Hogyan lettem tanító bácsi

Egy önkéntes beszámolója a Lehetőségek Iskolájából.

Elkényeztetett, jómódú értelmiségi családból származván korán megtapasztaltam, hogy az élet sok területén jóval több lehetőséghez jutottam, mint az átlagemberek.

Mégis, egészen harmincas, negyvenes éveimig tartott, amíg eljutottam oda, hogy adnom is kéne. Hogy vannak bizony emberek, akik nemcsak átlagos, de annál sokkal rosszabb lehetőségekkel rendelkeznek. És talán nekik az a kicsi is, amit én adni tudok, sokat jelent. De bevallom őszintén, nem kerestem proaktívan ennek a lehetőségét. Valahogy úgy éreztem, majd úgyis szembejön valami.

Ez idén januárban következett be, egy futó sporttársam tett közzé egy hirdetést egy közösségi oldalon: FELNŐTTOKTATÁS. Ami azt jelenti, hogy nyomortelepen élő cigányemberek szeretnék elvégezni a nyolc általánost és ehhez keresnek önkénteseket. Azonnal megtetszett a lehetőség, mégis hetekig haboztam. Megvoltak a magam tapasztalatai és előítéletei roma embertársainkat illetően. Egyik sem volt pozitív. Hiába igyekszik az ember felvilágosodott értelmiségiként előítéletektől mentesen kiállni a kissebségek integrációjáért, egyenlő jogaikért, egész más ez elméletben, mint bemenni közéjük és személyes kapcsolatot létesíteni velük. Távolról nagyon könnyű okosnak lenni. De vajon ott, a bagi romatelepen, összezsúfolódva velük egy tanteremben – na, ott legyek majd nagy liberális…

Fogom-e vajon bírni? El fogom-e tudni fogadni, viselni őket? Ők engem? Nem fogom-e feladni a második alkalommal? Egyáltalán, mit fogok kezdeni velük? Nem ígérkezett könnyűnek a döntés, de úgy gondoltam, ha most nem vágok bele, akkor mikor?

Ha nem csinálom, hiába szövegelek értelmiségi körökben hűs Chardonnay-t kortyolgatva arról, hogy fel kéne valahogy emelni a cigányokat. Hát most itt van a nagy lehetőség, a nagy antirasszista szövegeket tettekre lehet váltani, szépen odamegyek és megtanítom őket írni, olvasni, számolni, kinek mit, akár rosszarcúak, akár rossz szagúak akár rosszindulatúak. Az üres lózungokat tettekre váltom és talán még a saját életemet is kissé megváltom általa. Úgyhogy az utolsó nap elküldtem a jelentkezésemet, aztán pár napra rá el is mentem az első tréningre.

Az oktatást a BAGázs közhasznú egyesület szervezi, öt éve jelen vannak a bagi romatelepen és már eddig is voltak sikeres programjaik gyerekeknek például kortárs-mentor program, felnőtteknek adósságkezelés. Ami meglepett, igen: nagyon meglepett, hogy a felnőttoktatást a telepiek kezdeményezték. El akarják végezni a nyolc általánost, hogy jobb munkához, önbecsüléshez jussanak. Némelyek azért, hogy megtanuljanak írni olvasni.

Igen, ezt nehéz elképzelni, hogy a XXI. Század egyik európai országának közepén emberek élnek írástudatlanul… Egy nap alatt sikerült megismerkednem leendő önkéntestársaimmal, az egyesület mozgatóival, két telepi asszonnyal, pozitív a benyomás. A jezsuiták hasonló programjának módszertanával fogunk dolgozni, bár a szisztéma nem alakul ki az első nap. Engem ez személy szerint nem különösebben zavar, egész életemet improvizálva éltem le, de mondjuk projektmenedzser kollégám aggódva tekint az első alkalmak elé…

Nagyon, nagyon megható a nap végén, mikor L. a telepi cigányasszony megjegyzi elfogódott hangon, hogy azért ez mennyire fantasztikus érzés neki, hogy itt a pesti értelmiségiek nem büdös cigányként, hanem egyenrangú félként beszélnek vele. Basszus, lehet, hogy ez egész életében nem történt meg vele? (És igyekszem elfelejteni, hogy a nap elején mennyire kényelmetlenül éreztem magam mellette ülve…)

Pár nap múlva az első látogatás a telepen. Sokkoló. Párhuzamos valóság. Bag egy viszonylag csinos, kellemes pest megyei falu, a szélén a telep. Szinte szimbolikus, hogy egy kis hídon kell átkelni – át egy másik univerzumba. Onnantól nincs aszfalt és nincs közvilágítás. A telep szélén a Bagázs két konténere ahol majd tanítani fogunk. Vezetőinkkel elindulunk bejárni a telepet. Az a szabály, hogy a konténeren túl nem megyünk kísérő nélkül. Mit mondjak, van benne valami. Romladozó, düledező házak között vezet a gigantikus pocsolyákkal szabdalt utca. Az ablakok papundeklivel borítva, a tető lyukas. Vannak házak, amelyeknek csak az alapja van meg. Ezek nem most fognak épülni – ezeket ennyire lerabolták. Hivatalosan még ma is házak, bejelentett lakókkal… De a többi sem sokkal különb… Gyerekek rohangálnak, egy négyévesforma hangos Geciiii, geciii, kiáltásokkal kergeti a másik gyereket. Közben büszkén mutogatja az íjat amit fabrikált. Keresetlen szavak kíséretében tart is egy röpke bemutatót. Az egyik sarkon csuklyás fiatalember nézi érdeklődve a csoportot és kérdezi kísérőinket: Mikor jönnek a tanáraink? Ők azok, mutat ránk Emőke, és ettől valamiféle tisztelet ébred a tekintetében. Hamar el is terjed, hogy itt vagyunk, többen előjönnek megnézni minket. Mi pedig nézzük őket, az életüket. Próbálom leplezni megrökönyödésemet, undoromat. Láttam már cigánytelepet, annyira nem kellene meglepődnöm. De eddig valahogy olyan rezervátumnak tekintettem, amihez nekem semmi közöm. Most viszont hónapokon át olyan emberekkel fogok foglalkozni, akiknek ez a természetes közegük. És ez borzasztó.

Apró meglepetés, hogy itt is van jó és rossz környék. A Nyár utca és Dankó utcai házak szinte egyformán romosak, de míg az előbbiben van valamiféle tisztaság és rend, az utóbbi egy nettó szeméttelep. Le is vannak nézve rendesen. Vicces és egyben megható – van itt ebben a végtelen nyomorban egy utca, aminek a lakói nem nyugszanak bele abba ami jutott nekik. Ha más eszközük nincs, legalább rendet tartanak maguk körül. Átsuhan az agyamon a gondolat, hány büszke magyar falu határában van tonnányi szemét a természetben… És van itt pár cigány, akik rendet, tisztaságot akarnak maguk körül. Akik tanulni akarnak, dolgozni, fejlődni, kitörni innen a telepről. Ez utóbbi reménytelen vállalkozás. Információink szerint még senkinek sem sikerült.

Lassan visszamegyünk a konténerbe, gyülekeznek a tanítványaink. Hát mit mondjak, láttam már ennél bizalomgerjesztőbb figurákat. A cigánysággal kapcsolatos összes sztereotípia megjelenik. Elfogódottan kezdünk neki az ismerkedésnek. Sokaknak csak beceneve van, Bagara, Néma, Csóka, Dzsudi és hasonlók. Van aki ragaszkodik ahhoz, hogy a valódi nevén szólítsuk, ilyenkor a többiek felhördülnek, komolyan, téged így hívnak? Oldódik a hangulat, kacagás, egymás zrikálása, hm, talán mégis jó lesz ez. Ma felmérést tartunk. Sörpadok vannak, ezeket próbáljuk stratégiai módon elhelyezni, vélhető tudás szerint szétosztva a csapatot. A mi asztalunknál öten vagyunk, Dóri mint önkéntes, Melinda, Blanka és Dzsudi mint növendék. Melinda, harminc körüli fiatalos nő, a saját nevét éppen csak le tudja írni – nagyon nehezen. Semmi mást nem. De sugárzik a tekintetéből az elszántság, hogy ezen a sanyarú állapoton ő változtatni fog. Dóri végtelen türelemmel foglalkozik vele, öröm nézni. Az én védenceim valamivel könnyebben boldogulnak, bár Blanka nem megfelelő szemüveget hozott, neki segíteni kell az olvasásban. Ők szöveget másolnak és egész jól megy nekik. Dzsudi hamarabb végez, átnézem de nem javítom ki a hibáit, hadd találja meg ő maga. Felvillanyozza őt ez a bizalom, ragyogó tekintettel csinálja. Később számolás is jön – egyszerű feladatokkal egész jól megbirkóznak. Eltelik egy kis idő, és azon kapom magam, hogy már nem fogatlan cigányokat látok, hanem baromi lelkes tanítványokat, akik annyira akarnak tanulni, hogy öröm segíteni nekik. Hamar eltelik az este, búcsúzóul még hosszasan elbeszélgetek Jóskával. Jóska az óra vége felé támolygott be – a szervezete valószínűleg olyan mértékben át van itatva alkohollal, amibe én rég belehalnék. Toronymagasan a legrosszabb arcú ember –ami abban a társaságban nem kis teljesítmény. Ráadásul a beszéde is teljes mértékben érthetetlen. Meglepő módon mégsem érzem borzasztónak, hogy beszélgessek vele. Mintha az elmúlt pár óra engem is átformált volna. Alig várom a következő alkalmat.

A következő hétfőn teljesen fogalmatlanul megyünk. Tök jó, hogy előttünk már volt két nap oktatás, a többiek tapasztalatára tudunk támaszkodni valamilyen szinten de azért ez egy sötétben tapogatódzás. Most egy negyedikes körüli csapattal dolgozom, hamar belejövök. Ezek nem is olyan hülyék. Igaz, a tanulás nélkül eltöltött évtizedek erősen erodálták a tanulóképességeiket, de borzasztó szorgalommal, kitartással, akarattal pótolják. Elképesztő. Mire odaértünk már mindenki a helyén ült, türelmetlenül várták, hogy tanulhassanak. Három órát nyomunk le, kétszer öt perc szünettel. És betartják. Küzdenek, kérdeznek, fejlődnek. Amikor valami új dolgot megértenek olyan boldogok, úgy ragyog a tekintetük, hogy… Ezt nem lehet szavakba önteni, ezt meg kell élni. Óra végén percek alatt elpakolnak, kitakarítanak – és ha netán mi is segítünk ebben, olyan hála van a szemükben, amit soha sehol nem láttam még. Nem alázkodnak meg, nem hunyászkodnak meg – erre nem is adunk alkalmat-, de éreztetik velünk folyamatosan, hogy nekik ez mennyire sokat jelent, hogy mi itt vagyunk.

Azóta előfordult, hogy olyankor is mentem, amikor nem kellett volna – csak úgy beugrottam helyettesíteni, mert ráértem. És mert ez nekem jó. Lassan azt érzem, nem is miattuk megyek, hanem magam miatt. Egyszerűen szeretem. Az, hogy ezzel még segítek is embertársaimnak, az csak bónusz. Lassan kialakult, hogy az alsósokkal vagyok, lévén én találtattam a leginkább türelmesnek a csapatból. Lassan minden önkéntes megtalálja azt a csoportot ami az ő habitusának leginkább megfelelő.

És innentől csak pár kiragadott élmény: Jóska visszatért. Többször is. Érdekes módon majdnem mindig akkor, mikor én is ott voltam. Első alkalommal handababdázni jött, el kellett zavarnom. El kellett zavarnom úgy, hogy ne alázzam meg, ne vegyem el a kedvét attól, hogy visszatérjen egy normálisabb viselkedéssel.

Következő alkalommal a harmadik órában jött és közölte erőteljes de érthetetlen hangon, hogy ő márpedig tanulni fog. Hittem is meg nem is. Adtam neki egy füzetet, hogy kezdje gyakorolni a betűk másolását. Csinálta. A fegyelemmel borzasztó komoly problémái voltak, szinte teljesen lekötött az, hogy csitítsam. De mit várjunk egy olyantól, aki bőven az ötven felett életében először beül az iskolapadba. Ő az az ember, akit alighanem bárhol másutt értelmi fogyatékosnak nyilvánítanának, és komoly esély van rá, hogy joggal.

Nem gondoltuk, hogy újra látjuk, de következő hétfőn megint megjelent, aktatáskával, és rohadt keményen dolgozott. Próbált fegyelmezetlenkedni most is, de már nem kellett keménynek lenni vele. Elfogadta a szabályokat, csinálta a feladatokat, viccelődött, nevetett. Lehet, hogy életében ez az első alkalom, ahol azt érezheti, hogy vannak emberek akik azért tevékenykednek, hogy neki jobb legyen? Valószínűleg ennek az ellenkezőjét tapasztalta egész életében. Kifejezetten megható volt látni, ahogy a figyelemtől egész megváltozik az arca, talán életében először az értelem fénye ült ki rá. Remélem nem adja fel, és jönni fog még. Nála nagy eredmény lesz, ha megtanul írni, olvasni, ennél többre nem nagyon vágyunk.

Melinda, a fiatal nő, aki a felmérőn még csak a nevét tudta leírni. Már szépen másol szavakat, már majdnem mindent megért amit leír. Szédületes sebességgel fejlődik, nagyon akar, nagyon keményen dolgozik. Házifeladatot is kér sokszor. És kéri a jutalmat. Hogy ha lemásol két szót, két-két sorban hibátlanul, kaphat-e csillagos ötöst. Gondoltam, ezen ne múljon. Felírtam neki, hogy „kismacska”, meg még nem tudom mit. Küzdött. Olyan energiák sugároztak a tekintetéből, amivel hegyeket lehet megmozgatni. Sokszor kijavította, a többiekkel ellenőriztette mielőtt hajlandó volt megmutatni nekem. Tényleg hibátlan volt. Tényleg odaírtam piros ceruzával egy csillagos ötöst. És úgy ragyogott az arca, mint aki becsületrendet kapott. (mint ahogy azt is…) A szünetben mindenkinek ezzel dicsekedett, boldog volt, szárnyalt, ragyogott. Érezte, hogy ő is képes valamire, amire talán sosem tartotta magát képesnek.

P., akit a saját lánya is elkísér néha. Lánya tanítja az anyját. Ő egyszerűen nem képes elhinni magáról, hogy bármit is meg tud tanulni. Komoly sikerélmény volt elhitetni vele, hogy de. Igen, le tud másolni egy apróbetűs szöveget, aztán el is tudja olvasni kis segítséggel, sőt még meg is érti a nagy részét. Három hete még esélye sem volt erre. És már tud írásban összeadni.

Blanka és Bagara. Az idősödő hölgy, akiről mindannyiunknak az a véleménye, hogy az egyik legokosabb ember a csapatban, és a fiatal, nagydarab kopaszra borotvált férfi, akit leginkább egy cigánybűnözésről szóló tanulmány profilképeként lehetne elképzelni. Elképesztő módon dolgoznak együtt, legutóbb a római számokkal és az írábeli osztással kínoztam őket. Blanka a maga csendes entellektüel módján (igen, ez a szó jut eszembe róla, pedig ránézésre valami egészen más képzetem lenne.. – de ahogy tanul, ahogy gondolkodik…) küzd a kihívásokkal, Bagara harsányan, teli torokból nevetve örül egy-egy megoldásnak. Sokszor összedolgoznak, próbálják egymást meggyőzni a saját megoldásuk helyességéről. Szegényeket jól megszívattam amikor olyan feladatot írtam nekik, aminek nem volt megoldása. Erre akkor jöttem rá, mikor már negyedszer futottak neki hiába, és gondoltam, megmutatom nekik a frankót. Ez is nevetésbe fulladt. Élek a gyanúperrel, hogy jobban elfogadnak azóta, hiszen kiderült, hogy én sem vagyok tévedhetetlen.

És ott vannak minden alkalommal, sokszor már jóval korábban gyülekeznek, és csinálják és küzdenek és nevetnek, és inspirálják egymást. És inspirálnak minket is. Fogalmam sincs, mennyivel fogjuk tudni megjobbítani az ő életüket – a jelek szerint elég sokat adunk nekik -, de azt pontosan tudom, hogy ők az én életemet máris jobbá tették.

Köszönöm. És hajrá!

Megosztom ezt a cikket: