A rendalapítók lelki és szellemi öröksége a jezsuita és a piarista oktatásban, 2. rész

A jezsuiták és a piaristák sikerének titkát elsősorban a rendalapítók lelkiségében és kisugárzó karizmájában kereshetjük, a két szent lelkiségéből eredő pedagógiai örökség máig ható befolyást gyakorolt a világ oktatási és művelődési viszonyaira.

A Kalazanci Szent József lelkiségén alapuló piarista pedagógia gyakorlati megvalósulása [1]

kalazanci_szent_jozsef_3_300A piarista atyák, Kalazancius tanítása alapján: a pietas et litterae, azaz a hit és a tudomány, a vallás és a műveltség egységét szándékozták megvalósítani.  A tudomány hit nélkül gőghöz vezet és öncélúvá válik; a vallásosság pedig műveltség nélkül nevetség tárgya, botránykő lesz. Megalapozott, érthetően, színvonalasan előadott és képviselt hit és vallásosság az, ami vonzó, világot meggyőző és magával ragadó.

A pietas szó mögött meghúzódó jelző, a pius, illetve annak nőnemű alakja szerepel az első iskola feliratán: Scholae Piae, Kegyes Iskolák. A rendalapító, Kalazancius gondolkodásában a pietás szó négy dolgot jelent: Isten megismerése, válasz Isten szeretetére az imádság hódolatával, részesedés Isten életében a szentségek által, elkötelezettség, hűség az egyházhoz.

Érdekes, hogy a pia szóból alkotott néven ismerik a piaristákat az összes nyelveken, sőt a piaristák Kalazanciusnak tulajdonított másik jelmondatában is szerepel: ,,Omnia ad maius pietatis incrementum!” – ,,Mindent a pietás nagyobb növekedésére!'[2]’

A klasszikus szerzetesi fogadalmak: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség mellett arra is fogadalmat tesznek, hogy különleges gondoskodást fejtenek ki a gyermekek oktatása és nevelése terén. A rendalapító iskolái címerére Mária nevét írja, és az Istenanya oltalmába ajánlja közösségét, annak működését. Ez rendkívül hasonló a jezsuiták fogadalmához, akik a három evangéliumi jótanácson alapuló szerzetesi fogadalmon kívül, szintén letehetnek egy negyediket, amely a pápa szolgálatára köti őket, ez a missziós fogadalom, oda mennek ahová a pápa küldi őket. A jezsuiták Mária tisztelete szintén nagyon fontos része a jezsuita lelkiségnek: Szűz Mária a Jézus Társaságának az édesanyja, a jezsuiták alapították és terjesztették -elsősorban az iskoláik által- a Mária Kongregációs hitbuzgalmi mozgalmat[3].

piarista_cimer_500A rend jelmondata ‘Pietas et litterae’ (kegyesség és tudomány). Ez a formula gyakran fölbukkan a Kalazanci Szent József által 1621-ben összeállított Konstitúciókban és jól összefoglalja a rend lelkiségének és pedagógiájának lényegét, arra törekvését, hogy egyszerre akarja nevelni az embert és a keresztényt[4].

A litterae jelentése: tudomány. A litterae-vel a hátában ugyanis a pietas azt fejezi ki, hogy a Teremtőhöz az emberi tudás és igazságkeresés útjain akarunk eljutni. Az a litterae pedig, amelyet megelőz a pietas, olyan tudomány, amely megismerése tárgyához megilletődve közelít, mert üzenetnek és ajándéknak tartja, és bízik abban, hogy a hit és a tudás összeegyeztethető, mert a valódi tudomány sohasem állhat szembe a hittel.

A rend lelkiségének és pedagógiájának további fontos elemei:

  • a Krisztusra való hivatkozás központi szerepe: ő az Atyához vezető út és a jó tanítómester, aki befogadja a kicsinyeket és a szegényeket
  • Szűz Mária anyai közbenjárása
  • a szegénység szeretete, a szegény Krisztus követésének kifejezéseként és osztozásként azoknak a szegényeknek a sorsában, akiket a rend szolgálni akar
  • alázatos büszkeség amiatt, hogy a piaristák az ‘igazság munkatársai’
  • a nevelés olyan eszköz, amely az egyes ember és a társadalom javát szolgálja
  • a rend nevelői hivatásának kedvezményezettjei a szegények, megjelenési formája, pedig apostoli szolgálat
  • az iskola a nevelés legjobb és leghatékonyabb eszköze
  • a nevelésnek kora gyermekkortól kell kezdődnie, amikor a gyermekek lelke még formálható
  • a nevelésnek inkább a rossz megelőzésével kell foglalkoznia, semmint a növekedésben lévő rossz elfojtásával
  • a nevelőnek segítenie kell a fiatalt, hogy olyan képességekre tegyen szert, amelyekkel jól beilleszkedhet választott hivatásába és a társadalomba
  • világos, célratörő és gyakorlatias módszerek alkalmazása, nyitottság az új és valóban hatékony módszerek iránt[5].

Kalazancius úgy véli, hogy egyedül az ,,alázatos lelkületű” ember ismeri fel, hogy Isten az ő népe első nevelője, és hogy ,,egy a tanító: Krisztus”; és egyedül az alázatos lelkületű tudja tökéletesen ellátni az iskola szolgálatát. A piarista pontosan azért, mivel meg van győződve, hogy pusztán ,,munkatárs”, mielőtt beszélne, hallgat, mielőtt tanítana, tanul, és mielőtt cselekedne, az Igazság Lelkének belső mozdulásait igyekszik fölismerni, aki titokzatos módon ott munkálkodik a tanítvány szívében. Annak elfogadása, hogy Isten a nevelési folyamat elsődleges forrása, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tanárnak, mint az igazság munkatársának az apostoli tevékenysége kis jelentőségű vagy egyenesen jelentéktelen lenne.

Éppen ellenkezőleg: hangsúlyozza ennek az ,,angyali és isteni” feladatnak a nagyságát, amelynek során az ember Isten munkatársává emelkedik, abban az oly törékeny és vitális küldetésben, amely egy személy növekedésének szolgálatára irányul. És nélkülözhetetlen ez a szolgálat, mert így akarta Isten az üdvösség jelen rendjében.

A piarista nevelésben több az alázat, a szolgálat igénye, a nevelői tevékenységben minden önelégültség, minden individualista megnyilatkozási formája Kalazancius számára nemcsak, hogy nem megfelelő, hanem kifejezetten káros a diákokra nézve. Mindenkinek azzal a meggyőződéssel kellene tanítania, hogy minden autentikus növekedés első ható-oka maga az Isten. Az alázat erénye ily módon elengedhetetlen feltétele annak, hogy az ember ,,munka-társ” lehessen, menekülvén az újra és újra jelentkező kísértés elől, hogy úgy viselkedjék, mint a nevelés egyetlen irányítója és főszereplője.

Kalazancius számtalanszor figyelmezteti szerzeteseit a Konstitúciókban és a leveleiben az alázat erényére. Az alázat – ellentétben az aszketikus és moralista hagyományban előforduló jelentésétől – itt a tanító alapvető pedagógiai erényévé válik.. Kalazanciusnak e tekintetben nincsenek kétségei: minden nevelőnek, amennyiben az igazság munkatársa, alázatosnak kell lennie: ,,Ha alázatos lesz, nagy hasznára lesz mind a diákoknak, mind Rendünknek. Ha viszont nem lesz alázatos, az sem önmaga, sem a diákok számára nem lesz jó[6].’

Kalazancius rendelkezései és levelei tükrözik jellemét és szándékait. Fáradhatatlanul hirdeti alapeszméjét, amelyet nem enged elhomályosítani: menteni kell a gyermeket az ember megmentésére, Isten fényével és a világ fényével. Rendületlenül bízik a jó nevelés sikerességében: zsenge kortól kell az embert átitatni a kinyilatkoztatás és a tudomány igazságaival, s akkor ,,nem vész el a jó illat, ahogy a korsó sem veszíti el illatát, ha óbor állt benne”. Olyan nevelő-tanuló közösséget hoz létre, ahol nem érvényesülnek a társadalmi kasztok: főként a szegényekről gondoskodik, de nem zárja ki a nemeseket; keresztény nevelést ad, de járhatnak iskolájába zsidók is[7].

A kalazanciusi lelkiségen alapuló szerzetesrend rendkívüli népszerűségre tett szert, azonban az egyháztörténelemben nagyon jól ismert jelenség a széthúzás jelei is megjelentek a rendben.

xi[1]._ince_papaA népszerűségnek, sajnos, árnyoldala is van, a sikerekre megpróbáltatások következtek. A piarista rendnek számos ellensége is akadt, akik az iskolákból kikerülő tanult szegényeket a társadalmi biztonság veszélyeztetőjének tekintették A meghívásoknak nem tudnak ellenállni, az új alapításokat viszont nem tudják minőségi emberekkel ellátni. Olyan emberek is bekerülnek a rendbe, akik nem éppen a legmegfelelőbbek sem tehetség, sem lelkiek dolgában. Káros hatásuk rögtön jelentkezik az iskolákban. Ráadásul belső ellentétek is gyengítették a rendet. 1642. augusztus 8-án egy nagyravágyó és rosszindulatú rendtárs, Mario Sozzi (1608-1643)[8] hamis feljelentése miatt Kalazanciust négy társával együtt a Szent Inkvizíció (Szent Officium) elé hurcolták (bár még aznap elengedték), majd 1643. január 15-én a pápa fölmentette generálisi tisztségéből, és a rend élére apostoli vizitátornak egy jezsuitát, Silvestro Pietrasantát, első asszisztensnek, pedig Mario Sozzit nevezte ki. Sozzi ugyan még abban az évben meghalt, de a körülötte kialakult csoport, és főként utódja, Stefano Cherubini (1600-1648)  további áskálódásának és rágalmainak az lett az eredménye, hogy 1646. március 16-án X. Ince pápa a piarista rendet ismét fogadalmak nélküli kongregációvá fokozta le. Megtiltotta a novíciusok fölvételét is, de azt nem, hogy a közösség tagjai tovább folytassák az iskolai tanítást[9].

Életművének pusztulását és a rend halálos ítéletét Kalazancius példamutató nyugalommal fogadja: ,,Az Úr adta, az Úr elvette. Amint az Úr akarta, úgy lett. Áldott legyen az Ő neve.” Az utókor méltán nevezi keresztény Jóbnak. Még érthetetlenebb lehet az a reménye, hogy nem ez lesz az utolsó szó. ,,Bízzék benne, bármi következzék is, szerzetünk az Úr kegyelméből élni fog!” – írja egyik rendtársának a pápai határozat kihirdetése után[10].

kalazanci_szent_jozsef_2_8001648. július 31-én tölti be 92. életévét. Egy séta alkalmával megsérül a lába. Augusztus 2-án, mivel misézni már nem tud, a gyerekek miséjén állva áldozik. Ezután már feküdnie kell, többé fel sem tud kelni. Augusztus 25-én hajnalban befejezi földi pályafutását. Annyi támadás ellenére műve újraéledt. 1669-ben IX. Kelemen pápa ismét ünnepélyes-fogadalmas renddé tette szerzetét. 1748-ban Kalazanciust boldoggá, 1767-ben szentté avatták. 1948-ban XII. Pius pápa a világ összes keresztény népiskoláinak mennyei pártfogójává nyilvánította[11].

Silvestro Pietrasanta jezsuita vizitátor vizsgálata[12]

Sajnálatos módon a piaristák és a jezsuiták között évszázadokon keresztül fájó pont volt P. Pietrasanta vizitációja. Ez is szerepel azok a tényekkel megcáfolható tévedések és rágalmak listáján, amelyekkel a jezsuitákat megvádolták. Minden szerzetesi közösségben előbb vagy utóbb felütötte a fejét a széthúzás, sőt az árulás is. Ha az apostolok társaságát is egyfajta szerzetesrendnek tekintjük, akkor a sor Judással kezdődik. Assisi Szent Ferencnek is meggyűlt a baja Illés testvérrel, a jezsuitáknál az egyik első alapító atya, a portugál Simon Rodriguez helyezkedett szembe Loyolai Szent Ignáccal, aki ezen az eseten okulva adta ki a szigorú rendeletét, amely a jezsuiták ‘legendás engedelmességéről’ szól, majd az ötödik generális, P. Aquaviva idejében, P. Francisco de Toledo 27 társával akarta megreformálni a Jézus Társaságát, amelynek szintén szigorú következményei voltak[13].

