Az ujjal magamra mutogatásról – P. Vértesaljai László jegyzete

Amikor a másikra mutatsz, hogy megítélj valakit,
nézz a kezedre és lásd, hogy három ujjad tefeléd mutat! (kínai közmondás)

A nagyszerdai evangélium már az utolsó vacsora termébe vezet be bennünket. Minden előkészítve, ahogy az Úr kérte. Vagy mégsem? Hiszen együtt vannak mindahányan, a Mester és a Tizenkettő! Már esznek, tehát már benne vannak az ünneplésben, hiszen az az evés, a Pászka elfogyasztása maga az ünnep, amikor Jézus, a szokásos nyíltságával, rögtön a lényegre tér, erre a hiányos fölkészültségre: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!”. Ami ezután történik, engem mindig mélyen megrendített. Jézus kijelentésére, mellyel bejelenti, hogy tanítványai egyike elárulja őt, nagy szomorúság fogja el őket. Sorra megkérdik: Csak nem én, Uram? Az apostolok, nemhiába jártak három évig az Úrral együtt, valamit mélyen megtanultak, hogy tudniillik nem ismerik kellően magukat. Legalábbis a mély megbízhatóság szintjéig! Emlékezhetnek Mesterük szavára, aki, amikor ők a barátságtalan szamaritánusokra az istennyilát hívták volna, hogy az eméssze el őket, akkor így szólt hozzájuk: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek! (Lk 9, 51-56). Most magukra mutatnak. Tizenegy ujj hajlik vissza önmagára és tizenegyen felismerik önmagukban a Krisztus-árulás lehetőségét.

Becsukott szemmel nézem ezt a képet, a tizenegy potenciális Krisztus árulót. Nagyon közel kerülnek hozzám, ezzel a mélyről fakadó igazi őszinteséggel. Meg is ölelem őket, egyiket a másik után. Ők nem tudják, de kérdeznek. Aki tudja, az hallgat. Csak ennyi lenne a különbség? Csírájában ennyi, mert szinte már minden ott van, ha nem is kisujjunkban, de a mutatóban mindenképp…

Ős-kerti kép úszik be, ujjakat látok, a férfiét, ahogy a nőre mutat, a nőét, ahogy a kígyóra bök. S látom a kévét ajánló fiút visszakunkorodó áldozati füstjével és látom az ujját, ahogy az egyenes füstű pásztor-testvérre, az igaz Ábelre mutat, majd rá is sújt. Mert az ujjal mutogatás, ha magam felé fordul, akkor nekem az életemet jelentheti, hogy még meg tudom azt mentetni, de ha másra irányul, akkor hamar kivérzik, az a másik. A kinyilatkoztatás, miként az emberiség története, az ujjal mutogatás története. Vérzünk is, bőségesen! Napjainkban különösen is!

Még azon az estén, de már túl a vacsorán, Jézus is mutogatni kezd, igaz másként. Amikor az utolsó vacsoratermi néma, vagyis Júdás, a kertben, annak az órának a sötétjében, megszólal. És csók lesz az ujja hegyén, a rámutatás, a megbélyegzés, a halálba-küldés csókja. Erre Jézus válaszként a tanítványaira mutat és mondja: „Ha tehát engem kerestek, ezeket engedjétek el! Én vagyok” (Jn 18,9) – szól és most már magára mutat. Egyedül vállal mindenért felelősséget. És mindenkiért. Az egész Nagyhét erről szól. Végül harmadnapra, az eladdig csendes Mindenható-Atya, a Fiára mutat. És akkor fölzúgnak a … fák. Et resurrexit!

Amikor a másikra mutatsz, hogy megítélj valakit,
nézz a kezedre és lásd, hogy három ujjad tefeléd mutat.
(kínai közmondás)

P. Vértesaljai László SJ

Megosztom ezt a cikket: