Novíciusok titkos élete

Füszfás Pál SJ, Rácz Benedek SJ és Forián-Szabó Miklós SJ az első évét zárja a genovai jezsuita noviciátusban. Megkértük őket, meséljék el, milyen volt ez az időszak. A M.I.N.D.-ben megjelent különleges (ön)interjúnkban azt játszottuk, hogy ők írtak kérdést maguknak, illetve egymásnak.

– Mi vonzott a jezsuita lelkiségben?

Füszfás Pál: A noviciátus előtt leginkább a küldhetőség fogott meg a jezsuita lelkiségből. Hasznos akartam lenni, és ennek garanciáját az engedelmességben láttam, hogy ne a saját akaratomat, hanem minél inkább Isten akaratát tegyem. Mostanában ugyanennek a másik oldala, a szabadság mozgat. Szabadnak lenni elsősorban a saját elképzeléseimtől, hogy kész legyek Isten akaratát figyelni és megtenni.

Forián-Szabó Miklós: Én azt láttam a jezsuitákon, és ebben a noviciátusban csak megerősödtem, hogy az ignáci lelkiség megélésén keresztül valóban lehet élni egy nagyon mély és Istennél gyökerező életet a mindennapi rohanásban is. Ez számomra igen vonzó, és azt hiszem, ritka is.

Rácz Benedek: Mint jezsuita a napi imához kapcsolódóan két dolog válik egyre fontosabbá. Az első Jézus társasága, ami számomra a hajnali imádságból táplálkozik: mindennap egy órát az evangélium szemlélésével töltünk. Ebből fakad számomra Jézus megértése, megismerése, hogy a „velünk az Isten” nem egy szlogen, hanem a valóság. A másik számomra fontos ignáci szál, hogy lássam meg Istent minél több helyen a napom folyamán. Ebben a napi két examen, a szerető figyelmesség imája segít: ebéd előtt és a nap végén visszanézek, végigszemlélem a napomat, keresve, hol lángolt a szívem (vö. Lk 24,32), hol volt Isten, úgy, hogy nem is tudtam (vö. Ter 28,16). Ez a gyakorlat ad egy rutint, hogy már ne csak utólag, hanem ott és akkor, amikor Isten belép a napomba, vegyem észre és hagyjam magam megdöbbentődni.

– Milyen Olaszországban végezni a noviciátust?

Füszfás Pál: Mindenképp hozzáad valamit, hogy idegen kultúrában vagyunk, más nyelven kell kifejezzük magunkat. Ez segít kicsit gyereknek lenni, akinek mindent meg kell tanulnia, másrészt sok kényelmetlenséggel jár, amit nem árt, ha megtapasztalunk, mert a jezsuita életben gyakran előfordul, hogy valaki sok évig külföldön él. Nekem néhány hét után korábbi tapasztalatomból ismerős volt az erős „otthon minden jobb” érzése, ami idővel egyre gyengül, ahogy elkezdem átérezni az új kultúrát.

Forián-Szabó Miklós: Az elején hiányoltam, hogy miért nem kérdezik meg többször, nálunk miként vannak a szokások, ételek, ünnepek, hogy a két kultúrát ezáltal ügyesen összevegyítsük egy olasz-magyar kombinációvá. Aztán utána sikerült észrevenni, hogy egyrészt lehetetlen lenne az én elképzelésem, egyébként pedig apró gesztusokkal igenis sok figyelmet kapunk. Például kicsit több sós vacsorát készítenek, hogy azt másnap ismét elővéve a magyarok tudjanak sós reggelit is enni.

Rácz Benedek: Az én édes szájam kevésbé kesereg a sós reggeli után. Lehet, hogy viccesen hangzik, de számomra a paplanhuzat jelenti a legnagyobb hiányt. Az olaszok nem használnak huzatot, hanem lepedőt terítenek magukra, és arra terítik a takarót. Igen ám, de nekem mindig elcsúszik a lepedő, felkelésnél meg belegabalyodok… De ez a huzat-hiány számomra sok mindent összefoglal. Vajon tényleg bennem van-e az engedelmesség, a missziós hivatás, hogy még az ágyam sem az enyém, nem rendelkezem vele? De benne van, hogy fejezzem ki a vágyaim, merjek kérni, és fogadjam el azt, amit kapok, mert valójában ez a szegénység. S ez megnyit, hogy vegyem észre, hogy mi mindent kapok, csak néha nem azt, amit elképzeltem.

– Miről szól egyáltalán a noviciátus?

Forián-Szabó Miklós: Számomra a noviciátus – főleg a harmincnapos lelkigyakorlatról visszatérve – az újraindulásról szól. Nem csupán elkezdem élni azokat az elemeket a jezsuita életben, amelyek alapból is tetszenek, hanem megengedni, hogy a jezsuiták – a Jóistennel együtt – új alapokra helyezzenek. Egészen hagyni magam, hogy a Jézus Társaságát mélyebben megismerve elinduljak a jezsuitaság útján.

Füszfás Pál: A noviciátus számomra megindulás, egy erőteljes kezdeti szakasz. Mint a kilőtt golyó, amíg még a csőben van. Minden körülmény azt igyekszik szolgálni, hogy a teljes pályámon aztán jó irányba haladjak. És azt tapasztalom, hogy valóban sok segítséget kapok a célra, az Isten hívására figyelni.

Rácz Benedek: Az elején az volt az érzésem, hogy itt vagyunk mi, novíciusok, ezek a galileai férfiak, égre emelt tekintettel: mindenki megtapasztalt valamit az elmúlt évben, ami őt idehozta, de itt mintha nem is vettük volna észre egymást. Sőt, mintha mindenki jobb lett volna a másiknál a mosogatásban, a viccmesélésben, még az imában is, és mintha mindenki azt gondolta volna, hogy ő ül Jézus jobbján és balján is. De szép lassan és főleg a 30 napos lelkigyakorlat kegyelme nyomán észrevettük egymást, és mostanra tényleg olyan közösség formálódott, ami túlmutat rajtunk; ezt nem mi csináljuk. Ez Krisztus békéje.

– A noviciátus egyik leghíresebb eleme a 30 napos lelkigyakorlat. Nektek hogyan telt?

Forián-Szabó Miklós: Én főként keresztény hivatásomban erősödtem meg: Jézusnak egyre több teret szeretnék engedni az életemben. Mert ahogy egyre több időt töltök Vele, annál nagyobb vágy születik bennem, hogy Ő hassa át döntéseimet, szavaimat, gesztusaimat. Aztán az, hogy jezsuita vagyok – bár fontos –, de részletkérdés.

Rácz Benedek: A 30 napos lelkigyakorlat a noviciátus lényege – szokták mondani. Nagy várakozással voltam, hogy ott majd történik valami, majd megváltozom, és szent leszek, hiszen a 30 napos lelkigyakorlat csodaszer… Ezzel a mentalitással alig vészeltem át az első hetet. Szenvedtem, hogy nem történik semmi, pedig minden szabályt betartok. És tényleg, egy hét után Szent Józsefet szemlélve törtem meg. Szent József, akinek el kellett fogadnia, hogy Isten egy törvényen kívüli gyerekként érkezik, hogy Isten a törvény felett áll. Szép lassan kezdtem elfogadni, hogy Isten, ha akarja, minden szükségeset megadhat a lelkigyakorlaton kívül is. Paradox módon, ahogy elfogadtam, hogy Isten a lelkigyakorlat felett áll, elkezdtek történni a dolgok a lelkigyakorlatomban. Vagy talán pont a nem-történés elfogadása a történés?

Füszfás Pál: A nagy lelkigyakorlat kegyelmi időszak, amikor csak az imádsággal töltjük a napjainkat. Az ott végzett szemlélődések, elmélkedések egész életünkben elkísérnek, gyakran visszatérnek. Számomra meghatározó volt a passió szemlélése, és ebben Jézus emberségének átélése. Az utóbbi időben pedig az az egyértelmű érzésem, hogy a lelkigyakorlatok nem ér véget. A híres mottó: „Megtalálni Istent mindenben” tulajdonképpen a folytatás.

– Ez a folytatás lényegében a tevékeny szemlélődés. Milyen apostoli munkát végeztek?

Füszfás Pál: Én 14-18 év közötti fiatalok csoportjához járok hetente. Ez fontos tapasztalat, mivel az első benyomásom az volt, hogy itt nincs rám szükség. Ügyes vezetőik vannak, mély témákról tudnak beszélgetni, és a módszer, amit használnak, jól működik. Egy ilyen helyzet megszabadít a hősködési kényszertől, hogy majd én megmutatom, és segít arra figyelni, hogy ki is vagyok én, mi a helyem egy egészséges csoportban. Sokat tanulok tőlük, és szép lassan barátokká válunk.

Forián-Szabó Miklós: Egyrészt meglepett, hogy milyen sokszínű az apostoli tevékenység. Találkoztam hajléktalanokkal, olyan fiúkkal, akik a bíróság döntése következtében nem élhetnek együtt a családjukkal, találkoztunk menekült ukrán nőkkel és gyermekeikkel. Az is meglepett, hogy nem úgy végzek apostoli munkát, mint ahogy korábban gondoltam és tettem. Sokkal kevésbé vagyok én a vezető, az ötletelő, egyre kevésbé szól rólam. Csupán az a feladatom, hogy látványos változások nélkül velük legyek és azt osszam meg velük, ami a legértékesebb: az időmet.

Rácz Benedek: Egy apróságot tennék még hozzá, hogy a szolgálatunk nem az ajtónkon kívül kezdődik. Sokan érkeznek a házunkba elcsendesedni, lelkigyakorlatozni: jezsuiták, papok, szerzetesek, világiak a Föld minden tájáról. S bár nem mi adjuk a lelkigyakorlatokat, tudjuk segíteni az imádságaikat: a konyhai munkáktól kezdve a kápolna „beimádkozásáig” mindenben őket szolgáljuk.

– Miért fontos az, hogy mindezt közösségben élitek meg?

Füszfás Pál: A Rendalkotmány úgy írja le a közösséget, hogy barátok az Úrban. Hogy pontosan mi ez a fajta közösség, azt fokozatosan fedezzük föl. Számomra a legtapinthatóbb példája, amikor mély dolgokat osztunk meg egymással, imaélményeket, Isten felfedezését a napjainkban, hívásokat, kudarcokat, küszködéseket.

Forián-Szabó Miklós: Nekem sokszor segít a család képe is. Ez a párhuzam kifejezi, hogy mennyire fontos kellene hogy legyen. Hisz számomra a rendház lesz a családi fészek, ahova visszatérek, és ez a közeg nagy hatással lesz az apostoli tevékenységemre is. Sokszor ezt szeretjük félremagyarázni, felszínes lakóközösséggé vagy vagyonközösséggé változtatni, de a szerzetesi közösség akkor is az elsődleges tanúságtevői helyszínünk lesz. Azt is mondhatnám, a jó szerzetesi közösségről ismerhető fel, hogy a tagok valóban élik a szerzetesi hivatásukat. (vö. Jn13, 35)


A cikk megjelent a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya lapja, a M.I.N.D. 2022. nyári számában: 

Frissítve: 2022. június 12.