Ogilvie Szent János

Az Ogilvie-k még ma is Skócia egyik legelőkelőbb ‘klánja’, anyja révén pedig Ogilvie János rokona volt a híres Stuart és Douglas klánnak is. A skóciai hitszakadás következtében rokonai részben katolikusok, részben protestán­sok voltak. Őt magát kálvinistának nevelték. Amikor tizenhárom éves lett, apja Franciaországba küldte tanulni.

ogilvie_st._johnFranciaországban akkoriban gyakoriak voltak a nyilvános hitviták a kálvinisták és a katolikusok között; ezeken János is részt vett, amikor csak tehette. Idővel kétely támadt benne vallásával szemben. Francia, olasz és német teológusok ismeretében a katolikus Egyház töretlen hagyományát önkéntelenül is összehasonlította a reformátorok új tanításával. Leginkább azonban a számos vértanú hatott rá, akik katolikus hitüket életükkel pecsételték meg. Arra vágyott, hogy a vértanúk Egyházához tartozzék, ezért tizenhét évesen a katolikus hitre tért.

A következő három évet különböző iskolákban töltötte. Hat hónapig Regensburgban a skót bencéseknél tanult, majd az olmützi jezsuita kollégiumba került. Egy évvel később kérte felvételét Jézus Társaságába, egy pestisjárvány azonban arra késztette a hatóságot, hogy bezárja a kollégiumot. Jánost a brünni noviciátusba küldték.

A következő tíz évet az osztrák jezsuita tartományban töltötte. 1602-1606-ban Grazban tanult, és megismerhette Pázmány Pétert, aki a kollégium tanára volt. Tanulmányait Olmützben és Bécsben folytatta. Ezután a generális kívánságára Párizsba küldték, ahol 1610-ben szentelték pappá.

Párizsban megismert két jezsuitát, akik skót hazájában misszionáltak. Mind­kettőt fogságba is vetették; egyikük három évet ült a hírhedt londoni Towerben. Elbeszéléseik mélyen megragadták, és az a kívánság ébredt benne, hogy életét a skót misszió szolgálatának szentelje. A két hithirdető saját tapasz­talatai alapján kilátástalannak minősítette elképzelését. A generális, akinek Já­nos ilyen értelemben írt, határozottan visszautasította: elöljárói dolga, hogy meghatározzák, hol kell munkálkodnia. János azonban ismételten visszatért kívánságára, s végül két és fél év múlva Skóciába küldték. Mivel a Nagy-Britanniába való beutazás papok számára szigorúan tilos volt, John Watson néven utazott, és hol lókereskedőnek adta ki magát, hol meg hazatérő katonának.

Az első hónapokban alig ért el eredményt. Nemesi barátai, akikhez nagy reményeket fűzött, cserbenhagyták. Aki katolikus maradt, az csendben eltitkolta ezt, senki sem vágyódott a vértanúságra, senki sem akart papot befogadni, mert ez felségárulásnak számított.

Végül Edinburgh-ben egy példás katolikus, Sinclair Vilmos ügyvéd befogadta. János átvette a házitanító szerepét legidősebb fia mellett, aki később jezsuita lett. Titokban misézett, gyóntatott, és bátorította a gyenge hitű katolikusokat. Csakhamar kiterjesztette tevékenységi körét: látogatni kezdte a fogságba vetett katolikusokat, bár ez rendkívül veszélyes volt.

Számos lelket sikerült megnyernie. Glasgow-ban tevékenykedve egy jámbor özvegyasszony rejtegette, aki később a hite miatt elszenvedett fogságban halt meg. Egy napon jelentkezett nála öt ember, és kijelentették, hogy katolikus hitre akarnak térni. Egyikük azonban áruló volt. A hitokta­táson egy poroszlóval jelent meg, és Jánost letartóztatták. Spottiswoode presbiteriánus érsekhez vitték, aki egy kiadós pofonnal fogadta: ‘Nem szégyelli magát, amiért misét mond egy reformált városban?’ – rivallt rá. ‘Ön pedig úgy viselkedik, mint egy hóhérlegény, nem pedig mint egy püspök’ – válaszolta János. Erre rárohantak az érsek szolgái, megverték és megtépázták. A következő napon megkezdődött hivatalos kihallgatása. Sok kérdést tettek fel, János azonban úgy válaszolt, hogy üldözőinek nem nyújtott jogalapot a letartóztatásra. Mindenekelőtt állhatatosan megtagadta, hogy elárulja a glasgow-i katolikusok nevét. Egyfolytában több mint huszonnégy órán át tartott a kihallgatása anélkül, hogy bármily csekély táplálékot is magához vehetett volna; végül már csak remegett a hidegtől és a gyengeségtől.

‘A tűzbe kellene Önt vetnünk!’ – kiáltott rá egy feldühödött vallató, amikor semmivel sem tudták rávenni, hogy kiszolgáltassa a kívánt neveket. ‘Az egyáltalán nem is lenne rossz, hiszen már majd megfagyok!’ – ­válaszolta nyugodtan.

Megfenyegették, hogy a ‘spanyolcsizmával’ fogják megkínozni, majd méltóságot és hatalmat ígértek neki, ha elárulja a skót katolikusok nevét. Amikor mindez nem használt, nyolc napon és éjszakán át megakadályozták az alvásban. A hóhérlegények hegyes tüskékkel szurkálták, felráncigálták fekhelyéről, belekiabáltak a fülébe, a haját tépdesték és a földre dobták. Csak amikor egy orvos megmagyarázta, hogy mindezt már csak néhány óráig bírja ki, engedték meg, hogy egy nap és egy éjjel aludjék; utána Edinburgh-be szállították újabb kihallgatásra.

Ismételten megkíséreltek mindent, hogy a skót katolikusok nevét kicsikarják belőle. Többször is elhíresztelték, hogy elárulta barátai nevét, hogy ily módon másokat késztessenek beszédre. De minden hiábavaló volt. Végül feltették neki a kor legkényesebb kérdését: ‘Vajon a pápa jogosult-e arra, hogy letegye a királyt?’

‘Erre a kérdésre csak magának a pápának válaszolhatok’ – vágott vissza. Ezután ismét Glasgow-ba vitték. Állhatatosságának híre elterjedt az egész országban, és így a kívánt célnak pontosan az ellenkezőjét érték el: a katolikusok új erőre kaptak. Még a fegyőrökre, sőt Spottiswoode érsekre is olyan mély benyomást gyakorolt, hogy őszintén azt kívánták, bárcsak tagadná meg hitét, hogy életben maradhasson.

Ekkor Jakab király egy öt kérdést tartalmazó ívet küldött Jánosnak. Ő pedig tudta, hogy a válaszok megpecsételik sorsát, de nem volt kibúvó. Nyíltan kijelentette: ‘Ha királyom földi hatalmát fenyegetnék, vérem utolsó cseppjét is érte adnám; ha azonban a lelki főhatalomról van szó, nem tudok és nem is szabad engedelmeskednem neki.’

Végül felségárulás miatt halálra ítélték. Úgy igyekeztek feltüntetni az ügyet, mintha elítéltetése pusztán politikai, nem pedig vallási okok következménye lenne.

1615. március 10-én nyilvánosan felakasztották; a kivégzésen jelenlevő néptömeg azonban megátkozta a hóhért, Jánost pedig vértanúnak nevezte. 1929. december 22-én boldoggá, 1976. október 17-én szentté avatták.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.