehérvárról járt missziós körutakon, 1584-ben a Székelyföldön. 1585-ben Nagyváradon is dolgozott. Amikor 1588-ban a protestáns rendek a medgyesi országgyűlésen kiűzték a jezsuitákat, Ladó négy társával Moldvába, majd Oláhországba ment. 1590-ben visszatért Erdélybe; Fogarasból, Báthory Boldizsár védelme alatt járta a vidéket, és tartotta az emberekben a katolikus hitet, megjegyzendő, hogy jezsuita öltözékben. A rend visszaállítása után, 1596–1600-ig a gyulafehérvári, 1601–6-ig a nagyváradi rendházhoz tartozott, ahol házfőnök volt. 1607-ben Mo.-on működött. 1609–13 között egyedüli jezsuitaként végzett lelkipásztori munkát Erdélyben. Ezután Mo.-ra jött, ahol egy évig még dolgozott, majd betegen Homonnára került, ahol meghalt.

Bécsben született, ott lépett be a Társaságba. A próbaidő után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1738–40-ig Grazban volt bölcsészhallgató. Utána Steyrben, Bécsben, Linzben és Sopronban tanított középiskolában. 1746–9-ben a teológiát is Grazban végezte. A következő évben Sopronban retorikát tanított, majd Besztercebányán volt harmadik probációban. Kétévi bécsi tanítás után 1754–8-ban a leobeni tanárképző latintanáraként működött. 1759–63-ban Bécsben iskolaigazgató volt. 1764-ben Trencsénben az újoncmester helyettese lett, ahol rövidesen meghalt.

1876-ban Nagyszombatban lépett be a Társaságba. 1878–9-ben az ausztriai St. Andräban volt retorikus. 1880–2-ben Pozsonyban bölcseleti tanulmányokat végzett. 1883–5 között internátusi nevelő volt Kalocsán. A négyéves teológiai tanulmányokat Innsbruckban végezte. 1887-ben szentelték pappá. 1889–90-ben Bp.-en készült az államvizsgára, majd Kalocsán tanított. 1893-ban végezte a harmadik próbaévet Bécs-Lainzban. 1894-től haláláig Kalocsán tanított latin és német nyelvet.

Az ausztriai St. Pöltenben született. Bécsben bölcseletből megszerezte a magiszteri fokozatot, és egyház- és civil jogot tanult, amikor Trencsénben belépett a Társaságba. A próbaévek után Győrben végezte a tanárképzőt. Utána egy-egy évig Steyrben, Linzben és Varasdon tanított. 1753–6-ban Nagyszombatban teológiát tanult. 1756-ban szentelték pappá. Utána Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1758–63-ig Grazban tanított középiskolában. Utána egy-egy évig Laibachban bölcseletet, Zágrábban kontroverziát tanított. 1767-től Nagyszombatban, Leobenben (itt három évig) és Besztercebányán volt hitszónok.

1512-ben Almazánban egy megtért zsidó család negyedik generációjában született. A középiskolát Sigüenzában, a bölcseletet 1528–32-ben Alcalában végezte a doktorátussal. Utána 1536-ig Párizsban teológiát tanult. Szent Ignácnál elvégezte a lelkigyakorlatokat, és 1534. augusztus 15-én csatlakozott kis csoportjához. Ő is fogadalmat tett, hogy elzarándokol a Szentföldre, és szegénységben hirdeti az evangéliumot. 1536. november 15-én a kilenc társ elhagyta Párizst, és 1537. januárban Velencébe érkezett. A húsvétot Rómában töltötték, és III. Pál pápától megkapták az engedélyt a szentföldi zarándoklatra. 1537. június 24-én Velencében pappá szentelték.
Mivel a háború miatt a szentföldi zarándoklat lehetetlenné vált, Rómába mentek, ahová novemberben érkeztek meg. Még ebben az évben a pápa megbízta, hogy a Sapientia egyetemen teológiát tanítson. 1539. március–júniusban részt vett a Jézus Társasága alapítását megelőző tanácskozásokon. Ezt követően Ennio Filonardi bíboros pápai legátus Faberral Pármába küldte apostoli munkára. 1540-ben Ignác Rómába hívta, hogy segítsen a Társaság megalapításában és Ignác rendfőnökké választásában. Laínez társaival együtt 1541. április 22-én tett ünnepélyes fogadalmat a Szent Pál-bazilikában. 1542-ben Velence egy hitszónokot kért a pápától a hitújítók ellensúlyozására. A pápa Laínezt küldte, aki egy évig működött a Köztársaságban.
1546 májusában III. Pál Laínezt és Salmerónt a Trienti Zsinat teológusaivá nevezte ki. 1546–7-ben részt vettek a megigazulásról szóló határozat előkészítésében. Amikor a zsinatot Bolognába helyezték át, ők is követték. Laínez 1547–51-ben Itália különböző városaiban folytatott lelkipásztori munkát. A zsinat 1551–2-ben gyűlt újra össze. Laínez II. Gyula pápa teológusaként felszólalt a szentségekről szóló tárgyalásokon. A zsinat váratlanul félbeszakadt. 1552. június 11-én a rendfőnök Laínezt itáliai tartományfőnökké nevezte ki. Genovában megírta az uzsoráról szóló munkáját. Giovanni Girolamo Morone bíborossal Augsburgba ment a birodalmi gyűlésre. II. Marcell pápa halálakor, 1555 májusában visszatért Rómába, ahol az utód, IV. Pál rendeletére a vatikáni Dataria újjászervezésében kellett részt vennie. E munka közben írta értekezését a szimóniáról.
Ignác halálakor, 1556 júliusában Laínez is súlyos betegen feküdt a házban; ennek ellenére Ignác halála után őt választották vikáriussá. Hivatalát csak szeptember közepén tudta átvenni, ekkor azonban nagy vita kerekedett. Nicolás Bobadilla, az első társak egyike, azzal vádolta Laínezt, hogy hagyja magát kormányozni Juan Alfonso de Polancótól és Jerónimo Nadaltól. Bobadilla azt követelte, hogy Ignác halála után a még élő első társak, akiknek a neve az alapító oklevélben is szerepel, közösen kormányozzák a Társaságot. Ez a helyzet egészen 1558-ig állt fent, ekkor a július 10-től szeptember 10-ig tartó általános rendgyűlés már az első menetben Laínezt választotta rendfőnökké. Első feladata volt a rendalkotmány elfogadása és a latin szöveg kiadása. Határozatba foglalta az egyszerű fogadalmak minőségét, kizárta a közös kórusimát, a bűnbánati aktusok gyakorlását az egyénekre bízta, és tárgyalt az imádságról, valamint az apostoli élet szükségleteiről. Fontos döntést hozott új rendtartományok létrehozásáról is. A pápa határozott akaratára a rendfőnökök hivatali idejét három évre korlátozta, és elő kellett írnia a közös kórusimát más szerzetesrendek mintájára. Ezek megvalósítását a következő pápa, IV. Piusz felfüggesztette.
A gyűlés előírta a rendfőnöknek, hogy irányítsa az apostoli munkát, és szerkessze meg az általános működési szabályzatot. A nagygyűlés az előző évek tapasztalata alapján saját feladatának tekintette a kormányzás módjának meghatározását. 1558 őszén választották meg az előírás szerinti négy asszisztenst: Nadalt, Cristobal Madridot, Luís Gonçalves da Câmarát és Polancót, aki egyben megmaradt a Társaság titkárának.
A rendfőnök feladata volt, hogy a jogi szabályokat gyakorlattá tegye. Az új Társaság szerencsés volt, hogy Laínez személyében a megvalósítás tökéletes példáját láthatta. Beszédeinek és utasításainak másolatai kézről kézre jártak a Társaságban. Ignác levelezésről szóló szabályai ezekben az években még érvényben voltak. Miután 1558-ban az alkotmány elkészült, a következő évben megjelent az annak rendelkezései szerinti új levelezési szabályzat.
Laínez kormányzása alatt jelentős fejlődésnek indult az apostoli munka, főként a kollégiumok. A kisebb rendházat felváltották a nagy iskolák. Az ő idejében kb. százra tehető az alapítási kérések száma. Ő azonban Ignáccal ellentétben csak tízet teljesített, többségét az Alpoktól északra, főleg a Habsburg-területen, de remény volt Franciaországban is. Az új alapítások Ausztriában, Németországban és Csehországban sokkal jelentősebbek voltak, mint Itáliában a sok kis kollégium. Laínez egyik első írásában rendelkezett a kollégiumok alapításának formájáról: minden feltétel nélkül csak egy teljes kollégiumot lehetett elfogadni, amelyhez a Társaság ingyen adja a működéshez szükséges személyzetet.
Az indiai misszióba megválasztásának híre csak 1559-ben ért el. Laínez levélben üdvözölte a misszionáriusokat, és jelezte, hogy sokan jelentkeznek erre a munkára. Kiemelte a feladat jelentőségét. A missziók megismertetéséhez nagyban hozzájárultak az onnan érkezett levelek. Ezek latin fordítását nemcsak a jezsuiták, hanem a hívek körében is terjesztették Rómából.
1561. június 2-án a pápa Ippolito d’Este bíborost nevezte ki legátusának Párizsba, ahol a Társaság engedélyt kapott a letelepedésre. A legátus kíséretébe került Laínez is, akit Juan Alfonso Polanco és Hannibal du Coudret is elkísért, míg Alfonso Salmerón Rómában a vikárius szerepét látta el a Társaságban. A küldetés célja a király azon szándéka volt, hogy a protestánsokat is részvételre buzdítsa a Trienti Zsinat folytatásában. Kezdetben a legátus, hogy megnyerje bizalmukat, engedékenyebb álláspontot képviselt, de a pápa erélyesebb magatartást követelt Poissyban a tárgyalásokon. Laínez több kérdésben írásban adta be véleményét. Szerepet játszott az utolsó memorandum elkészítésében, melyet a legátus a királynőnek, Medici Katalinnak nyújtott be. Laínez kifejtette, hogy a zsinat folytatása szükséges, és neki mindent meg kell tennie, hogy azon a protestánsok, továbbá a katolikus prelátusok, a teológusok és más vezető személyiségek is részt vegyenek.
IV. Piusz pápa 1560. novemberre akarta egybehívni a zsinatot, de végül csak 1562. január 18-án kezdődtek meg a tárgyalások. Laínez a hivatalos meghívást 1562. május 11-én kapta kézhez Párizsban, ekkor már mint rendfőnök, teljes szavazati joggal. Augusztus 21-én vett rajta részt először. Mint legfiatalabb rendfőnök, mindig utolsóként szólalhatott fel, aminek megvolt az előnye. Augusztus 27-én két órát beszélt a szentmiseáldozatról. Néhány nappal később neki kellett összefoglalnia a tárgyalásokat a két szín alatti áldozásról. Ő maga ellene volt. A püspökök székhelyükön való tartózkodásáról és a jogaikról tanácskozó bizottság megbízta a határozat szövegének és a papi szentség kánonjainak a megfogalmazásával, ami komoly nehézségekbe ütközött. Október 8-ra kellett elkészülnie, a zsinati atyák azonban nem találtak egységes megoldást. December 9-én Laínez azt javasolta, tegyék félre a különböző teológiai iskolák véleményeit, ítéljék el a tévtanokat, és vezessék be a papi élet reformját. Döntő jelentőségű volt a július 15-i ülés, amikor elfogadták a papi szentséget anélkül, hogy a rezidenciáról és az isteni jogról szóltak volna, elővették az egyházmegyei szemináriumok kérdését. Laínez működése ezekben az utolsó hónapokban jelentős volt. Részt vett a titkos házasságkötések vitájában. Több időt kapott a reformhatározatok előkészítésére. Megírta a búcsúkról, a szentek tiszteletéről és a tisztítótűzről szóló határozatok szövegeit. Az utolsó ülésen elérte, hogy a szerzetesrendekről szóló határozatban megnevezzék a Jézus Társaságát, ami a rend megerősítését jelentette.
Laínezt fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelte a zsinat. December 10-én Salmerón, Polanco és Nadal kíséretében indult vissza Rómába. Útjuk során Padovában, Velencében, Ferrarában és Bolognában nagy tisztelettel fogadták őket. Pár napig Loretóban maradtak, majd továbbhaladva, Morlongóban öszvérével szerencsétlenül járt. 1564. február 10-én ért Rómába. Az utazás viszontagságai, a hideg tél és a baleset nagyon megviselték egészségét. Május és október között csekély javulás állt be. Adventi prédikációsorozatát félbe kellett szakítania. Utolsó szentmiséjét 1565. január 6-án mutatta be. 17-én felvette a betegek szentségét, és 19-én meghalt.

A luxemburgi La Moire Mannie-ban született. Középiskolai tanulmányait a németországi Trierben végezte. 1586-ban Prágába ment, ahol bölcseletből doktorált. 1590-ben Brünnben lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1593–6-ban Bécsben teológiát tanult. 1596-ban szentelték pappá. A következő évben ugyanott poétikát, majd 1598-ban Prágában retorikát tanított. 1599–1604 között Grazban bölcseletet adott elő. 1605-ben Brünnben végezte a harmadik próbaévet. Utána Bécsben a kazuisztika tanára és tanulmányi felügyelő volt. 1607–12 között Grazban teológiát tanított. A következő évben a tartomány vizitátorának tikára volt. 1614–21-ben Grazban rektorként működött. 1622-től Bécsben élt, eleinte a Szent Bernát-rendházban működött, majd két évig a kollégium rektora volt, 1625–37-ig a professzusházban lakott mint II. Ferdinánd császár gyóntatója, utána mint a tartományfőnök tanácsosa. 1640–3-ig a bécsi kollégium rektora volt. Ekkor tartományfőnöknek nevezték ki. 1646-tól a bécsi kollégiumban élt visszavonultan és betegen haláláig.
Lamormaini grazi tartózkodása alatt került kapcsolatba Ferdinánd főherceggel, s ez a kapcsolat megmaradt annak császárrá választása után is. 1625-ben lett a gyóntatója. Meg volt győződve róla, hogy Isten adta a császárnak a hivatást, hogy a Habsburg és a Német Birodalom területén a katolicizmust visszaállítsa olyan mértékben, melyet az augsburgi vallásbéke – a katolikus magyarázat szerint – megállapított. Az ausztriai, csehországi és mo.-i ellenreformációt támogatta. Nagy része volt tizenhét jezsuita kollégium alapításában vagy visszaállításában e területeken. Fontos szerepet játszott a bécsi és a prágai egyetem reformjában, mely a jezsuiták befolyását erősítette. Együttműködött Pázmány Péterrel a nagyszombati egyetem alapításában is, és jelen volt a megnyitó ünnepségen. Az egyházi birtokok visszakövetelése – az Edictum restitutionis (1629) – nem az ő gondolata volt, de egyetértett vele. Meggyőződése volt, hogy a katolikus hatalmak egysége az idők követelménye, ezért igyekezett enyhíteni a feszültséget Ferdinánd császár és Miksa bajor herceg között. Gusztáv Adolf svéd király győzelmei Lamormaini befolyását gyengítették, s több rendtársa is ellene fordult. Meg volt győződve arról, hogy Albrecht von Wallenstein generális áruló. Az 1635-ös prágai békében a császár feladta az egyházi birtokok visszaadásának követelését és a reményt a Franciaországgal való kibékülésre. Ezzel Lamormaini politikai befolyása is jelentősen csökkent. A barátság a császárral azonban megmaradt; jelen volt annak halálos ágyánál.
A jezsuita rend szempontjából munkássága nagy jelentőségű volt az oktatás fejlesztésében az iskolák gyarapítása által. Teológiai-politikai koncepciója azonban egyrészt hozzájárult a jezsuitaellenesség erősödéséhez, másrészt kiváltotta a renden belüli kritikát is. Gans Jánosnak, III. Ferinánd császár jezsuita gyóntatójának véleményében sok igazság van: szerinte Lamormaini politikájának következményeiként tarthatjuk számon a Német Birodalom konfliktusait a 17. század közepén.

Somfalván született, Sopronból Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1734-ben Grazban grammatikát tanított. 1735–7-ben Bécsben bölcseletet és utána matematikát tanult. 1740-ben Pozsonyban tanított. 1741–4-ig Bécsben végezte a teológiát, majd Judenburgban a harmadik probációt. 1746–8-ban Bécsben a tanárképzőben matematikát tanított és a kollégium csillagvizsgálójának igazgatója volt, amikor fiatalon meghalt.

Nagyszombatban született, Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő elteltével 1644–5-ben Pozsonyban, majd egy-egy évig Nagyszombatban, Gyulafehérváron és újra Pozsonyban tanított grammatikát. 1649–52-ig Bécsben teológiát tanult. 1652-ben szentelték pappá. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1654-ben Komáromban volt hitszónok. A következő évben Sopronban a Nádasdy-missziót vezette. 1656-tól haláláig Nagyszombatban bölcseletet tanított. Latin nyelvű műve a magyar királyokról és első vezérekről halála után, 1664-ben jelent meg Nürnbergben.

Nagyszombatban született és Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után Sopronban két évig grammatikát tanított. 1651–3-ban Grazban végezte a bölcseleti tanulmányokat. Utána egy-egy évig Győrben, Trencsénben és Nagyszombatban tanított. Ott végezte a teológiát is 1657–60 között. 1660-ban szentelték pappá. Utána ugyanott héber nyelvet tanított. 1622-ben Judenburgban volt harmadik probációban, majd egy évig Trencsénben az újoncmester helyettese volt. Onnan Sopronba került hitszónoknak. 1669–71-ig Kassán egy évig ünnepi hitszónok volt, s utána rektor lett. 1673-tól haláláig a konviktus igazgatójaként és hitszónokként működött.

Landovics újoncéveit Bécsben töltötte, utána Leobenben egy évig a középiskolai oktatásra készült. A bölcseletet Bécsben tanulta 1669–71-ben. Tanárként működött egy-egy évet Pozsonyban és Nagyszombatban. A teológiát Grazban végezte 1675–8-ban, a harmadik próbaévet pedig Judenburgban. 1680-ban a hódoltsági misszióban működött Andocson, ahonnan rövidesen a törökökkel való nehézségek miatt távoznia kellett. 1682–5-ben Kolozsvárott volt lelkipásztor „Váli” néven. 1686–8-ban Székesfehérváron házfőnökként, Egerben, Kassán hitszónokként és 1694–9 között haláláig Sárospatakon lelkipásztorként működött.

Bécsben végezte a noviciátust, majd Grazban a bölcseletet. Három év középiskolai tanítás következett Sopronban és Győrben. A teológiai tanulmányokat szintén Grazban végezte 1661–4-ben, majd a harmadik próbaévet Judenburgban. 1666-tól huszonnégy éven át keresett hitszónok volt. Egyes jelentésekkel ellentétben csak életének utolsó évében volt beteg. A rend fontosabb mo.-i házaiban működött: háromszor Nagyszombatban, azután 1668-ban Kassán, 1670–3-ban Sopronban és 1679–83-ban Győrben. Élete vége felé kiadott két nagy kötet prédikációt, bennük három-négy beszédet minden vasár- és ünnepnapra. Pázmány vagy Káldi nagyságát nem érte el. Célja volt, hogy a török uralom alól felszabadult területek papságának nyújtson segítséget. Beszédei morális tartalmúak voltak, melyek a hitet feltételezték. Ezért egyenesen az akaratra és az érzelmekre hatottak.
Életrajzi adatai között hibásak is szerepelnek, melyek őt valószínűleg Landovics Györggyel tévesztik össze. Hogy az öccse volt-e, nem lehet tudni. Moldvai és oláhországi missziós tevékenységének, amint Sommervogel írja, vagy erdélyi és hódoltsági működésének, amiről Szinnyei beszél, a forrásokban nincs semmi nyoma.

Huszonnégy éves korában lépett a Társaságba, próbaéveit Bp.-en a Manrézában töltötte. Elvégezte a betegápoló-tanfolyamot. 1940-ben Kassán, 1941–7-ben Kalocsán volt betegápoló, majd Szegedre került. Mivel a határvidékről származott, 1949-ben, amikor a tanuló rendtagok Nyugatra szöktek, hazament, hogy segítsen a lehetőségek előkészítésében. Egy szerencsétlen véletlen következtében elfogták, és a rendőrségen csúnyán bántalmazták, aminek következményeit élete végéig viselte. Szabadulása után azonban maga is kiszökött. Az észak-olaszországi Chieriben megalakult magyar tanulmányi házba került. Amikor a csoport 1951-ben Belgiumba költözött, ő kérte és megkapta az engedélyt, hogy átléphessen a sarutlan kármeliták rendjébe. Nem egészen két év múlva visszatért a Társaságba, és Chieriben, az olasz közösségben maradt 1955-ig. Ekkor a római Pápai Szentírástudományi Intézet jeruzsálemi házában lett betegápoló; ezt a munkát két év múlva a római intézetben folytatta. 1962-ben a Pápai Keleti Intézetbe került hét évre, majd visszatért előző helyére. Ekkor már magyar közösségben szeretett volna élni, ezért 1980-ban Kanadába, a montreali magyar plébániára helyezték. A tengerentúli életkörülmények közé azonban nem tudott beilleszkedni, így visszatért Rómába, a doktorátusra készülő fiatal jezsuiták házába, a Bellarminóba, ahol rövidesen meghalt. Közszeretetben álló testvér volt. Ezt mutatta temetési szentmiséje is a nagy Szent Ignác-templomban, ahol több mint ötven pap koncelebrált.

Bécsben született, ott lépett be a Társaságba. A próbaidő után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1717–22 között Bécsben előbb három évig bölcseletet tanult, utána grammatikát tanított. 1723–6-ban Grazban végezte a teológiát. Ott szentelték pappá 1725-ben. Judenburgban volt harmadik probációban. 1728-tól Grazban két évig középiskolában tanított, négy évig bölcseletet adott elő, utána egy évig a kontroverzia, két évig a kazuisztika és egy évig a kánonjog tanára volt. Két évig a nyelvtanulás vezetőjeként és két évig könyvtárosként dolgozott. 1742–4 között a tartományfőnök helyettese, utána 1748-ig a bécsi újoncház rektora és újoncmester, majd 1749–54-ig a Theresianum rektora, majd a professzusház elöljárója volt. 1757-ben nevezték ki tartományfőnöknek. 1761 végétől haláláig újra a professzusház elöljárójaként működött.

A németalföldi Blandainban született; kb. negyvenévesen, világi papként, a leuveni egyetemen szerzett magister artium fokozattal Rómában lépett a Társaságba 1548-ban. Ott 1549-ben a teológia doktora lett. Még abban az évben a szicíliai Palermóban házgondnok volt. 1551–8 között bécsi, 1563-ig ingolstadti rektor volt. Onnan vissza kellett térnie Bécsbe, mert ott lett ausztriai tartományfőnök 1566-ig. Onnan Innsbruckba, 1572-ben Ingolstadtba került rektornak. 1576-ban Rómában a Szent Péter-bazilika gyóntatóinak házában volt rektor. 1577–8-ban újra Bécsbe került mint az osztrák rendtartomány vizitátora. 1581-ben halt meg Rómában.

Németprónán született. Gimnáziumi tanulmányait Privigyén és Nagyszombatban végezte, ahol belépett a Társaságba. A próbaévek után retorikát is tanult. 1904-ben Pozsonyba került a bölcseleti tanulmányokra. 1907–8-ban Kalocsán hittant, latin és magyar nyelvet tanított. 1909–12 között Innsbruckban végezte a teológiát. 1911-ben Bp.-en szentelték pappá. 1913-tól Bp.-en latint és történelmet tanult két évig, és megszerezte a tanári oklevelet. 1915-ben Kalocsán kezdte el tanári működését, de rögtön meg is szakította a harmadik próbaévvel St. Andräban. Utána két évig Pécsett, egy évig Kalocsán és három évig újra Pécsett tanított, de részt vett az iskolák adminisztratív munkáiban is. Amikor a rendtartomány 1922-ben Szegeden megnyitotta bölcsészeti főiskoláját, ő is a tanárok közé került, és 1928-ban, amikor a főiskola Bp.-re költözött, rektor lett. 1939-ig volt hivatalában. 1939-ben tanárként a főiskolával Kassára ment, majd a háború végével visszatért Szegedre. 1948-tól haláláig az egyházmegyeközi szeminárium régense lett, és ott is tanított bölcseletet.

Bécsben született, ott lépett be a Társaságba. A kétéves próbaidő után ugyanott elvégezte a tanárképzőt is. 1733–5-ben Grazban tanult bölcseletet. Utána két évig ugyanott, egy évig Bécsben és két évig Linzben tanított középiskolában. A teológia végzésére 1741–4 között Bécsbe került. 1744-ben szentelték pappá. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. Utána egész életében hitszónokként működött nagyobb városokban, mint Bécs és Graz. Pozsonyban kétszer volt, 1749–51 és 1761–5 között. Itt adta ki 1749-ben Szent Lipót német nyelvű életrajzát.

Kisnovíciusként, tizenhét évesen lépett be a Társaságba. A kétéves próbaidő után Kalocsán fejezte be a középiskolát. 1932–4 között Szegeden végezte a bölcseletet. Kétéves kalocsai tanítás után újra Szegedre került, ahol elvégezte a teológiát. 1939-ben szentelték pappá. A szegedi egyetemen négy évig matematika–fizika szakon tanult, megszerezte a tanári diplomát. 1944 őszén Bp.-en tartózkodott és a Manrézából karácsonyi kisegítésre ment a budakeszi plébániára. Ott szovjet katonák fogták el, kémkedés vádjával halálra ítélték, és kivégezték. Sírja ismeretlen.

Bp.-ről papként lépett be Nagyszombatban a Társaságba. A próbaidő után 1907-től Kalocsán három évig konviktusi felügyelő, majd latin- és hittantanár volt. 1910–1-ben Pozsonyban bölcseletet, 1912–3-ban Innsbruckban teológiát tanult. A hollandiai Exaetenben végezte 1914-ben a harmadik próbaévet. Utána egy évig Bp.-en népmisszionáriusként dolgozott. 1916–8 között Pozsonyban helyettes házgondnok és magyar hitszónok volt. 1919-ben Bp.-en lelkipásztori munkát végzett és a következő évtől haláláig házgondnokként és népmisszionáriusként működött.

1927–8 folyamán Érden, majd a következő évben a zugligeti Manrézában volt testvérnovícius. A noviciátus után a Manrézában a lelkigyakorlatos ház mosodáját vezette, valamint ruhatáros volt és pincemester. 1937–9 között Kalocsán volt ruhatáros és házi mindenes. 1940–8 között a Manrézában működött mint portás és mosodás. 1949–50-ben Kalocsán volt portás és házi mindenes. A szétszóratás után először Csongrádon volt sekrestyés, majd 1954-ben Jászberényben, 1954–6 között Püspökszentlászlón, 1956–67-ig Gyónban a szociális otthonban élt mint házi mindenes.

1867–70 között Nagyszombatban testvérnovícius, majd szakács, házi mindenes és házi kísérő volt. 1871-ben Innsbruckban volt szakács, 1872-ben Kalocsán betegápoló. 1873–83 között Szatmárnémetiben működött mint betegápoló, szakács, portás, házi mindenes és házi kísérő. 1884–92 között Kalocsán portás, templomgondnok volt; 1893–6 között a pesti rendházban élt mint templomgondnok, ruhatáros, portás és házi mindenes. 1897–1900 között Nagyszombatban betegeskedett. 1902–3-ban a pesti rendházban volt portás és házi mindenes. 1904–17-ig Nagyszombatban volt portás, házi mindenes és házi kísérő.

1862–4-ig Nagyszombatban volt testvérnovícius. 1865–7-ben Kalocsán működött mint templomgondnok, cipész és házi kísérő. 1868–78 között Nagyszombatban portás, cipész és házi kísérő; 1879-ben Pozsonyban portás és cipész; 1880-ban Nagykapornakon házi mindenes volt. 1882–5 között Kalocsán volt portás és házi mindenes, pincemester, ebédlős és a szolgák felügyelője. 1886–8 között Bécs-Lainzban szolgált mint házi mindenes, betegápoló és ruhatáros. 1889–96 között Pozsonyban volt házi mindenes, 1897–1904 között pedig Nagyszombatban portás és házi kísérő.

1863–5 között Nagyszombatban volt novícius. 1866–7-ben Szatmárnémetiben spirituális és a Mária-kongregáció vezetője. 1868–73-ig Kalocsán könyvtárosként működött; a Historia Domust írta és nyelvtantanár volt a gimnáziumban. 1874–5 folyamán Innsbruckban teológiát tanult. 1876-ban Prágában végezte a harmadik probációt. 1877–82 között Kalocsán volt lelkész. 1883–6 között Szatmárnémetiben volt lelkész, spirituális, a Mária-kongregáció prézese és templomi gyóntató. 1887–1900 között Nagykapornakon volt lelkész.

Zágrábból Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után bölcseletet tanult Grazban 1727–9 között, majd két-két évig Varasdon és Zágrábban tanított. 1735–8-ban Nagyszombatban végezte a teológiát. 1738-ban szentelték pappá. 1739-ben Grazban kánonjogot tanult, majd Judenburgban elvégezte a harmadik probációt. 1741–4-ben Zágrábban egy évig hitszónok volt, majd előadta a hároméves bölcseleti kurzust. 1745–7-ig Laibachban tanított bölcseletet. Utána két-két évig Zágrábban és Goriziában a kazuisztika tanára volt. Visszatérve Zágrábba egy évig kazuisztikát tanított, és egyig házgondnokként működött. 1754-ben Varasdon látta el ezt a feladatot. A következő évtől Zágrábban még egy évig tanított, majd haláláig lelkipásztori munkát végzett. A Szűzanya szeplőtelen fogantatásáról szóló latin nyelvű ünnepi beszéde Nagyszombatban nyomtatásban is megjelent.

Húszéves korában kezdte meg szerzetesi életét: két év próbaidő és egy év retorika Bp.-en a Manrézában. A bölcseletet Kassán végezte, de a harmadik évet a háború miatt Pécsett fejezte be. Két év magisztériumra is ott maradt. Szegedről a teológia második évében Nyugatra akart szökni a nemzetközi gyorsvonat hálókocsija alatt rendtársával, Wéber Jánossal. A vonat indulása előtt, még a Keleti pályaudvaron, felfedezték őket. Lázárt Kistarcsára internálták, ahol több mint négy évet töltött. Az ottani „teológiai főiskolán” befejezte tanulmányait. Szabadulása után az építőiparban kezdett dolgozni. 1957. január 25-én Pomázon három másik jezsuitával együtt Kisberk Imre székesfehérvári segédpüspök titokban pappá szentelte. Hivatalos működési engedélyt lelkipásztori tevékenységre nem kapott. 1964–7 között levelező tagozaton elvégezte a középfokú építőipari technikumot, és főművezetői beosztásban dolgozhatott. 1979-ben elérte nyugdíjhatárt, így nem függött többé a munkahelyétől. Ezért jelentkezett a helyi illetékes egyházi főhatóságnál papi szolgálattételre. 1981-ig Egercsehiben volt plébános. Ekkor kétévi római tanulmányútra mehetett Rómába, előkészületként a leányfalusi lelkigyakorlatos házban végzendő munkára. Abba belekapcsolódott, de átvette az iregszemcsei plébániát is. Amikor 1990-ben a szerzetesrendek újra működni kezdtek, a kispesti jezsuita plébániára került lelkipásztornak. 1995-ben beutalták a pannonhalmi szociális otthonba, ahol rövidesen meghalt.

Lengyel nemesi családból származott, az alsó-ausztriai Loosdorfban született 1866-ban. Előbb St. Pöltenben, majd 1877–84 között a bécsi nemesi akadémián, a Theresianumban tanult. 1884-ben a család visszaköltözött Lengyelországba, ahol ő a krakkói egyetemen jogot kezdett tanulni. Apja halála után Tarnowban kezdte meg teológiai tanulmányait. 1887-től a római Német–Magyar Kollégium növendékeként 1889-ben bölcsészeti doktor lett. Az év szeptemberében lépett be a Társaságba. 1894-ben Krakkóban szentelték pappá. A tarnopoli harmadik probáció után az Írók Házába került, ahol 1898-ban házfőnök, két év múlva Krakkóban a teológiai főiskola rektora, egy évvel később a súlyosan beteg tartományfőnök helyettese, majd rövidesen utóda lett.
Négy évig volt tartományfőnök. Fejlesztette a népmissziókat, Oroszországban gondoskodott a görög katolikusok lelki gondozásáról, és befejezte a görög katolikus bazilita rend reformját, amivel a pápa 1882-ben bízta meg a Társaságot. Támogatta a munkások és az iparosok szövetségét. Mint tartományfőnök és a legfiatalabb jezsuita vett részt a XXV. rendi nagygyűlésen, ahol egyhangúlag megválasztották a német asszisztencia főnökévé.
Hivatali ideje alatt, 1908–9-ben a rendfőnök a német asszisztencia vizitátorává nevezte ki. Rómába visszatérve részt vett a római Pápai Bibliai Intézet és a tokiói Sophia Egyetem alapításában. A római jezsuitaellenes mozgalmak idején, amikor az integralista körök támadták a jezsuitákat, és a rendfőnök Franz Xavier Wernzt a modernizmus híveként vádolták, és maga a pápa sem bízott benne, Ledóchowski kitartott mellette.
P. Wernz halála után a XXVI. választási rendi nagygyűlés az I. világháború kitörése ellenére 1915. február 2. és március 18. között Rómában össze tudott jönni. Február 11-én megválasztották a negyvenkilenc éves Ledóchowskit rendfőnökké. A gyűlésen a nagyszámú bizottságokban komoly munka folyt a rendalkotmányról, a fogadalmakról, a szerzetesi életről, a tanulmányokról és a lelkipásztori munkákról. Megalapították az Egyesült Államokban az asszisztenciát, és a tengerentúli rendtartományokat is rendezték. A Gergely Egyetemet a rendfőnök joghatósága alá rendelték. A nagygyűlés rendelkezésének megfelelően a rendi központban és a tartományokban is bizottságokat állítottak fel az 1917-ben kiadott új egyházjog alkalmazására. Ezzel párhuzamosan többévi munkában elkészült az Epitome Instituti S. J., a Társaság alaptörvényének kivonata, melyet a XXVII. nagygyűlés 1923-ban fogadott el.
A XXVI. általános nagygyűlés támogatta XV. Benedek pápa kívánságát, hogy a teológia és a filozófia tanításában Aquinói Szent Tamást kövessék. A rendfőnök 1916-ban megadta a Társaságnak az irányvonalat Szent Tamás követésére és a véleményszabadságra. Ledóchowski egységes tanítási rendszert szeretett volna bevezetni a Társaság összes iskolájában. Ezt a célt szolgálta 1934-es útmutatása. Az új tanítási rendet a XXVIII. általános nagygyűlés fogadta el 1938-ban, de lényegében nem hozott egy új, átfogó rendszert.
1915-ben a nagygyűlés felhívta a rendfőnök figyelmét a Gergely Egyetem fejlesztésére, amire a háború alatt nem lehetett gondolni. 1918-ban létrehozta a tanszéket az aszketika és misztika tanítására, valamint felsőfokú intézetet a laikusok vallásos képzésére, a következő évben pedig a kétéves bölcseleti és teológiai kurzust a rendi főiskolák tanárai részére. 1932-ben létesült az egyháztörténelmi és a missziológiai fakultás. 1924–30 között épült az új egyetem. 1920-ban indult az egyetem folyóirata, a Gregorianum.
1928-ban egyesült a Gergely Egyetemmel az 1909-ben alapított Pápai Biblikus Intézet és az 1917-ben létrehozott és 1922-ben a rend vezetésére bízott Pápai Keleti Intézet is. Ugyancsak jezsuita vezetés alatt volt az 1929-ben alapított Orosz és az 1934-es Pápai Maronita Kollégium is.
Az 1932-ben létrehozott Történelmi Intézet bekebelezte a Spanyolországban elindított történelmi forráskiadást, a Monumenta Historica S. J.-t, és elindította az Archivum Historicum S. I.-t. A Történelmi Intézettel együtt laktak 1939-től az 1931-ben létrehozott Vatikáni Rádió jezsuita igazgatósága és munkatársai.
Hosszú kormányzása alatt a Társaság jelentős fejlődésnek indult. Iránymutatásai fontosak voltak az eredeti szellem megtartására, az apostoli munkák kiválasztására, a segítőtestvérek képzésére. Fontos volt 1937-es levele az ateizmus elleni védekezésről. Kormányzása alatt már nehézségek voltak Németországban a nácizmus miatt, valamint a spanyol politikai helyzet is súlyos volt a harmincas években. De másutt is sok támadás érte a rendet.
Ledóchowski osztrák állampolgár volt, ezért amikor Olaszország 1915-ben belépett a háborúba, nem maradhatott Rómában, hanem pápai engedéllyel Svájcba költözött az asszisztensekkel együtt. 1918 végén költöztek vissza Rómába, újra a Német–Magyar Kollégium épületébe. 1923–7 között épült fel a rendi központ új épülete. A rend kormányzásába fontos változást hozott a prokurátori és a gazdasági hivatal szétválasztásával. Az imaapostolság és a Mária-kongregációk részére új központi titkárságokat hozott létre. Az Acta Romanát és 1920-tól a Memorabilia S. I. híreket közlő folyóiratát a Társaság titkárának hatáskörébe utalta.
Ledóchowski hosszú kormányzása alatt két általános nagygyűlést és négy prokurátori kongregációt tartott. Az 1923-as kongregáció fő témája a rend szabályainak adaptálása volt az 1917-ben kiadott új egyházjog előírásaihoz. A következő 1938-ban XI. Piusz pápa Deus Scientiarum Dominus konstitúciója volt az egyházi tanulmányokról, és a rend Ratio studiorumának ahhoz való adaptálása. 1938 elején már érzékelhető volt a háború veszélye, ami felvetette a rendfőnök magas kora miatt az utódlás kérdését is. A fő probléma a vikárius utódlási joggal vagy anélkül való választása volt. A végső döntés megbízta a rendfőnököt egy vikárius kinevezésére, de nem utódlási joggal. Ő a belga P. Maurice Schurmanst nevezte ki, a halála után kibontott borítékban pedig az olasz asszisztenst, P. Alessio Magnit.
Ledóchowski hosszú kormányzása alatt a Társaság, a két háború ellenére, jelentősen növekedett: 1915-ben volt öt asszisztencia, huszonhét rendtartomány, huszonhét misszió, 1971 misszionárius, összesen 16 940 rendtag; 1942-ben nyolc asszisztencia, ötven rendtartomány, negyvenhat misszió, 3907 misszionárius, összesen 26 588 rendtag. 1925-ben összehívott egy kongresszust a missziókról. Két nagyobb körlevelet adott ki: 1919-ben a bennszülött papság neveléséről, 1937-ben a muszlimok térítéséről. A rendi kúrián missziós titkárságot állított fel. Három újoncházat nyitott Indiában, és egyet-egyet Japánban, Madagaszkáron, Jáván és Libanonban. Pekingben tanulmányi házat hozott létre a kínai nyelv és kultúra tanítására. A missziók területén huszonhét szemináriumot alapított a bennszülött papság, és huszonegyet a jezsuiták képzésére.
Ledóchowski főnemesi családból származott, s ez kiütközött kormányzási módszerében is. Autokratikus természetű volt. Működésében Róma központi szerepét hangsúlyozta. A Társaság számbeli növekedése nem mindig járt együtt a minőségivel. Nagy gondja volt a szegénység megélésére is. Ennek példája, hogy a számbeli növekedéssel együtt járó nagy építkezésekben, például az új rendi központban, nem engedte meg a folyóvíz bevezetését, aminek pótlása a II. világháború után súlyos költségekkel járt.

Jászberényben született, Érden lépett be a Társaságba. A kétéves próbaidő után Kalocsán fejezte be a gimnáziumot, és érettségizett 1930-ban. A következő évben a bp.-i Manrézában retorikát végzett. 1932–3-ban Szegeden tanult bölcseletet. A következő évben az újoncházban latint tanított. A teológiai tanulmányokat Innsbruckban kezdte, de egy év után Szegeden folytatta. 1937-ben szentelték pappá. 1939-ben ugyanott végezte a harmadik próbaévet. 1940–1-ben bölcseletből elvégezte a kétéves doktorátust a római Gergely Egyetemen. 1942-ben kezdte tanári működését Kassán, és folytatta a háború után Szegeden. Amikor 1949-ben a tanuló rendtagok Nyugatra szöktek, követnie kellett őket, akik akkor már az északolasz Chieriben voltak. Mo.-ról sikeresen Ausztriába szökött. Azonban nem tudta kivárni az olasz beutazási engedélyt, és a Brenner-hágónál egy jezsuita testvérrel együtt éjszaka akart átmenni a határon, de egy szakadékba esett, és meghalt.

1730-ban Nagyszebenben az asztalosműhely és az építkezés vezetője volt.

A bajorországi Markdorfban született, papként lépett be 1584-ben a landsbergi újoncházba. 1595. november 6-án érkezett Kolozsvárra. Ott haláláig a szeminárium igazgatója és német hitszónok volt.

Egyike volt az első mo.-i jezsuitáknak. A nagyszombati jezsuitákon keresztül ismerte meg a rendet. 1564-től újoncéveit Prágában töltötte. A két év probáció után Innsbruckban retorikát, 1570–2-ben Münchenben bölcseletet, a bajorországi Dillingenben teológiát tanult. A bajor Eichstättben szentelték pappá 1575-ben. Még abban az évben elöljárói a készületben lévő erdélyi misszióba szánták. Annak késése miatt Bécsben végzett lelkipásztori munkát. 1579-ben népmisszionárius lett az egri egyházmegyében. Az év végén elöljárói engedély nélkül Erdélybe ment, és rövidesen megoldotta a rend letelepedésének kérdését. Súlyos beteg volt, de így is a gyermek Báthory Zsigmond nevelője lett. A fejedelemségben már évtizedek óta nem volt püspök, s a hívek szemében ő lett a katolikusok vezetője. 1588-ban az erdélyi országgyűlés kiűzte a jezsuitákat. A beteg Leleszi a katolikus nemes Keresztury Kristófnál maradt egy ideig, de a végén neki is mennie kellett. Bécsbe került. A kilencvenes évek elején a spanyol jezsuitának, Carrillo Alfonznak sikerült visszavinnie a rendet Erdélybe. A rendfőnök kivette az erdélyi missziót az osztrák és a lengyel tartományfőnök hatásköréből, és a Bécsben élő beteg Leleszit nevezte ki felelős vezetőnek tapasztalatai és magasfokú ítélőképessége miatt. Betegsége azonban súlyosbodott, és az északolasz gyógyfürdők sem tudtak rajta segíteni. Ezért Loretóba ment, és ott halt meg. A jezsuiták erdélyi megtelepedéséről, kiűzéséről és visszaállításáról számos írása maradt fenn, melyek mind tanúsítják realitásérzékét és kiegyensúlyozott ítélőképességét.

1909–12 között Nagyszombatban először testvérnovícius, utána templomgondnok volt. 1913-ban a nagykapornaki gazdaságba küldték, de 1914-ben besorozták, az orosz fronton fogságba esett, majd megszökött. 1921–50 között újból a nagykapornaki gazdaságban tevékenykedett, a szőlészetet és az állattenyésztést irányította. A szétszóratáskor először Homokra internálták, majd a pesti Jézus Szíve-templomban lett sekrestyés, 1951-től haláláig a pannonhalmi szociális otthonban élt.

A pécsi jezsuita gimnáziumban érettségizett, majd 1946–8-ig a zugligeti Manrézában volt skolasztikus novícius. Utána Szegeden kezdte meg filozófiai tanulmányait, de külföldre kényszerült, így Innsbruckban, Chieriben és Leuvenben folytatta. 1952–4 között Bad Godesbergben volt kollégiumi nevelő, közben a bonni egyetemen pszichológiát tanult. Majd Granadában és Frankfurtban végezte a teológiát. 1963–6 között a németországi Bürenben volt konviktusi igazgató és hittantanár; 1966-tól Lübeckben volt házfőnök, a főiskolások és a tanárok lelkipásztora. A möllni Don Bosco-házban a fogyatékos gyerekek nevelőinek vezetője haláláig.

Tizenhat éves korában Nagyszombatban lépett be a Társaságba. Az újoncidő befejezése után Kalocsán elvégezte a gimnázium utolsó két évét, majd St. Andräba került retorikára. Pozsonyban 1908–10-ig bölcseletet, Innsbruckban 1911–4-ig teológiát tanult. 1913-ban szentelték pappá. 1917-ben Bp.-en megszerezte matematikából és fizikából a tanári oklevelet. A harmadik próbaévet 1918-ban Nagyszombatban végezte. Az iskolák államosításáig (1948) egész életét a tanításnak és a nevelésnek szentelte. Többször járt Angliában, ott szerzett tapasztalatait igyekezett itthon is megvalósítani. Főleg matematikát, fizikát és angol nyelvet tanított. 1918–28 és 1938–41 között Kalocsán, 1928–38-ban és 1941–8-ban Pécsett volt tanár, gimnáziumi igazgató és az internátus főnöke. 1950-ben Pécsről vitték Mezőkövesdre. Onnan rövidesen Miskolcra távozott, ahol följelentés alapján elfogták, és Kistarcsára internálták; innen 1953 őszén szabadult. Hamarosan a pannonhalmi szociális otthonba került haláláig.

Szentkirályon született, Kolozsvárról bölcseleti tanulmányainak befejezése után Trencsénben lépett be a Társaságba. 1746–9-ig Kolozsváron, 1750-ben Egerben tanított középiskolában. Utána négy évig teológiát tanult Nagyszombatban. 1754-ben szentelték pappá. Ezután Szatmárnémetiben volt egy évig hitszónok, majd Ungváron előbb tanított, utána lelkipásztori munkát végzett. 1758-tól haláláig Székelyudvarhelyen dolgozott. 1767-től házfőnök és plébános volt a Társaság feloszlatásáig. G.-F. Le Jaie latin iskoladrámáját az Egyiptomi Józsefről magyarra fordította. Kéziratos példánya az OSZK-ban található.

Grazban született, Bécsben lépett be a Társaságba. A második próbaévet Leobenben végezte. 1670–2-ben Bécsben bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Leobenben, Klagenfurtban, Bécsben és Judenburgban tanított középiskolában. 1677–80-ban Grazban végezte a teológiát. Ott szentelték pappá 1680-ban. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. 1682-ben Triesztben tanított középiskolában. 1683-ban Klagenfurtban, 1684–8-ban Grazban bölcseletet adott elő. Utána egy-egy évig kazuisztikát tanított Linzben, Passauban és Grazban, és egyházjogot Linzben. 1694–9 között Grazban szentírástant és egyházjogot adott elő. 1700-ban Budán lett házgondnok, majd 1701–3-ban Laibachban volt rektor. 1704–5-ben Linzben működött tanárként, és 1706-tól Bécsben élt. Tanított szentírástant, a tartományfőnök helyettese és 1714–5-ben maga is tartományfőnök volt. Erdélyi vizitációs útján, Nagyszebenben halt meg.

Kolozsváron született, az arianizmusból tért át a katolikus hitre. Retorikusként lépett be Nagyszombatból Trencsénben a Társaságba. 1714–6-ban Kassán bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Eperjesen, Trencsénben, Lőcsén és Egerben tanított. 1721–4-ben Nagyszombatban végezte a teológiát. Ott szentelték pappá 1723-ban. 1725-ben ugyanott grammatikát tanított, majd 1726-ban Besztercebányán volt harmadik probációban. 1727-től egy évig Ungváron, három évig Szatmárnémetiben és egyig Pozsonyban volt hitszónok. 1732–3-ban Belgrádban misszionáriusként, 1734–5-ben Nagybányán hitszónokként működött. 1736–43-ig Felsőbányán volt házfőnök és plébános. 1744-ben a bécsi professzusházban magyar, német és szlovák lelkipásztorként működött. 1747–8-ban Kőszegen házgondnok volt. 1749–53-ig Komáromban, 1754-ben Esztergomban és 1755-től haláláig Kőszegen házi lelkiatyaként dolgozott.

A lengyelországi Krosnóban született, 1583-ban lépett be a Társaságba. 1584-ben Prágában tanított grammatikát. A bölcseletet Grazban végezte. 1587–9-ben ott tanított. 1591–2-ben Grazban, 1593–4-ben Bécsben teológiát tanult. 1594-ben szentelték pappá. 1595-ben Turócon a konviktus igazgatója volt, ott halt meg a következő év elején.

Protestáns családban született, tizenhét éves korában katolizált, Zalaegerszegen érettségizett. Érden végezte a noviciátust, majd 1924–5-ben Pécsre küldték magiszternek, eközben angolt, geometriát és szépírást tanított. Miután misszióba kérte magát, 1926–7 folyamán Valsban hallgatta a filozófiát. Majd mint kínai misszionáriust 1927. augusztus 17-én F. Varga Kálmán laikus testvérrel együtt búcsúztatták a pesti Jézus Szíve-templomban. Kínába való megérkezése után Tiencsinben egy évig kínaiul tanult. 1930-ban Taminghszienben volt prefektus; nyomban megalapította a helyi énekkart, amely nagy sikerrel adta elő a karmester saját szerzeményét, a Missa brevist. 1930-tól megkezdte teológiai tanulmányait Zikavejben, de a vidék levegője ártalmasnak bizonyult számára, ezért a II. évtől Hszienhszienben, a magyar misszió egyik központjában tanult. 1931. augusztus 20-án, Taming ostroma alkalmával öt kalocsai iskolanővérrel és négy magyar rendtársával fogságba esett. 1933 januárjában szentelték szerpappá, majd májusban áldozópappá; 1934 nyarán fejezte be teológiai tanulmányait. 1935-ben Tamingban volt prefektus, 1936-ban Vuhuban végezte el a terciát, 1937–44 között Tamingban lelkipásztorkodott és tanított, valamint missziózott is a környéken 1946–7 folyamán. 1948-ban Pekingben élt, de 1949-ben a kommunista hatalom elől Japánba ment. 1948-ban elkészítette az Újszövetség kínai nyelvű fordítását. Japánban Lidoni néven lett ismert. 1949–54 között a tokiói jezsuita egyetemen lett professzor, latint és görögöt tanított. 1950-ben átírták a japán provinciába. 1958-ban megszervezte az egyetemen Szentének Kórusát, és a Szent Ignác-templom Szent Terézia Kórusát. 1971-ben nyugalomba vonult. Halála előtt két évig volt kórházban.

A bajorországi Straubingban született, Bécsből logikusként lépett be a Társaságba. 1724-ben Leobenben elvégezte a tanárképzőt. A következő három évben Grazban bölcseletet tanult. 1728–30-ban Laibachban, 1731-ben Klagenfurtban tanított középiskolában. A teológiát is Grazban végezte 1732–5-ben. 1735-ben szentelték pappá. Utána Belgrádban volt hitszónok. 1737-ben Judenburgban végezte a harmadik probációt. A következő két évben Grazban tanított középiskolában. 1740-től élete végéig hitszónok volt: 1740–1-ben Bécsben, 1742–4-ben Pozsonyban, 1745-ben Leobenben, 1746–51-ben Laibachban, 1752-ben Traunkirchenben és 1753-tól haláláig Nagyszombatban.

Grazban született, Bécsben lépett be a Társaságba (1737-ig X. Ferenc keresztnévvel az évi katalógusokban). A próbaévek után 1737–9-ben Bécsben bölcseletet tanult, és utána ugyanott grammatikát tanított. 1742-ben Grazban, a következő évben Bécsben matematikát tanult. 1744-ben Linzben retorikatanár volt. 1745–8-ig Bécsben tanulta a teológiát. Utána Komáromban egy évig hitszónok volt, majd Besztercebányán elvégezte a harmadik próbaévet. 1751-ben Kassán matematikát tanított; majd 1752-től ugyanez volt a tárgy a bécsi kollégiumban, és emellett a csillagvizsgáló igazgatójának asszisztenseként működött. 1754-ben ő lett az igazgató a Társaság feloszlatásáig. Akkor Kelet-Galícia felmérését kapta feladatul, s mellette az egész tartomány építkezési kormánybiztosa lett. Az ország hű felmérésére több alapvonalat állapított meg, melyeket háromszögláncolatokkal kötött össze. Így felmérte Kelet-Galíciát, Ausztriát és Mo.-ot.

1696. október 3-án született „Óváron”, és Nagyszombatból lépett be Trencsénben 1713-ban a Társaságba. 1716-ban Győrben tanított középiskolában. 1717–9-ben Bécsben tanult bölcseletet. Utána egy-egy évig Kőszegen, Kassán és Győrben tanított középiskolában. 1724–6 között Bécsben teológiát tanult. 1725-ben Bécsben szentelték pappá. 1726-ban a dél-amerikai misszióba került. Első állomáshelye a San Angel misszióstelep volt. 1732-ben San Lorenzóba került. Fontos szerepe volt a „guarani háború”-ban, mert misszióstelepét át kellett volna adnia a portugáloknak, így sok támadásnak volt kitéve. Amikor 1767-ben a portugálok kiűzték a jezsuitákat a gyarmatokról, ő Yapeyúban működött, és amikor végül Dél-Amerikát el kellett volna hagynia, meghalt.

A rendházakban minden nagyobb munkára (építkezés, az épületek felújítása stb.), ahol külső munkásokra volt szükség, egy testvér állt rendelkezésre, aki a munkálatokat vezette és felügyelte. E testvérek mestersége sok esetben asztalos volt. Lindemayr Tirolban született, huszonnégy éves korában Bécsben lépett be a Társaságba. Mestersége valószínűleg már ekkor asztalos volt, és az maradt a Társaságban is. Rögtön próbaidejének befejezése után asztalosként dogozott Zágrábban, Grazban, Passauban, újra Grazban, Nagyszombatban, majd újra Grazban nyolc évig, Kőszegen. Életének utolsó tíz évében, valószínűleg megtört egészséggel, a házból kimenők kísérője volt.

1911–5 között az orosházi szakképző iskolában tanult. 1917. február 28-tól katona volt az I. világháború végéig, majd a csendőrség gyulai iskolájában tanult 1920 decemberétől 1922 áprilisáig. Ezután belépett a Társaságba, Érden végezte a noviciátust. Utána különböző vidéki jezsuita rendházakban (Pécsett, Kalocsán és Nagykapornakon) dolgozott mint segítőtestvér. Majd a pesti rendházban és a Kongregációs Otthonban volt lakatos és bádogos. Egy évet Innsbruckban töltött, ezután 1933-ban a kínai misszióba küldték. Egy évig a magyar misszió központjában, Tamingban dolgozott mint szakács és kertész. 1934-ben Pujangba rendelték, ahol három évig dolgozott; majd újból visszatért Tamingba, és ott élt, amíg a kommunisták el nem foglalták a missziót. Amikor a magyaroknak el kellett hagyniuk Tamingot, 1946 októberében különféle missziókba került: így a verbitákhoz Vejhujfuba és Hszienhszienben, a kanadai jezsuitákhoz Tangsanba, ahol meglőtték a lábát a kommunisták, ezért Hszucsouba helyezték. 1951 tavaszán Msgr. Coté Hongkongba küldte, ahol két hónapot töltött, majd néhány hónapig a kínai–magyar szótár szerkesztőségében dolgozott Makaón. 1952 nyarán csatlakozott a szótárszerkesztőséghez a tajvani Tajcsongban, ahol Vajda Tibor atya munkáját segítette a magyar szekcióban nyolc éven át. 1960-ban beosztották a Msgr. Lischerong Gáspár által vezetett tajvani magyar misszióba, Pucébe, ahol később csendesen elhunyt.

Binócon született, végzett bölcsészként lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaidő után Győrben egy, Ungváron négy évig tanított. 1653–4-ben Bécsben és 1655–6-ban Grazban tanult teológiát. 1656-ban szentelték pappá. A következő évben Trencsénben volt hitszónok. 1658-ban Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1659–63-ban Nagyszombatban előbb négy évig bölcseletet tanított, majd szlovák hitszónok volt. 1664-ben Oláhországban dolgozott. 1665–6-ban Trencsénben házi lelkiatya és hitszónok volt. 1667–71-ig házfőnökként működött Szakolcán. 1673-ban Pozsonyban a gazdasági ügyeket intézte. 1674-ben a rozsnyói missziós állomásról Jászón volt plébános. 1675-ben Jolsván, 1676–81-ben Rozsnyóról Murányalján és 1682-ben Selmecbányán misszionáriusként dolgozott. 1685–7-ben Nagyszombatban hitszónok volt. 1688–9-ben Turócon betegeskedett.

1655-ben Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaévek után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1659–61-ig Grazban bölcseletet tanult. Utána Bécsben két, Linzben és Grazban egy-egy évig középiskolában tanított. 1666–9 között Bécsben tanult teológiát. Ott szentelték pappá 1669-ben. Utána Laibachban retorikát tanított. 1671-ben Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1673–6 között Linzben, 1677-ben Grazban bölcseletet tanított. 1678–9-ben Bécsben a kollégiumban az alsó iskola igazgatója volt. 1680–3-ig a professzusházban volt iskolaigazgató és a rendtartomány történetét írta. 1684–91 között Lipótváron, 1692–9-ben Budán volt házfőnök. 1700–1-ben a bécsi professzusházban dolgozott. 1702-től haláláig a birodalmi tábori lelkészek elöljárója volt.

Középiskolai tanulmányait a bp.-i zsidó gimnáziumban végezte. 1930–3 között a zugligeti Manrézában skolasztikus novícius és retorikus volt. 1934–5-ben Szegeden, 1936-ban Bp.-en tanulta a filozófiát. 1936–8 között Kalocsán konviktusi felügyelő volt. 1938–42-ig Szegeden teológiát tanult, közben felszentelték, majd ugyanitt végezte a terciát is. 1943–7 között magyar–latin szakon tanult a szegedi egyetemen. 1948-ban Bp.-en gyakorló tanár volt, majd 1949–50 folyamán Nagykapornakon hitoktató. A szétszóratás után 1950–1-ben a pesti Jézus Szíve-templomban, majd 1967-ig Hatvanban volt kántor, amikor agyvérzést kapott. A bal oldala lebénult, majd amputálták a jobb lábát, végül hosszas szenvedés után rákban elhunyt.

Szülővárosából, Győrből lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaidő után Szakolcán volt tanárképzőben. 1735–7-ben Nagyszombatban tanult bölcseletet. Utána egy-egy évig Budán, Egerben, Nagyszombatban és Kőszegen tanított. 1742-től Grazban négy évig teológiát és egy évig külön is egyházjogot tanult. 1745-ben szentelték pappá. 1747-ben Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1748-ban vándormisszionárius volt Mo.-on. 1749–53 között bölcseletet tanított Kassán, mellette évekig kórház- és börtönlelkész volt.

Pozsonyban született, Leobenben lépett be a Társaságba. 1626–8 között Grazban bölcseletet tanult. 1629–30-ban Nagyszombatban, 1631-ben Linzben, 1632-ben Győrben tanított. 1633–6-ban Grazban végezte a teológiai tanulmányokat, és a következő évben Leobenben töltötte a harmadik próbaévet. 1638–9-ben Nagyszombatban hitszónok volt. 1640-ben a bécsi professzusházban lakott, majd a kassai misszióban dolgozott. 1642–4-ben Nagyszombatban hitszónok és bölcselettanár volt. 1645-ben Passauban bölcseletet, Grazban kazuisztikát tanított. Utána öt évig Nagyszombatban hitszónokként működött. 1653-ban Trencsénben lett rektor. Utána két évig újra Nagyszombatban működött mint hitszónok és a szentírástan tanára. 1664-ben Pozsonyban misszionárius, 1665-ben Triesztben magyar hitszónok volt. Ezt a munkát végezte élete vége felé két-két évig Nagyszombatban és Győrben, három évig Ungváron, majd haláláig újra Győrben. Szent Erzsébetről magyarul írt könyvet.

Pozsonyban született, Leobenben lépett be a Társaságba. 1626–8-ban Grazban bölcseletet tanult. 1629–30-ban Győrben, 1631-ben Nagyszombatban grammatikát tanított. 1632–5 között Grazban tanult teológiát, és héber nyelvet tanított. Ott szentelték pappá 1635-ben. A következő évben hitszónok volt Komáromban. 1638–41-ben Győrben rektorként működött. 1642–5-ben Bécsben a Pázmáneum igazgatója és a héber nyelv tanára volt. 1646-ban Nagyszombatban a rektorhelyettesi hivatalt látta el. 1647-ben Szakolcán, 1649-ben Trencsénben lett házfőnök. 1653-ban Nagyszombatban konviktusi igazgató, 1654–8-ban Ungváron rektor volt. 1659–66-ig bátyjának, Lippay György esztergomi érseknek pozsonyi udvarában élt. Itt írta az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyvet: Posoni kert. I: Virágos kert; II: Veteményes kert; III: Gyümölcsös kert. Foglalkozik a kert tervezésével, a terep kiválasztásával, a növény és a környezet kölcsönhatásával, az öntözéssel, trágyázással, talajjavítással stb.

1735-ben Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után Székesfehérváron grammatikát tanított. 1739–40-ben Nagyszombatban teológiát tanult, de 1740-ben is az elsőévesek között szerepelt azzal a megjegyzéssel, hogy „egyelőre marad”. Abban az évben azonban pappá szentelték. Utána Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1742–3-ban Székesfehérváron grammatikát tanított, amikor meghalt.

Bezenyén született, Pozsonyból lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaidő után 1708–10-ben Grazban végezte a bölcseletet. 1711–2-ben Zágrábban, 1713-ban Budán tanított grammatikát. A teológiát 1714-ben Nagyszombatban kezdte és Grazban folytatta. 1717-ben szentelték pappá. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. 1719-ben Kőszegen tanított. 1720-ban Gyöngyösön, 1721–3-ban Komáromban, 1724–5-ben Esztergomban, 1726–7-ben Székelyudvarhelyen volt hitszónok. 1728–9-ben Kolozsváron a konviktust vezette. 1730-ban Varasdon, a következő évben Szatmárnémetiben volt házfőnök. 1732–3-ban Nagyszombatban házgondnokként és 1733–4-ben Sopronban a konviktus igazgatójaként működött.

Óváron született, Nagyszombatból logikusként lépett be a Társaságba. 1723-ban a bécsi kollégiumban grammatikát tanított. 1724–6-ban ugyanott bölcseletet, majd egy évig matematikát tanult. Utána Nagyszombatban két évig grammatikát, Győrben egyig retorikát tanított. Teológiai tanulmányait 1731–4-ben Grazban végezte, majd ugyanott a Ferdinandeum igazgatója volt. A harmadik próbaévre Judenburgba került. 1737-ben Kolozsváron, 1738–41-ben Kassán matematikát és bölcseletet tanított. 1742-től teológiai tantárgyakat is adott elő: Egerben kontroverziát, 1743–5-ben Nagyszombatban matematikát, 1746-ban Budán, 1747-ben Egerben kazuisztikát és 1748-ban Nagyszombatban egyházjogot. 1749–51-ben Zágrábban, 1752-ben Győrben teológiatanár volt. 1753-ban Pozsonyban házgondnok lett. 1754–5-ben Sopronban a konviktust vezette. 1756–60-ig Győrben iskolaigazgató, 1761-ben Sopronban és 1762–5-ben Győrben a konviktus felelőse volt. Ő adta ki az első mo.-i algebratankönyvet Kassán 1738-ban.

Huszonhárom éves korában lépett a Társaságba. Akkor az újonc- és a lelkigyakorlatos ház még nem volt teljesen kész. Az asztalosműhelyben dolgozott a két kápolna berendezésén. Első fogadalma után a Mária utcai rendházba került segédsekrestyésnek. 1937-től a háború végéig a rendház portása lett. Jól oldotta meg a háború, a német megszállás, a zsidómentés és az oroszok bevonulása idején nem könnyű feladatát. 1945-ben a tartományfőnök másodtitkára lett. 1949 elején elfogták P. Vid Józsefet és Váradi János testvért a tartományfőnökségről. Készülhetett, hogy őt is letartóztatják, de sikerült kiszöknie a házból. Rövidesen kiadta ellene a rendőrség az országos körözést. Rokonoknál és jó barátoknál bujkált. 1952 körül talált egy elveszett személyi igazolványt, melyet egy közjegyző az ő fényképével látott el, így lett belőle „Soós”. Vegyipari szaktanfolyamot végzett és részt vett mint rokon az őt bújtató család vegyipari szövetkezetének alapításában. Amikor 1956-ban a szövetkezet kettévált, ő a szakadároknál maradt nyugdíjazásáig, 1973-ig. „Kiváló dolgozó” címet is kapott. Ekkor már felvette a kapcsolatot a jezsuitákkal, és anyagilag támogatta őket. Mindig szerette a könyveket, s arra gondolt, hogy a rendház elveszett könyvtárának lerakja új alapjait. Így összegyűjtött százhúsz lexikont az élet különböző területeiről, és mintegy 3500-4000 darab más könyvet. Egészsége 1995-ben megromlott. Élete utolsó hónapjait a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthonban töltötte.

A Társaságba lépése előtt tizennégy évig piarista rendtag volt. A bp.-i piarista levéltárban a következő életrajzi adatait tartják számon: „A mi anyakönyveink szerint Beregszászon 1819. szeptember 12-én született. Eredeti neve Liptay Mihály volt, a piaristáknál vette föl a Ludovicus a S. Eleonora szerzetesi nevet. A nagykárolyi piarista gimnáziumot végezte el és 1835. szeptember 12-én lépett be a rendbe, a kecskeméti noviciátusba. Ünnepélyes fogadalmát 1840. december 26-án tette le Vácott, pappá pedig 1844. augusztus 2-án szentelték Nyitrán. Ezt követően még Tatán és Vácott tanított, ahol utoljára, 1856/1857-ben a novíciusok promagisztere volt.” Római egyházi engedéllyel 1857. július 30-án Nagyszombatban lépett át a Jézus Társaságába. Próbaidejének első évét az újoncházban töltötte, utána két évig Bécs-Kalksburgban, a jezsuita gimnáziumban a fiatalabb magyar növendékek nevelője volt. 1861-től haláláig Kalocsán konviktusi felügyelő, a nagy természetrajzi gyűjtemény őre, és egy évig magyar–görög szakos tanár is volt.

Érettségije után felvételét kérte a veszprémi egyházmegyei szemináriumba. 1911. június 29-én Hornig Károly püspök szentelte pappá. 1912-ben lépett be Nagyszombatban a jezsuita rendbe. 1914-ben Innsbruckba került szemináriumi tanulmányainak elmélyítésére. 1916-tól Pécsett latin és magyar nyelvet tanított. A következő évben Kalocsára került tanárnak. 1918–22-ig a bp.-i egyetemen tanult latint és történelmet. Doktori tézisét a jezsuita történészről, Pray Györgyről írta. Egyévi újabb tanítás után 1923-ban elvégezte a harmadik próbaévet. Ez az év más irányt adott életének. Akkoriban kezdte meg a magyar rendtartomány kínai misszióját; ő is jelentkezett a hithirdető munkára. 1924-ben először az Egyesült Államokba ment, hogy támogatókat szerezzen. Két év múlva érkezett Kínába. Jól megtanulta a nyelvet, mert később írni is tudott kínaiul. 1928-ban T’ien chu t’angba került, ahol huszonegy évig dolgozott. Nagy tekintélyre tett szert. Egy pusztító árvíz idején a kormány őt bízta meg a kiutalt segély kiosztásával. A japán megszállás alatt is be akarták vonni a közéleti tevékenységbe, de azt nem fogadta el. A vörös forradalom számára csak üldöztetést jelentett. Hosszú házifogsága alatt a Vatikán a missziót egyházmegyei rangra emelte, és őt tette meg apostoli adminisztrátornak 1947. július 9-én. Titokban is eredményesen dolgozott kitoloncolásáig. 1954 novemberében érkezett Tajvanra, és a következő évben kezdte el a missziós munkát Pocuban. Három magyar atyával, két testvérrel és néhány kínai atyával rövid idő alatt virágzó missziót építettek fel. Ott halt meg 1972-ben.

Judenburgban született, Grazból lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaévek után Passauban végezte a tanárképzőt. 1655–7-ben Bécsben bölcseletet tanult, s utána ugyanott egy, Grazban két évig grammatikát tanított. 1661–4 között Bécsben végezte a teológiát, ahol 1664-ben pappá szentelték. Utána egy évig Triesztben tanított, majd Judenburgban volt harmadik probációban, és öt évig iskolai és lelkipásztori munkában. 1673-ban Leobenben vezette a szemináriumot. A következő évben Passauban volt házgondnok, majd egy évre visszakerült Leobenbe. 1677-től a bécsi újoncházban végzett három évig lelkipásztori munkát, és egy évig házgondnok volt. Onnan 1681-ben átkerült a professzusházba lelkipásztornak. 1685–91-ig Linzben, 1692-ben Bécsben a professzusházban végzett lelkipásztori munkát. 1693–5-ben Leobenben rektor, 1696–7-ben Selmecbányán volt házfőnök. A következő évben Grazban volt lelkipásztor. 1699–1701-ben Leobenben, 1702–3-ban Klagenfurtban, majd haláláig újra Leobenben volt házi lelkiatya. Nagyszombatban 1679-ben német nyelvű könyve jelent meg.

Litkén született, Nagyszombatból logikusként lépett be a Társaságba. A próbaidő után Sopronban grammatikát tanított. 1722–4-ben Nagyszombatban bölcseletet tanult. 1725–6-ban Győrben, 1727-ben Komáromban tanított. 1728-ban Grazban, 1729–31-ben Nagyszombatban tanult teológiát. Ott szentelték pappá 1730-ban. Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet, majd egy évig Komáromban volt iskolaigazgató. 1735-ben Kolozsváron etikát tanított. 1736–45-ig Nagyszombatban előbb előadta a hároméves bölcseleti kurzust, majd egy évig kontroverziát tanított, utána hat éven át a ház gazdasági ügyeit intézte. 1746–7-ben a soproni kollégium pornói birtokait kormányozta. 1748–9-ben Kassán a konviktus igazgatója volt; 1750–2-ben Ungváron és 1753–6-ban Pécsett volt rektor. 1757-ben Győrben gazdasági főnökként, 1758–9-ben a vörösberényi birtok gondozójaként működött. 1760-tól haláláig több rendház házi lelkiatyja volt.

1854–6 között Nagyszombatban volt skolasztikus novícius, majd utána Baumgartenban retorikus. 1861–4-ig a szatmári konviktusban volt felügyelő. 1865-ben Pozsonyban filozófiát, majd 1866–7-ben Innsbruckban teológiát tanult. 1868-ban Pozsonyban a novíciusmester sociusa volt, egyben a terciát végezte. 1869-ben Nagyszombatban szolgált mint lelkész és szlovák nyelvű szónok. 1870–83-ig Szatmárnémetiben volt a konviktus vezetője, a Mária-kongregáció prézese. 1884-ben a renden kívül élt. 1885-ben Nagykapornakon lett lelkész. 1886–7 folyamán Nagyszombatban lelkész és szlovák nyelvű szónok volt; 1888–93 között Szatmárnémetiben spirituális volt és a konviktus vezetője. 1894–8-ig meggyengült egészsége miatt Nagyszombatban volt könyvtáros és templomi gyóntató. 1899-ben Nagykapornakon volt lelkész.

1697-ben született Csáktornyán, és 1714-ben Bécsben lépett be a Társaságba. Bölcseleti tanulmányait 1717–9-ben, a teológiát 1723–6-ban Grazban, a harmadik próbaévet 1727-ben Besztercebányán végezte. 1728-ban Péterváradon, 1729–30-ban Pozsegán általános lelkipásztori szolgálatban állt. 1731-től a nem rendházhoz kötött jezsuita népmisszionáriusok közé tartozott, igen nehéz munkakörben, haláláig.

1881-ben az ausztriai St. Andräban lépett be a Társaságba, s ott dolgozott lakatosként. 1888–1900-ig az ausztráliai Daly Riverben (a mai Darwin közelében) volt misszióban. Akkor visszatért Európába, a boszniai Travnikba, és készült az afrikai misszióba. 1902-től Boromában volt lakatos és a misszió hajójának kormányosa tíz évig. Akkor egy évre Kalocsára került. 1914-től újra az afrikai missziókban dolgozott haláláig. Igen sokoldalú testvér volt. Rhodéziában (ma Zimbabwe) mint hajókormányos, lakatos, állattenyésztő és kertész dolgozott. Főbb állomáshelyei voltak még: Lufundza 1914–9, Chingombe (Zambia) 1920–2, Lusaka (Zambia) 1923–5, Broken Hill (ma Kabwe, Zambia) 1927–9, Lusaka 1930–7. A Lusakában található Kasisi missziós állomáson hunyt el.

1937–41 között a zugligeti Manrézában volt skolasztikus novícius, majd retorikus. 1941–3 között Kassán filozófiát, 1944–7 között Szegeden teológiát tanult. 1948-ban a Manrézában végezte a terciát. 1949–50 folyamán Kaposváron volt lelkész, misszionárius és lelkigyakorlat-vezető. A szétszóratás után először Kaposváron volt fizikai munkás, majd 1951–6 között Bonyhádon sekrestyés. 1956 után a nagyváradi egyházmegye Magyarországra eső részén: Derecskén, Kismarján és Kórósszigeten káplán, majd Gádoroson plébános. Nyugdíjba vonulása után Nógrádverőcén, a nővérek szociális otthonában volt spirituális.

Selmecbányán született, Eperjesről lépett be Trencsénben a Társaságba. 1741–3-ig Bécsben bölcseletet tanult. 1744–5-ben Pozsonyban, 1746–7-ben Pécsett tanított. 1748–51-ben Nagyszombatban végezte a teológiát. Ott szentelték pappá 1751-ben. A következő évben Besztercebányán volt harmadik probációban. 1753-ban Eperjesen lett hitszónok. 1754–5-ben Kassán, 1756–7-ben Budán bölcselettanár volt. 1758-ban Győrben kontroverziát kezdett tanítani, de rövidesen meghalt.

Középiskolai tanulmányait Sátoraljaújhelyen kezdte, Kassán folytatta, majd Bp.-en az Árpád Gimnáziumban fejezte be. Ezután tanítói és kántori oklevelet szerzett, majd a katonaság után papi hivatást érzett, és belépett a kassai egyházmegye szemináriumába. Pappá szentelése után a tanítóképző tanára lett, majd püspöke Rómába küldte, hogy kiegészítse bölcseleti és teológiai tanulmányait. A jezsuiták egyetemén, a Pápai Gergely Egyetemen és a Germanicumban tanult. Hazatérte után Szerencsen, Tarcalon és Tornyoson volt káplán. A római években azonban megkapta a jezsuita hivatás csíráit is, ezért jelentkezett a Társaságba. 1932–3 folyamán a zugligeti Manrézában volt páternovícius. 1934–6 között a pécsi Pius Kollégiumban magyar és latin nyelvet tanított, közben az egyetemen latin–francia szakon tanult. 1937-ben Szegeden végezte a terciát. 1938-tól a Manrézában volt lelkigyakorlat-vezető és misszionárius. 1941-ben Szatmárnémetiben spirituális és a Mária-kongregáció prézese volt. 1942-ben Kalocsán működött mint lelkész, a Jézus Szíve és a Jó Halál társulatok elnöke. 1943-ban Hódmezővásárhelyen spirituális és hittantanár volt. 1944–8 között Kispesten lelkész, spirtuális, könyvtáros, a Mária-kongregációk vezetője volt. A szétszóratás után először Vácon lett lelkész, majd Tahitótfaluban kántor. 1953-tól a pannonhalmi szociális otthon lakója volt.

Kecskeméten született, Rómában lépett be a Társaságba. 1606–9 között ott tanult bölcseletet és teológiát. 1610-ben ment Ausztriába. 1611–2-ben Olmützben tanult teológiát, és elvégezte a harmadik próbaévet. 1613–5-ig Homonnán, a következő évben Érsekújváron volt misszionárius. 1617–9-ben báró Alaghy Menyhértnél végzett lelkipásztori munkát. 1620-ban menekülnie kellett Krakkóba. 1622-ben Laibachban, 1623–7-ben Nagyszombatban volt miniszter. 1628-ban Erdélyben népmisszionáriusként dolgozott, itt hunyt el.

A boszniai Sutjeskán született és Bécsben végzett bölcsészként lépett be a Társaságba. 1710–3-ban Zágrábban grammatikát tanított. 1714–7-ben Grazban teológiát tanult. Ott szentelték pappá 1717-ben. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1719–22-ben Pécsett, 1723–5-ben Temesváron hitszónokként működött. 1726-tól haláláig vándormisszionárius volt.

A spanyolországi baszk Guipúzcoa tartomány Loyola nevű várkastélyában született valószínűleg 1491-ben. Íñigo névre keresztelték, amelyet felnőtt korában Ignácra változtatott. 1504–7 között Arévalóba került Juan Velázquez de Cuéllar, a Kasztíliai Királyság főszámvevője udvarába, s ott maradt több mint tíz évig, 1517-ig. Miután ura kegyvesztett lett, és rövidesen meghalt, Pamplonában Antonio Manrique de Lara Nájera herceg, navarrai alkirály szolgálatába szegődött mint fegyveres nemes. 1521-ben részt vett Pamplona várának védelmében, amikor azt a franciák megtámadták. Egy ágyúgolyó a jobb lábát súlyosan megsebesítette, aminek következményeit egész életében viselte. A hosszan tartó gyógyulás alatt olvasnivalót kért, de a kastélyban mindössze két könyv volt: Szászországi Ludolf: Krisztus élete és Varazze Jakab Flos Sanctoruma. Ezek olvasása gyökeres változást okozott életében. Új életét egy jeruzsálemi zarándoklattal akarta kezdeni. 1522 februárjában hagyta el Loyolát. Barcelona közelében meglátogatta a montserrati Mária-kegyhelyet, ahol háromnapos előkészület után életgyónást végzett. Onnan Barcelonába indult, s útközben megállt egy kisvárosban, Manresában, hogy a lelkében felmerülő megvilágosításokat feljegyezze. A tervezett néhány napból tizenegy hónap lett, melyet a magányban imádságban és elmélkedésben töltött. Lelki felvilágosításait, gondolatait és benső tapasztalatait lelkiismeretesen feljegyezte. Itt lett Ignác azzá az emberré, akit ma a történelemből ismerünk. Lelki feljegyzéseit rendszerezte, ebből született a keresztény vallásos irodalom egyik gyöngyszeme, mely még ma is a lelki életre irányuló emberek vezérfonala, Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve. Itt érlelődött meg benne az a terv is, hogy egy társaságot alapítson, melynek célja, hogy Isten minél nagyobb dicsőségéért és az emberek üdvösségéért dolgozzon. Ebből született később a Jézus Társasága, a jezsuiták szerzetesrendje.
1523 februárjában elhagyta Manresát, és Barcelonán keresztül Rómába ment, hogy szentföldi zarándokútjára megszerezze a pápai engedélyt, amelyet meg is kapott 1523. március 31-én. Április közepén indult el Velencébe, a húsvétot már ott ünnepelte. Július 14-én szállt hajóra, és szeptember 4-én ért Jeruzsálembe. A hajóútról Ignác feljegyzéseiben és két útitársa, a zürichi Peter Füssly és a strasbourgi Philipp Hagen naplóiban találunk leírást. Jeruzsálemben szeretett volna maradni, de erre nem kapta meg a ferences tartományfőnöktől az engedélyt. Szeptember 23-án indult vissza, és január közepén érkezett meg Velencébe.
Barcelonába visszatérve belátta, hogy tanulnia kell. Egy asszony, Isabella Roser segítette őt. A latin nyelvre Jeronimo Ardévol tanította ingyen. Két év után három társával Alcalába költözött a bölcseleti tanulmányok végzésére. Sajátos öltözetük és apostolkodásuk miatt az egyházi hatóságok perbe fogták őket, és Ignácot negyven napig börtönben tartották. Az ítéletben előírták az egyetemisták öltözetét, és megtiltották, hogy vallási dolgokról beszéljenek legalább háromévi teológiai tanulmányok előtt. Ezért elhagyták Alcalát, és Salamancába költöztek, de ott is nehézségekbe ütköztek. Alcalában a „felvilágosultak”, az alumbradók tanaival gyanúsították Ignácot, Salamancában pedig Erasmus tanainak követésével vádolták. Ignác átadta ítéletre összes írását, melyek nagy része a lelkigyakorlatokról szólt. A bíróság tanaival szemben csak azt kifogásolta, hogy különbséget tett a halálos és a bocsánatos bűn között, és négy év teológiai tanulmányt írt neki elő.
Ezért 1528 elején Párizsba ment, és a montaigui kollégiumban végezte a humanista tanulmányokat. A költségeket a flamand Brugge-ben és Antwerpenben koldulta össze spanyol kereskedőknél. A bölcseleti tanulmányokra a Szent Borbála Kollégiumba költözött. Ott ismerkedett meg későbbi társaival, a savoyai Faber Péterrel és a navarrai Xavér Ferenccel. 1535-ben szerezte meg a doktori fokozatot. Ezt követően teológiát tanult, de azt másfél év után egészségi okokból megszakította. Időközben összegyűlt az a kör, amely a Jézus Társaságát megalapította. Ebben az irányban az első konkrét lépés a montmartre-i fogadalom volt Párizsban, 1534. augusztus 15-én, melyet a következő két évben ugyanazon a napon megújítottak. Ebben szegénységet és szentföldi zarándoklatot fogadtak. Ha utóbbit nem tudnák egy éven belül megvalósítani, akkor Rómába mennek, és szolgálatukat felajánlják a pápának mint Krisztus helytartójának. 1535 áprilisában egészségi okokból hazament, és meglátogatta társainak szüleit is. Szülőföldjét, Azpeitiát 1535. július 23-án hagyta el. Átutazott többek között Sigüenzán, Madridon, Toledón, és Valenciában szállt hajóra, hogy Itáliába utazzon. Ott várta be társait, akik 1536. november 15-én hagyták el Párizst. 1537. január 8-án együtt voltak Velencében. Március 16-án a társak, Ignác kivételével, Rómába indultak, hogy megszerezzék az engedélyt szentföldi zarándokútjukra és a pappá szentelésre. Mindkét engedélyt megkapták, de abban az évben háború veszélye miatt nem ment hajó a Szentföldre. Pappá szentelésük Velencében történt 1537. június 24-én. Előtte azonban szegénységi és szüzességi fogadalmat tettek Girolamo Veralli pápai legátus előtt. A papszentelést Vincenzo Nigusanti, a dalmát tengerparti arbei – mai nevén Rab szigeti – püspök végezte Velencében. Míg vártak a hajóra, szétoszlottak a Velencei Köztársaság területén lelkipásztori munkára. Felmerült a kérdés, mit feleljenek, ha megkérdezik, kik ők. A Jézus Társasága nevet választották, bár akkor még nem határozták el egy új szerzetesrend alapítását. Velencében Ignácról és társairól azt híresztelték, hogy Spanyolországból és Párizsból az inkvizíció elől menekültek. Ignác a rágalom miatt pert indított, amely megállapította ártatlanságukat. 1537 vége felé, mivel szentföldi útjuk lehetetlenné vált, Rómába indultak. Ignác Faber és Diego Laínez társaságában utazott.
Ezen az úton történt az az esemény, amely Ignác lelki életét és a Jézus Társasága megalapítását jelentősen befolyásolta. Az eseményt La Storta-i látomás néven emlegetik. La Storta Róma közelében lévő kis falu, ahol betértek a kápolnába. Ignácnak misztikus látomása volt, miközben lelkében e szavakat hallotta: „Rómában kegyes leszek irántatok.” Önéletrajzában írja, hogy ott, midőn „imádkozott, lelke elragadtatott, és oly világosan látta, amint az Atyaisten Fiának, Krisztusnak ajánlotta, hogy nem merte többé kétségbe vonni, hogy a mennyei Atya valóban Fiának ajánlotta őt”. Ignácnak ezzel a látomásával szorosan összefügg a Jézus Társasága alapítása. 1538 húsvétja után az egész csoport újra együtt volt.
Ekkoriban befolyásos személyek is megvádolták őket, hamis hírek terjedtek el róluk, miszerint elítélték őket, és az inkvizíció elől menekültek Rómába. Ignác kijárta a pápánál, hogy bíróság döntsön róluk hivatalos ítélettel. Ez meg is történt, felmentették őket a vádak alól.
Fennállt a veszélye, hogy a különböző feladatok miatt szétszóródnak, ezért dönteniük kellett jövőjükről. 1539. március és június 24. között ez meg is történt. Az első lépés a közös elhatározás volt: közösséget akarnak alkotni. A következő lépés nehezebb volt: fogadjanak-e engedelmességet valamelyiküknek a csoportból. A nehézség abból adódott, hogy már engedelmességi fogadalommal kötötték magukat a pápához. Végül az engedelmességi fogadalom mellett döntöttek, ami egyben azt is jelentette, hogy egy szerzetesi közösséget alkotnak. A fogadalomtétel napja 1541. április 15. volt. A következő hetekben megtárgyalták a legfontosabb kérdéseket, amit Szent Ignác írásba foglalt Formula Instituti (A Társaság intézményének szabályai) című munkájában. A pápa Girolamo Ghinucci bíborost bízta meg az alapítólevél megfogalmazásával. Mivel azonban ő a pápai brevéket intézte, a pápa viszont bullát akart kiállíttatni, ami Bartolomeo Guidiccioni bíboros munkaköre volt, az ügy őhozzá került. Ő azonban a legszívesebben a négy legősibbre korlátozta volna a szerzetesrendek számát. Végül engedett, de javasolta, hogy a professzusok száma ne haladja meg a hatvanat. A pápa elfogadta ezt a javaslatot, és 1540. szeptember 27-én Rómában aláírta a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullát. A bulla – kis módosításokkal – tartalmazza a Formula Instituti szövegét is.
1541-ben Ignác elkészítette a rendalkotmány tervezetét negyvenkilenc pontban. A Rómában tartózkodó hat társ április 8-án Ignácot választotta rendfőnöknek. Ő azonban újabb megfontolást kért. Öt nap múlva a választás megint őrá esett. Az elfogadás előtt Ignác kikérte gyóntatójának véleményét is, aki igenlő választ adott. Április 19-én Ignác elfogadta a választást. A jelen lévő társak 22-én a Szent Pál-bazilikában tették le fogadalmukat, a többiek különböző helyeken és időben.
Ignác rövidebb távollétektől eltekintve folyamatosan Rómában tartózkodott. Életében két szempontot lehet megkülönböztetni: lelkipásztori tevékenységét és a Társaság kormányzását.
Az 1538–9-es években, az éhínség idején szervezte a szegények gondozását. Később gondja volt a zsidó vallásból áttértekre, akik számára házat és egy társulatot alapított, amelyet III. Pál pápa 1543-ban hagyott jóvá. A prostitúcióból szabadulni akarók számára alapította a Szent Márta Házat, ahol hat-hét év alatt kb. háromszáz nő fordult meg. Az inkvizíció működését a protestánsok ellen Rómában pártolta, de Közép-Európában nem tartotta alkalmas eszköznek. Szent Ignác római működésében ki kell emelnünk két nagy intézmény alapítását, melyek ma is fontos szerepet játszanak az egyház életében: a Római Kollégium, a mai Pápai Gergely Egyetem, valamint a Német (ma Német–Magyar) Kollégium alapítását a papnevelés szolgálatára.
Mint a rend első főnökének legfőbb feladata volt a rendalkotmány megírása. Egész életében dolgozott rajta, de a legtermékenyebb évek az 1547–52 közöttiek voltak. Az első szöveget, melyet a kiadásokban a-val szokás jelölni, 1550 közepén fejezte be. A második, az A szöveg, kb. kétszázötven javítást tartalmaz, és 1550 szeptemberére készült el. Ignác összehívta a professzusokat, hogy bemutassa a szöveget, és javaslataikat kérje. 1551. január 30-án írásban benyújtotta lemondási kérelmét, amit a társak nem fogadtak el. 1552-ből való a B szöveg, amelyet Ignác sok javítása miatt „kézírásos”-nak neveznek. Ő azonban nem tekintette véglegesnek a szöveget, a döntést a halála utáni rendi nagygyűlésre bízta. Az első gyűlés 1558-ban szentesítette a szöveget. Ignác hozzátette az alkotmányhoz annak összefoglalóját, melyet később Szummáriumnak neveztek. Szabályokat is összeírtak a szerzetesi és közösségi életre az atyák és a segítőtestvérek részére is. Ezeket a szabályokat alkalmazták a hely és az idő követelményei szerint.
A kormányzásban komoly feladatot jelentett a rend gyors terjedése Európában, Brazíliában és a Távol-Keleten. Hozzájárult a protestantizmus terjedése elleni küzdelemhez. Rendházakat és kollégiumokat alapított Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Franciaországban, Németországban, Itáliában, Portugáliában és Spanyolországban. Brazíliában, Indiában, Japánban és a kelet-ázsiai szigeteken is dolgoztak jezsuiták. Ignác halálakor a Társaság létszáma elérte az ezer főt.
Ignác felismerte a hitszakadás veszélyét is. Az alapító tagok közül négyen dolgoztak Németországban és Ausztriában: Nicolás de Bobadilla, Faber, Claude Jay és Alfonso Salmerón. Faber megnyerte a Társaság számára Kaníziusz Szent Pétert is. A katolikus megújhodás központja Bécs, Prága, Ingolstadt és Köln lett. Ignác hét fontos útmutatást adott az ott működő rendtagoknak. Elsősorban a példamutató életet kellett megvalósítaniuk. A prédikációban az igaz hitet kellett hirdetniük, és kerülni a hitvitákat. A fő hangsúlyt a személyes kapcsolatokra és a lelkigyakorlatok adására kellett helyezniük. Ignác ellenezte az inkvizíció bevezetését is. Angliában és Írországban az első társak közül Salmerón és Broet sokkal nehezebb helyzetben volt. A munkába Ignác bevonta Észak-Afrikát és Abesszíniát is. Ignác életében a missziós munkában India és Brazília volt a legfontosabb.
Ignác a tettek embere volt. A Társaság felépítésében újdonságokat is bevezetett, amelyek ütköztek a kor felfogásával. Nem volt sajátos ruházatuk, nem együtt végezték a zsolozsmát, nem voltak előírt böjtök és önmegtagadások, sem megadott időpont az imádságra. Nem engedte meg egyházi vagy világi méltóságok elfogadását. Újdonságokat vezetett be a szerzetesi életben is, például a kétéves próbaidőt, az egyszerű fogadalmakat annak végén, szigorúságot a professzió letételében, az egyszerű fogadalmas jezsuiták és a segítőtestvérek szervezetét, a tanulmányi idő meghosszabbítását és annak végén a harmadik probációt. Jellegzetes jogi előírása volt a rendfőnök életfogytiglani hivatala, a pápának tett engedelmességi fogadalom a küldetést illetően. Az engedelmesség fogadalmára nagy hangsúlyt helyezett mint erénygyakorlatra, de mint az egység és az apostoli munka biztosítékára is. Rendi testvéreit arra buzdította, hogy minden dolgukban az Istent keressék.
Ignác egészségi állapotára egész életén át kihatott a manresai kemény önmegtagadás. 1556. július 31-én halt meg. A boncolás epekövekről adott hírt, amelyek a gyomorra is kisugároztak. 1609. július 27-én avatták boldoggá, majd 1622. március 12-én XV. Gergely pápa avatta szentté Xavérral, Avilai Terézzel, Isidoro Labradorral és Néri Fülöppel együtt.

A horvátországi Splitben született; 1583-ban Rómában lépett a Társaságba. Loretóban retorikát és egy év kazuisztikát tanult, majd Rómában töltött három évet. 1587 júniusában Kolozsváron grammatikát adott elő. 1589-ben Váralján már papként tanított. 1591–2 folyamán hitszónok volt. 1593–7-ig misszionáriusként járta a környező falvakat. 1598–9-ben Walchban volt plébános. A következő évben Turócon volt lelkipásztor, majd 1601–1602-ben Szentgyörgyön plébános. 1603-tól Olmützben misszionáriusként működött. 1605-ben Laibachban, 1606–7-ben Klagenfurtban és 1609-től haláláig Zágrábban lelkipásztori munkát végzett.

Pécsett a Pius Kollégiumban érettségizett. Próbaéveit és egy év retorikát a bp.-i Manrézában végezte. Bölcseletet is Bp.-en tanult 1935–7 között. A következő évben Pécsett volt nevelő. 1939–42-ben Szegeden végezte a teológiai tanulmányokat. Ott szentelték pappá 1941-ben, és a harmadik probációt is ott töltötte. 1944-től a szegedi egyetemen történelmet és földrajzot tanult, ugyanott doktorált. Kalocsán kezdett tanítani, de az iskolák 1948-as államosítása miatt ezt nem folytathatta. A rend római központja épp akkor keresett egy fiatal jezsuitát a levéltár igazatója mellé. 1948 végén már Rómában volt. Nyolc évig dolgozott a levéltárban, és minden szabad percét a rend Mo.-ot érintő forrásanyagának gyűjtésére fordította. Mivel akkor már iskolatörténettel foglalkozó cikkei is megjelentek, ezekben az években kapta a feladatot, hogy a jezsuita pedagógia eredetét és fejlődését kutassa. 1957-től tagja lett a jezsuiták történelmi intézetének, az IHSI-nek. Hihetetlen munkabírással dolgozott negyven éven keresztül. Forráskiadásai között első helyet érdemel a Monumenta paedagogica hét kötete az 1540–1616-os évekből; a MAH négy kötete, a Catalogi Provinciae Austriae 1551–1640 két kötete és ezek folytatása rotaprint kiadásban az 1641–1773-as évekből kilenc kötetben, melyek használatát nagymértékben megkönnyebbíti a Catalogus generalis seu Nomenclator biographicus personarum Prov. Aust. S. I. (1551–1773) három kötete. Néhány hosszabb cikkében, melyek nemegyszer heves vitákat váltottak ki, a Társaság súlyos és vitatott kérdéseinek történelmi hátterét világítja meg. Ilyen például a Társaság szegénységét érintő cikke (De origine collegiorum externorum […] 1539–1608), vagy a négy ünnepélyes fogadalomról szóló cikke (De graduum diversitate inter sacerdotes in S. I.). Magyar vonatkozásban fontos cikkei: Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek? és A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az osztrák abszolutizmus, 1649–1773, mely a magyar történészek részéről több figyelmet érdemelt volna. Történészi működésének egyik fontos elismertetése volt, amikor a szegedi József Attila Tudományegyetem hosszabb küzdelem után 1988-ban díszdoktorává avathatta.

1934–9 között a zugligeti Manrézában volt testvérnovícius, majd nyomdászatot tanult. Ezután portásként, betegápolóként és nyomdászként tevékenykedett. 1940-től a pesti rendházban volt templomgondnok, ruhatáros, házi kísérő. 1946–50 között Kalocsán bevásárló, ruhatáros és a szolgák felügyelője volt, majd 1950-ben Hódmezővásárhelyre kerülve ebédlős, portás, ruhatáros. A szétszóratásban a gazdasági vezető segítőjeként tevékenykedett.

Eperjesről lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaévek után Győrben volt tanárképzőben. 1744–6-ban Nagyszombatban bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Selmecbányán, Besztercebányán és Lőcsén tanított. 1750-től két vagy három évig teológiát tanult Kassán. 1753-ban vándormisszionárius volt. Utána Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet. 1755-ben Selmecbányán retorikát tanított, 1756-ban Eszéken hitszónok volt, és 1757-ben Budán tartózkodott betegen. 1758-ban Eperjesen, 1759-ben Szepeskáptalanon, 1760-ban Nagyszebenben tanított. 1761–3 között Temesváron tábori lelkész volt, és a környéken plébánosi feladatokat látott el. 1764–5-ben Motyókon volt misszionárius, majd 1766-tól haláláig Sárospatakon lelkipásztori munkát végzett.

Bécsben született, ott lépett be a Társaságba. A próbaidő után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1677–9-ben Grazban tanult bölcseletet. 1680-tól egy-egy évig tanított Grazban, Leobenben, Bécsújhelyen és Judenburgban. 1684–7-ben a teológiát Grazban végezte. Ott szentelték pappá 1687-ben. Utána Judenburgban volt a harmadik próbaévben. 1689–92-ben Nagyszombatban bölcseletet, 1693–6-ban Grazban három évig bölcseletet és egy évig kontroverziát tanított. 1697–9-ig Linzben egy évig egyházjogot tanított, két évig ünnepi hitszónok volt. Ez maradt a következő években is fő feladata, 1706–9-ig Klagenfurtban, 1710-ben Linzben és 1711–2-ben a bécsi professzusházban. 1713–5-ben Kremsben, 1716–7-ben pedig Steyrben rektor. 1718–9-ben Grazban a konviktus igazgatója volt. 1720-tól haláláig Bécsben élt: négy évig szentírástant adott elő, hét éven át házi lelkiatya és négy évig gyóntató volt. Első könyve 1691-ben jelent meg Nagyszombatban.

Kassán született, teológus kandidátusként onnan lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaidő után 1763–5-ben Nagyszombatban, 1766-ban Budán tanított. 1767–70 között Nagyszombatban teológiát tanult. 1769-ben szentelték pappá. 1771-ben Liptószentmiklóson grammatikát tanított. A következő évben Besztercebányán volt harmadik probációban. A feloszlatás évében 1773-ban Lőcsén volt tanár. Utána Nagyszombatban tanított poétikát és retorikát, majd Kassán a nemesi konviktus igazgatója és a gimnázium hitszónoka volt. Ott halt meg 1824-ben. Az 1790-es években több művet adott ki szepességi témákról, egy kivételével valamennyit Lőcsén.

Negyvenhárom éves korában az esztergomi főegyházmegye papjaként lépett a Társaságba. A teológiát Hollandiában végezte. Nagymaroson lett káplán, majd hittanár Bp.-en a Damjanich utcai tanítóképzőben. Csatlakozott a Regnum Marianum papi közösséghez. A Társaságban próbaidejét 1945–7 között végezte a Manrézában, majd Szegeden elmélyítette teológiai ismereteit. Utána Bp.-en a Mária utcából végzett lelkipásztori munkát. Az 1950-es elhurcolást sikerült elkerülnie. 1950 őszén a volt jezsuita Jézus Szíve-templom igazgatója lett, de csak november 1-jéig. Ettől kezdve kisegítő lelkipásztorkodást végzett. Fő feladata volt a szétszórt rendi fiatalság gondozása és nevelése. 1955. augusztus 22-én a többi jezsuita csoportvezetővel együtt őt is letartóztatták, és izgatás, valamint az egyesülési szabadsággal való visszaélés miatt nyolc évre büntették. A forradalom alatt kiszabadult, s egy 1958-ban lefolyt perben büntetését egy év és két hónapra mérsékelték. Ettől kezdve különböző helyeken (Békásmegyeren, a volt Regnum-templomban és a kispesti Jézus Szíve-templomban) lelkipásztorkodott haláláig.

Passauban született, Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után egy évig Kremsben tanított grammatikát. 1653–5 között Grazban bölcseletet tanult. Utána két évig Klagenfurtban, egyig Pozsonyban tanított. 1659–62-ig a teológiát végezte Grazban. Ott szentelték pappá 1662-ben. A következő évben Klagenfurtban retorikatanár volt. 1664-ben Judenburgban találjuk a harmadik probációban. 1670–89 között kilenc rendházban működött hitszónokként, 1671–3-ban Győrben. 1690-től Passauban négy évig a szeminárium igazgatója volt, és két évig lelkipásztor. 1697-től házi lelkiatyaként élt Steyrben, Passauban négy-négy, majd újra Steyrben három évig.
M