Menekültek Ukrajnából – magyar segítők és befogadók élményei

Az ukrajnai háború kirobbanása óta számos család jelezte a magyar jezsuitáknál, hogy rövidebb vagy hosszabb időre befogadna menekülteket. A legtöbben saját otthonukat osztják meg, és egy-egy szobát ajánl fel az érkezőknek, de olyan is akad, aki különálló lakással vagy házzal tud segíteni. Emellett barátaink, illetve a rendtartomány munkatársai közül több mint százan önkéntes munkára jelentkeztek. Az alábbiakban az ő élménybeszámolóikat közöljük. Összeállításunkat folyamatosan frissítjük.

Nigériai egyetemisták Budapesten

„Hozzánk március 10-én érkezett három nigériai diák, akik ukrajnai egyetemeken tanultak. Két hétre kértek szállást, de csak az egyik lány, Monica megy el 24-én Lengyelországba. Ő Ivano-Frankivszkben tanult az orvosi egyetemen, három hónapja lenne a diploma megszerzéséig. Egy hete az oktatás online tovább folytatódott, reméli, hogy sikerül megszereznie a diplomáját.

Társai Harkovban tanultak, ahonnan a háború kirobbanása után két nappal menekülni kényszerültek. Kalandos úton eljutottak Monicához, aki Ivanóban szerzett szállást nekik, amíg elindulhattak nyugat felé. Jessica szintén utolsó éves orvostanhallgató, barátja, Richard végzett közgazdász. Ők nem tudnak még továbbmenni, mert Richard új útlevelére várnak, ami leghamarabb 28-án érkezik meg Budapestre. Az ő terveik még alakulnak. Nem akarnak hazamenni, mindenképp nyugatra indulnak.

Épp tegnap hosszan beszélgettünk bor és gulyásleves mellett, kérdeztük őket a terveikről. Megtudtuk, hogy a nigériai élet nem éppen biztonságos. Az elmúlt években csak tovább romlott. Míg a közelmúltig a középosztály gyerekeinek többsége bentlakásos középiskolákban tanult, manapság egyre kevesebb ember meri elküldeni messzebb a gyerekeit, mert szaporodnak a gyerekrablások is, jó váltságdíjért. A közlekedés autóval is veszélyes, mert nemcsak az utak rosszak, de gyakori a bandák támadása is. Jessicának egy ilyen támadásban lőtték le mostanában az egyik unokatestvérét. Szüleik is arra biztatják őket, hogy ne menjenek haza.

Kérdeztük, mire lenne szükségük. A lakhatás biztosítása a legfontosabb. Hozzá tudnak jutni a pénzükhöz, amit otthonról küldenek a szülők, így ellátják magukat. Ukrajnában, Harkovban nem éreztek semmi ellentétet oroszok és ukránok között. Ott oroszul beszéltek, de ukránnak vallották magukat.

Nagy elismeréssel beszéltek a magyar segélyszervezetek felkészültségéről, amellyel a határon fogadták őket.”

Ukrán nénik családegyesítés előtt

„Egyik pénteken kaptuk a megkeresést, hogy két idős hölgy keres szállást három éjszakára; ahol az előző éjszakát töltötték, egy belvárosi kicsi szállodában, ott nem tudnak tovább maradni. A családjuk (a fiuk a feleségével, két gyerekükkel és a macskájukkal) egy héttel korábban menekült el Harkovból, ők ketten szerettek volna maradni. Aztán ők is útnak indultak a család unszolására, mivel a helyzet egyre reménytelenebbé és veszélyesebbé vált. A 83 éves néni 60 éves mozgássérült lányával érkezett. Korábban sportoló volt, egy sérülés miatt azonban műteni kellett a lábát, azóta nem tudja behajlítani, bottal jár.

Elmentem értük a szállásra, ahonnan a kijelentkezés óta nem mozdultak el – nem beszélnek idegen nyelvet, nem tudtak tájékozódni, nem volt internetelérésük, így jobb híján a pici előtérben vártak rám egy padon ülve fél napot – nem tudtam hamarabb menni, dolgoztam. Fáradtak voltak, elcsigázottak. A néni aznap ruhástul aludt el nálunk.

Két-két szatyor holmival érkeztek és egy hátizsákkal, amiben a legszükségesebb holmijaikat hozták el: iratokat, egy-egy szett váltás ruhát, pizsamát, telefont.
Nehéz szavakkal leírni, hogy mit éreztem, amikor másnap a néni csomagjából előkerültek a “legfontosabbnak” ítélt dolgok: kevés étel, egy műanyag tálban vaj, és egy fém bögre. Ennyit tudott megmenti az életéből. A lánya kérte, dobja ki az ételt, meg minden szemetet; ő mindenről levágta a romlott részeket, a penészt a kenyér széléről, azt kidobta, a többit pedig újra elrakta. A tálat sem engedte kidobni, amiben a vajat hozta, hiába mondta a lánya, így elmosogattam, ő meg eltette.

Később a férjem szülei átjöttek hozzánk, ők még tudnak valamennyire oroszul, így egy kicsit többet és gördülékenyebben tudtunk kommunikálni. Megtudtuk, hogy a néni átélt már egy világháborút, igaz, kislányként, az apját elvitték, nem is látta aztán soha többé. Harkovban most mindent lebombáztak, azt mondták, nem ismerték meg a saját házukat sem.

Az indulás napján kivittem őket a reptérre, segítettem nekik eligazodni, becsekkolni, átjutni a kapun. Aznap már újra a családjukkal lehettek.

Ittlétük alatt Google fordítóval kommunikáltunk, illetve időnként a család közvetítésével, ott a fiatalok valamennyire beszéltek angolul. A hölgyek nagyon hálásak voltak mindenért, kimostuk a ruháikat, örültek, hogy van hol aludniuk, van mit enni, tudnak tisztálkodni. Leginkább a számukra felajánlott szobában tartózkodtak, meg a teraszon, amikor szépen sütött a nap, látszott, hogy nem akarnak zavarni minket.

Meghívtak minket Ukrajnába, természetesen, ha véget ér a háború – a fiatalok azt tervezik legalábbis, hogy hazamennek, ha ennek vége. Hát, adja Isten, hogy így legyen.”

Cselekvő szeretet a pályaudvaron

„Ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.”
(1Jn 3:18)

„Már jó ideje nem hagyta nyugodni a lelkiismeretemet az a gondolat, hogy miként tudnék bekapcsolódni az ukrajnai háborús menekültek megsegítésébe. A helyzetem ebben az esetben könnyebb volt, hiszen munkaadóm, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya tevékenyen részt vesz ebben.

Éppen egy rendezvényre tartottam, amikor Sajgó Szabolcs jezsuita atya megkért, hogyha ráérek, akkor menjek ki a Keleti pályaudvarhoz a menekültek navigálásában segítséget nyújtani, amit természetesen meg is tettem.

Igazán megható volt tudni, hogy egyik önkéntesünk egy nagy busszal kiment egészen az ukrán határig, hogy elhozza az ottani menekülő nőket és gyerekeket. Továbbá azt is nagyszerű érzés volt látni, hogy mennyi önkéntes volt jelen, hogy segítsen ezeknek az embereknek.

Amikor a menekülteket ide szállító busz megérkezett, rögtön hozzáláttunk, hogy útba igazítsunk mindenkit. Segítettünk nekik jegyeket venni, elkísértük őket az induló buszokhoz vagy vonatokhoz. Voltak, akik az ország nyugati vagy déli részébe tartottak, de olyanok is akadtak, akik tovább mentek például Németországba. Az etnikai összetételük vegyes volt: magyarok, ukránok, ruszinok, cigányok, a legtöbben Kárpátaljáról jöttek. A cigány családok helyzete talán még speciálisabb, hiszen általában ők elképesztő nyomorból jönnek.

Mindannyiuk szemében a félelmet és a kilátástalanságot láttam. Velük való beszélgetéseim során leginkább az nyomasztotta őket – teljesen érthető módon –, hogy nem tudják, meddig fog tartani a háború, mennyi ideig kell távol lenniük az otthonuktól, és hogy látják-e még valaha férfi családtagjaikat.

Nagyon örülök, hogy kivehettem a részem (igaz még csak egy alkalommal) a segítségnyújtásból, így kamatoztathattam én is a bennem munkálkodó cselekvő szeretetet, mely remélem, minél többször fog megnyilvánulni.

Úgy néz ki, hogy a Magyarországra menekülők létszáma egyre inkább emelkedni fog; szerintem a politikát tegyük félre, mindenki amilyen módon tud, vállaljon részt a segítségnyújtásban. Arra kérem én is minden honfitársamat, hogy gyakorolják a cselekvő szeretetet, hiszen most van itt ennek az ideje.”

„A viszontlátásra Odesszában!

„A háború kirobbanása után a feleségemmel napokig azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk a legjobban segíteni a menekülteknek. Aztán a szomszédos kis lakásunkban élő két huszonéves lányunk egyik este megkérdezte: mit szólnánk, ha átmenetileg hazaköltöznének, hogy helyükre rászorulókat fogadhassunk be. Bár mi is gondoltunk már erre, büszkeséggel vegyes örömet éreztünk, hogy gyermekeink ennyire átélik a drámai helyzetet, és maguktól vállalják az átmeneti kényelmetlenséget – vagy ahogy ők fogalmaztak, nagyböjti lemondást –, hogy ismét két öccsükkel osztozzanak két hálószobán.

Bár nem néztük a menekültek nemzetiségét, úgy voltunk vele, hogy nagyon szívesen fogadnánk ukránokat. Egyrészt arra gondoltunk, hogy a kárpátaljai magyarok talán könnyebben szállásra találnak, másrészt gesztusnak is szerettük volna szánni az eddig kevéssé ismert szomszédnép felé. Az azóta eltelt három hétben négy családot, összesen 16 főt láttunk vendégül – először afgánokat, majd ukránokat. Volt, akiket a máltaiak közvetítésével hoztunk el a Keleti pályaudvarról, mások a shelterukr.com szállásközvetítő oldalon találtak ránk.

A huszonegy nap alatt sok élménnyel gazdagodtunk. A fejkendős afgán nagymama a három unokájával csak egy éjszakát maradt – velük a Budapesten vásárolt SIM-kártya váratlanul bonyolultnak bizonyuló üzembe helyezése volt az egyetlen, ám annál izgalmasabb program. A következő, kisgyerekes család vagy 16 órányi autózás után, éjféltájt érkezett farkaséhesen – bennük a rájuk váró kései vacsora Messengeren küldött fényképével próbáltuk tartani a lelket. A következő csapat ugyancsak az éjjel közepén érkezett – a velük való találkozáskor szembesültünk először azzal, hogy az írásban ékes angolság mögött olykor-olykor a Google Fordítót kell sejtenünk. Ilyenkor mi is online tolmácsprogramhoz folyamodtunk, vagy éppen elővettük az évtizedekkel ezelőtti kötelező orosztanulás maradványait, és meglepve tapasztaltuk, milyen sok mindent el lehet magyarázni néhány tucat szóra korlátozódó nyelvtudással.

A legjobban a negyedik család nőtt a szívünkhöz. Először úgy volt, hogy a két éve megözvegyült Anna, nagylánya, Alina – a családban egyedül ő beszélt angolul –, valamint kisöcccsei, Pável és Kirill 4-5 napot tölt nálunk. Már meg is váltották a vonatjegyüket Berlinbe, amikor először Alina, majd a többiek is lebetegedtek. „Lehet, ez Isten üzenete, hogy maradjunk Magyarországon” – mondta az édesanya, mi pedig biztattuk, maradjanak még, amíg meggyógyulnak, és kitalálják, mitévők legyenek. Így a pár napból két hét lett, és ez idő alatt még jobban megismertük ezt a kedves, megejtően istenfélő ortodox családot. Többször áthívtuk őket ebédre, vacsorára, s mivel egész nagyböjtben nem esznek húst, számukra vegetáriánus ételekkel készültünk; a beszélgetések során megértettük, hogy csak mert valakinek orosz az anyanyelve, attól még – a Fekete-tengeri Odessza szülötteként – lehet mély ukrán nemzeti öntudata; máskor fiaink együtt nézték a PSG-Real Madrid meccset, majd számítógépes játékban is összemérték az erejüket; és igyekeztünk segíteni ügyes-bajos dolgaik intézésében.

Majd miután úgy döntöttek, hogy Hollandiába mennek tovább, kivittük őket a Nyugati pályaudvarra, és nehéz szívvel búcsút mondtunk nekik. „Alig várjuk, hogy egyszer majd mi láthassunk vendégül titeket Odesszában” – mondta az elköszönéskor Alina. Örömmel fogadtuk a kedves meghívást, bízva abban: nincs is annyira reménytelenül messze az alkalom, amikor barátaink visszatérhetnek hazájukba, és egyáltalán lesz hova vendégeket hívniuk.”

Frissítve: 2022. április 13.