P. António Vieira, az első mulatt jezsuita

António Vieira jezsuita szerzetes a brazíliai indián törzsek legnagyobb apostola és védelmezője, egyben a gyarmatosítás egyik legismertebb kritikusa volt, a portugál király szolgálatában diplomáciai feladatokat teljesített, mint író, a portugál nyelv egyik legnagyobb mesterének számított.

Vieira 1608. február 6-án született Lisszabonban, a családjában, a négy testvér közül a legelsőként, az apja alentejói, az anyja lisszaboni születésű volt. Apai nagyanyja származását tekintve afrikai fekete, akinek az őseit még a XV. században hozták be a rabszolga kereskedők mezőgazdasági munkára. Apja előbb tengerész, majd később állami hivatalnok lett, akit a brazíliai Bahíába helyeztek, a család 1612-ben követte. Anyjától tanult meg írni és olvasni, majd a São Salvador de Bahía-i jezsuita kollégiumban folytatta a tanulmányait, 1626-ban innen lépett be a jezsuita noviciátusba, majd az olindai kollégiumban tanult retorikát, dogmatikát, és néhány indián nyelvet is elsajátított, majd visszatért Bahíába. Ez időben írt szövegmagyarázatokat Seneca és Ovidius szövegeihez, amelyek elvesztek.

1633-ban készült el az első négy prédikációjával, 1635-ben szentelték pappá, a korabeli Brazília fővárosában, São Salvadorban de Bahíában. Utána Brazília észak-keleti részén, az indiánok között térített. 1638-ban, kinevezték a salvadori kollégiumba teológia tanárnak, az ekkor készült, bibliai szövegekhez írott néhány vallási magyarázata szintén elvesztett. 1641-ben visszatért Lisszabonba, az alkirály fiát kísérte el a bemutatkozó látogatásán. IV. János portugál királyt teljesen megbabonázta Viera szellemi nagysága, ezért meghívta udvari prédikátorának, 1642-től prédikált Szent Antal szellemében a királyi kápolnában. A prédikációiban kérte a nemeseket és az egyházat, hogy anyagilag vegyenek részt a spanyolok elleni háború támogatásában, mivel adót, csak a polgárok és a parasztok fizettek.

1643-ban javasolta IV. János királynak, fogadják be az országba a kereskedő zsidókat, mert az országnak pénzre volt szüksége. Szorgalmazta egy portugál külkereskedelmi társaság létrehozását is, valamint az indiai mezőgazdasági termékek bevitelét Brazíliába. Majd 1646-ban a király hollandiai diplomáciai munkával bízta meg. Lisszabonba visszatérve javaslatot küldött a királynak a zsidókat illetően, 1647-ben visszatért Hollandiába, hogy békés kereskedést folytasson, ekkor már a hollandiai zsidók is együttműködtek vele. 1649-ben létre hozta Brazíliában, az Általános Kereskedelmi Társaságot, kiváltságot szerezve: tőkehal, olívaolaj, bor és búza kereskedésére. Természetesen a reform terveivel sok ellenséget szerzett magának, nyomás nehezedett rá, hogy hagyja el a Jézus Társaságát, de a király megvédte.   Ezek után ellenfelei feljelentették az inkvizíciónál, közben megírta a „Jövő történetét”. 1650-ben megtette az első diplomáciai utazását Rómába is, ahol a trónörökös és Ausztriai Anna házasságát egyengette. Az ellenfelei továbbra sem hagyták nyugton, megfenyegették, hogy megölik, de folyamatosan prédikált és írt. 1652 végén, mint a jezsuita misszió vezetője tért vissza Brazíliába, a Maranhão-i misszióban, Paránából a Tocantins folyóig utazott, 1653. január 16-án érkezett Marinha Grandébe, ahol prédikációjában erősen kikelt a rabszolgaság ellen, nyilván családi és jezsuita neveltetési tapasztalati alapján.

Egy királyi dekrétum alapján, a tengerparton, a jezsuiták nagyobb darab földet kaptak, ahol mintegy 200 ezer indiánt telepítettek le. A jezsuiták nagymérvű missziós tevékenysége a gyarmatosító telepesek haragját váltotta ki, és mindent elkövettek, hogy megakadályozzák az indiánok között végzett nevelő munkájukat. Ezért 1654-ben, Vieira, 31 jezsuita rendtársával együtt visszatért Lisszabonba, hogy a királytól új törvényeket kérjen a Marinha Grandében élő bennszülöttek alapszabályát illetően. Mielőtt visszatért volna Brazíliába, elmondta a legismertebb, és talán élete legszebb prédikációját: „Szent Antal és a halak” címmel. Útközben, közel az Azori-szigetekhez hajóját holland kalózok támadták meg, és elrabolták. Az Azori-szigeteken, szigetről szigetre vándorolt, amikor végül egy angol hajó elvitte Brazíliába. Vieira tovább prédikált, írt, és védelmezte a bennszülötteket. 1655-ben kapott teljes hatalmat kapott, hogy megszervezhesse a bennszülöttek életét a falvaikban. 1658-ban kinevezték rendi vizitátornak, de 1660-ben az inkvizíció pert indított ellene. Egy év múlva maláriában megbetegedett. Amikor 1662-ben politikai nézeteltérések keletkeztek VI. Alfonz király és a királynő között, Vieira a királynő pártját fogja, ezért Portóba költözött. Az inkvizíció törvényszéke eretnekség vádjával perelte be, közben betegsége miatt Vila Franca de Xira birtokon töltött némi időt. Az inkvizíció, 1663-ban arra kötelezte, hogy Coimbrába menjen, és megtiltották neki, hogy visszatérjen Brazíliába. A következő évben letartóztatták és az inkvizíció börtönébe került, először házi fogságba, a coimbrai kollégium börtönében, majd átkerült az inkvizíció börtönébe, ahol perének végéig, 1666-ig tartották fogva. 1667-ben az inkvizíció meghozta az ítéletet, miszerint Vieira csak a Jézus Társaság rendházaiban lakhatott, nem taníthatott, nem írhatott, és megtiltották a prédikálást is.

1668-ban Vieira kiszabadult, ekkor jogot kapott, hogy azokban a témákban imát mondjon, amelyekben megvádolták. A következő évben Rómába utazott, hogy megszabaduljon az inkvizíció által ráerőltetett vádaktól. Körbeutazta Európát és Rómában maradt 1675-ig. 1673-ban prédikálhatott Svédországban Krisztina (1626-1689) királynő előtt. Végül, 1674-ben, X. Kelemen pápa felmentette, a portugál inkvizíciós törvényszék minden ellene felhozott gyanúsítási vádja alól, és feljogosította az újkeresztények – a zsidó konvertiták – érdekében szólni, miután erről is döntöttek. A következő évben, II. Péter király sürgette a Lisszabonba történő visszatérését, ahol feloldozva a múlt bűnei alól, örökre megszabadult a portugál inkvizíció illetékességétől, de csak a portugáltól, ezért nem utazhatott keresztül Spanyolországon, így Portugáliába csak hajóval mehetett. Portugáliába érve folyamatosan írt, miként azt tette egész életében, 1679-ben kiadták prédikációinak az első kötetét.

Két év múlva végérvényesen visszatért Bahíába. Amikor Portugáliában a király és a püspökök kérték újra az inkvizíciós törvényszék visszaállítását, a coimbrai tanulók felgyújtották Vieira képeit, így ünnepelték az inkvizíció visszatértét. 1682-ben a segítségével létrejött Marinha Grandében a Kereskedelmi Társaság, Lisszabonban kiadták prédikációinak második és harmadik kötetét. 1687-től haláláig vezette a bahíai jezsuita rendtartományt. 1690-ben a könyveiért kapott pénzből támogatta João de Barros atya misszióját a bahíai indiánok között. A Jézus Társaságban történt belső viták miatt újra elhallgatott, de 88 évesen megírta élete utolsó prédikációját: „Tereza hercegnő boldog születéséről”. 1697-ben elkészítette a prédikációinak, utolsó, 12. kötetét. Július 18-án halt meg São Salvador városában. Halála után igazsága kiderült, még azon év decemberében, a Jézus Társaság általános rendfőnöke kihirdette, hogy Vieirának igaza volt az utolsó panaszában.

Azonban sajnos az a láda, amelyben sok írását őrizték, eltűnt. Fernando Pessoa szerint, Vieira a portugál nyelv császára volt, lényegében úgy tekintenek rá, mint nyelvének legkiemelkedőbb prózaírójára. A retorika mestereként tökéletes stílusban írt, melyben a szóképek úgy követték egymást, mint a gondolat eszközei az ember méltóság a szolgálatában. Művészi módon dolgozta ki a szavakat, a mondatokat és a szöveget, amelyek nála nyertek tökéletességet, és soha nem kerültek légüres térbe, mint sok kortársáé, akik féltek az inkvizíció karmaitól, és ezért szövegeiket sokszor értelmetlen szóvirágokká alakították át. Azonban Vieira világos stílusban, nagyon közérthetően írt, ahogy fogalmazott, abban semmi sem volt hiábavaló. Éveken keresztül, művei különböző kiadásokban láttak napvilágot.   Vieira sokszor ismételgette prédikációiban Scipio Africanus (Kr.e. 235-183), a Hannibált legyőző, római tábornok híres mondatát: „Patria ingrata, non possidebis ossa mea” (Hálátlan haza, nem lesznek tiéd a csontjaim). A profetikus mondat valósággá vált 1720-ben, ugyanis Vieira urnába tett csontjai, eltűntek. Sok szövege közül többek között ezt is állította: „A portugálok kicsiny országa olyan, mint egy bölcső, és az egész világ az övék, hogy meghaljanak.”

                                                                                                               Bikfalvi Géza

 

 

 

 

Frissítve: 2020. október 20.