Természetesen nem szabad arról elfeledkezni, hogy egyes piaristák és jezsuiták között személyes súrlódások voltak, mivel mindkét rend tanítórend lévén, iskoláik erős versenyt indítottak egymás ellen, továbbá fokozta és kiélesítette az ellentéteket az is, hogy a piaristák legfontosabb támogatói éppen a jezsuiták legnagyobb ellenfelei voltak. Egzisztenciális probléma is súlyosította a helyzetet, mivel a harmincéves háború miatt egyre több nemes szegényedett el, így a gyermekeiket inkább az ingyenes piarista iskolákba íratták be.

A piaristák, modernebb tanító rendnek mondták magukat, ahol az oktatás inkább az új, természettudományos műveltségen alapszik, ellentétben a jezsuiták hagyományosan humanisztikus képzésével. A piaristák inkább a pozitív tárgyak előadására helyezték a fősúlyt az oktatásban, és azt hirdették, hogy ők a mindennapi életben hasznosítható ismereteket adnak a diákjaiknak.

A jezsuita rend helyzete ekkor már teljesen kialakult, a rend belső zavarai lecsillapulásával elérte a fejlődésének egyik csúcspontját és teljes belső egységet és békét élvezett. Ezért esett egy jezsuita vizitátorra a választás, a pápa határozott kívánságával szemben a jezsuita rend vezetőinek meg kellett hajolniuk, bár tudatában voltak, hogy a vizitátori kinevezéssel mekkora támadási felület nyújtanak.

A rend lefokozása után több piarista vádiratot állított össze, amelyben kifejtették, hogy Pietrasanta atya a piarista rend eltörlésére törekszik, a rend főnökét Kalazanciust el akarja távolítani a vezetőségből, az áruló Sozzival és Cherubinivel összejátszik a piarista rend rovására.

silvestro_petrasancta_konyveEzeket a vádakat azonban, ha tárgyilagosan és a fennmaradt dokumentumok tükrében tényszerűen megvizsgáljuk, világosan láthatjuk, hogy rosszhiszemű tévedésen alapulnak. Pietrasanta a bíborosi bizottsághoz benyújtott jelentésében nem a piarista rend eltörlése, hanem a rend fenntartása mellett volt, tekintettel az alapító életszentségére és a rend sok tagjának példás erkölcsére. Ezek az adatok később Kalazancius szentté avatási perében is, mint pozitív tények szerepeltek. Sajnos azonban egy névtelen emlékirat is közkézen terjedt azokban a napokban, Rómában, amelyben a piarista rend ellen izgattak. Sajnos ezt a piaristák teljesen alaptalanul Pietrasanta művének tekintették, mert úgy gondolták, hogy nyíltan nem mer fellépni ellenük. Pedig ez az emlékirat valószínűleg Cherubini saját vagy megbízása alapján született műve. Pietrasanta atyának egyetlen komoly tévedése volt, amikor a két áruló és kalandor piaristát Sozzit és Cherubinit támogatta, abban a hitben, hogy ők valójában a piarista rend megújulását akarják.

A piaristák rendjük lefokozásában nem kis szerepet tulajdonítottak Pietrasantának. Természetesen senki sem kívánhatja, hogy egy szigorú vizitátor népszerű legyen a vizsgált rend előtt, különösen az adott körülmények között. Emberileg nagyon is megérhető, hogy a piarista rend az őket ért szégyen és kár nagyrészét a félreismert vizitátor rovására írta. Azonban az is természetes, hogy a jezsuiták szemében is botránykő lett, az egyik kiváló tagjuknak a meggyanúsítása. Az utókor piarista rendtörténetírása már árnyaltabban látja a történteket, és nem ítélik meg olyan szigorúan a jezsuita vizitátor szerepét, mint ahogyan a kortársak tették[14]. Ma úgy gondoljuk, hogy mindez már a múlté és nem a régi látensen gondolt vagy ténylegesen valóságos sérelmeken rágódnak, hanem okulva az eseményekből, szorosabbra zárják a közös hit, a közös munka szeretetéből fakadó tevékenységet.

Magyarországi piarista-jezsuita kapcsolatok[15]

A lefokozás után több mint félezer piarista közül mintegy kétszázan elhagyták a rendet, de új tagok is csatlakoztak, így amikor VII. Sándor pápa 1656. január 24-én visszaállította a kongregációt, annak 320 szerzetese volt. Mindenütt elismerést arató munkájuknak köszönhetően XV. Gergely pápa 1669. október 23-án ismét teljes jogú szerzetesrenddé tette a Kegyes Iskolákat. A rend visszaállítása után azonnal folytatódott a további terjeszkedés, elsősorban Közép-Európában. A piaristák megtelepedtek Magyarországon, először Privigyén, 1666-ban. Bár a rend első magyarországi rendháza már 1642-ben jött létre az akkor Lengyelországnál elzálogosított szepességi Podolinban[16].

kalazanci_szent_jozsef_szobraA török és kuruc háborúk lezárultával a piaristák nagyarányú terjeszkedésbe kezdtek, amelynek következtében 1721-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány. (Az összehasonlítás kedvéért a jezsuiták is mindig vágytak önálló rendtartományra, de a független magyar jezsuita rendtartomány csak 1909-ben alakulhatott meg) Az új alapítások közül nem egy később országos jelentőségűvé vált, például a nyitrai (1698), a veszprémi (1711), a pesti (1717) vagy a szegedi (1720) gimnáziumok. Több helyen nemesi konviktust (Nyitra, Debrecen, Vác, Szentanna) és filozófiai kurzust (Pest, Szeged, Kalocsa, Vác, Tata) is vezettek, 1763-tól, pedig Szencen egy felsőfokú közgazdasági iskolát (Collegium Oeconomicum) indítottak, amely azonban 1776-ban egy tűzvész folytán megszűnt. A piaristák elsőként honosították meg a magyarországi katolikus iskolákban a kísérleteken alapuló ‘új filozófia’ oktatását. Az 1770-es évek végén már 27 piarista iskola működött Magyarországon, beleértve azt a négyet is, amelyet a feloszlatott jezsuita rendtől vettek át 1776-ban (Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trencsén).

Az 1848/1849-es szabadságharc vihara a magyar piarista rendet is megtépázta. 1848 őszén a rend vezetői elbocsátották az összes növendéket, majd 1850 és 1852 között az osztrák kormányzat tiltotta meg novíciusok fölvételét. Ugyancsak a kormányzat vette el a rendtől a kalocsait, az érsek adta át a jezsuitáknak 1860-ban[17].

palos_atya_3A kommunista diktatúra, a jezsuitákhoz hasonlóan, 1948-ban államosította a piarista rend iskoláit, majd 1950 nyarán hat rendház lakóit kényszerlakhelyre deportálta. Az 1950. évi egyezmény ugyan lehetővé tette, hogy a piarista rendtartomány tovább működtesse két iskoláját (Budapesten és Kecskeméten), de a 237 szerzetesből csak 90-en maradhattak meg a rendi keretben. Ellenben a jezsuita rendet betiltották, és szigorúan ellenőrizték a jezsuitákat, majd az állam mivel nagyon veszélyesnek tartotta őket, sokukat koholt vádak alapján börtönbe zárta. Az ötvenes évek P. Pálos Antal[18] jezsuita tartományfőnök három piarista atyával: Bulányi Györggyel, Juhász Miklóssal és Török Jenővel együtt raboskodott. Akik nem voltak hajlandók elszakadni hivatásuktól, az ifjúsággal való foglalkozástól, ezért bűnhődniük kellett. De persze ez nem szerepelhetett a vádiratban, így hát az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés tagjaivá, vezetőivé tették őket. Az ilyen bírósági eljárások megfelelő szövegkönyvvel előadott színjátékok voltak. Majd az 1961-es nagy ,,begyűjtés” alkalmával került sok más pappal, szerzetessel és világi hívővel együtt börtönbe Némethy Ferenc piarista atya is, aki szintén P. Pálossal együtt ült a börtönben[19].

A közös sors elszenvedése azonban rendkívül jó alapot adott a rendszerváltás utáni életben a testvéri együttműködésnek, hiszen végeredményben, mind a jezsuitáknak, mind a piaristáknak hasonló a küldetésük és közös a végső céljuk.

Bikfalvi Géza

1. rész

[1] Kalazanci Szent József és a piarista lelkiség. Budapest, 1996 és Jelenits István: Kalazanci Szent József pedagógiai munkássága. Balogh László (szerk.): Hatszáz év neveléstörténetéből. Bp., 2000. 13-18, Jelenits István: Piarista lelkiség. Távlatok (1994) 15, 67-72, Seidl Ambrus: Kalazanci Szent József lelkisége a barokk lelkiség tükrében. Karácsonyi Füzet (1981) 22-34

[2] Nagy Lajos: A piaristák neve. Magyar Nyelvőr 47 (1918) 163-167, és Mészáros Gábor: A piarista nevelés. Budapest, 2000. (Piarista tanulmányok 1.)

[3] Barta László: Kalazanci Szent József Mária tisztelete. Karácsonyi Füzet (1995) 6-12 és Komárik István SJ: A Mária Kongregáció hazánkban. In: A katolikus Magyarország. Bp., 1902. 531-553

[4] A Kegyes Iskolák Rendjének Konstitúciói és Regulái,. Budapest, 1999

[5] A piaristák lelkisége. www. piar.hu/portal/iras18  2007. november 6.

[6] Divizia, Annibale: Az egyház sajátos piarista szolgálata. (1996). Bp., 2000. (Piarista tanulmányok 8.)

[7] Kalazanci Szent József levelei. www .szepi.hu/piarista/kallev  2007. november 6

[8] Vila Palá, Claudio: El P. Mario Sozzi ASchP 3 (1979) 5, 57-86, 4 (1980) 7-8, 87-140

[9] Koltai András: A piarista rend története. In: Borián Tibor-Koltai András-Legeza László (szerk.): Piaristák. Bp., 2007. 8-10

[10] Tuba Iván: Kalazanci Szent József élete (1995). Bp., 2000. (Piarista tanulmányok 3.)

[11] Spinelli, Mario: Kalazanci Szent József az ingyenes közoktatás elindítója. Bp., 2007. 223-232

[12] Frideczky József: Silvestro Pietrasanta 1590-1648. In. Gyenis András SJ (szerk.): Jezsuita arcélek I. Bp., 1940. 254-272

[13] Bangert,,Wiliam SJ. A jezsuiták története. Bp., 2002. 92-93

[14] Balanyi György: Kalazanci Szent József élete. Bp., 1923. 175-177

[15] Részletes irodalom: Balanyi György-Bíró Imre-Bíró Vencel-Tomek Vince: A magyar piarista rendtartomány története, Bp., 1943, Holl Béla (szerk.): Piaristák Magyarországon 1642-1992. Bp., 1992, Ausenda GiovanniÍ: A piarista rend története. Szeged, 2003 (Piarista Füzetek 12.), A Piarista Rend 350 éve Magyarországon. www.piar.hu/gimn/iskola/rendtort.html  2007. november 6.

[16] Gulyás János: A podolini piarista kollégium története 1642-1710. Bp., 1933

[17] Gál István: Piaristák a szabadságharcban Vigilia 63 (1998) 3, 187-196, és Petruch Antal: Kalocsa (1860) In: ‘Száz év a jezsuiták múltjából’. I. A magyar jezsuiták a közös rendtartományban. Kecskemét, 1991. 13-15

[18] Bikfalvi Géza: Pálos Antal. In: A magyar jezsuiták történeti névtára. 1853-2003. Bp., 2007. 173

[19] Pálos Antal: Piarista kenyeres pajtásaim. A Szív (1996) 5, 12-14

Megosztom ezt a cikket: