P. Orosz László SJ tevékenysége a dél-amerikai missziókban

A jezsuiták első, több mint kétévszázados (1540–1773) működése és annak kihatása a dél-amerikai kontinensre egyszerűen felmérhetetlen. Ennek a hatalmas munka keretében számos magyar jezsuita misszionárius tevékenykedett a jezsuiták indián redukcióiban, valamint tanítottak a jezsuiták iskoláiban.

A Dél-Amerikában tevékenykedő magyar jezsuiták egyik legkiválóbb egyénisége P. Orosz László SJ, az Ung megyei Csicséren született 1697-ben, helyi földbirtokos nemesi családban, akik nemességüket 1291-ig tudták visszavezetni. Nagybátyja, Orosz Pál, Rákóczi tábornoka volt. Iskoláit az ungvári és kassai jezsuita iskolákban végezte. Már az iskolai évek alatt nagyon érdeklődött a jezsuita rend iránt, sokat olvasott a jezsuita rend történetéről, és saját kutatásai alapján 1715-ben megjelent első könyve is, amely Loyolai Szent Ignác életéről szólt. 1716. február 22-én pedig belépett a Jézus Társaságába. A trencséni noviciátus után a gráci egyetemen tanult. Majd Gyöngyösre került magiszternek, a retorikai és a poétikai osztályokat tanította, végül a bécsi Pazmaneumban fejezte be tanulmányait.

Mivel nagyon erős késztetést és vágyat érzett a misszionáriusi hivatás iránt, még Gyöngyösről levelet írt elöljáróinak, hogy küldjék misszióba, de leveleire nem válaszoltak. Majd megtudta, hogy egy csoport misszionárius utazik a paraguayi redukciókba; ekkor közvetlenül a római általános rendfőnökhöz, Tamburini atyához intézte kérelmét. A Generális atya elfogadta jelentkezését, és Genován keresztül Sevillába küldte a misszionáriusképző tanfolyamra, ahol először spanyolul tanult, majd a misszionáriusi ismeretek elsajátítása után pappá szentelték. A missziósképző tanfolyamon több magyar jezsuita rendtársával együtt készült az eljövendő hithirdető munkára, köztük a budai Limp Ferenccel (1695–1768) és a dalmáciai Bakranin Lukáccsal.(1692–1726). Sajnos, P. Bakranin már nem érte meg az indulás napját, mert megbetegedett; erről így tudósított P. Orosz az egyik levelében: „Néhány napja, [1726]július 4-én, P. Bakranin Lukács, csodálatos türelemmel és nagy épületességgel viselt fájdalmas betegség után az ideig való életet felcserélte az örökkévalóval. Halálát siratják a spanyol jezsuiták és az indiai [amerikai]ügyvivői. Annál keserűbben siratják, minél jobban szerették és becsülték épületes magatartása, nemkülönben kiváló tudása miatt. Mert egyszer, amikor meghívták őt hittudományi iskolai vitára, ellenvetéseit olyan fényesen adta elő és fejtette ki, hogy a spanyol professzorok kénytelenek voltak beismerni, ez a magyar őket egy mélyen beléjük gyökerezett tévhitből segítette ki. Eddig ugyanis azt hitték, hogy Spanyolországon kívül a szellemi tudományokat vagy kevésre becsülik, vagy nem veszik komolyan.”

Az angolok tengeri blokádja miatt csak igen későn, 1726. december 24-én indulhattak el Cádizból. A Kanári-szigetek érintésével 1727. március 27-én érkeztek meg Montevideóba, majd a Rio de Platán felhajóztak Buenos Airesbe, ahol április 14-én léptek partra, ezután P. Orosz Cordobába, a paraguayi jezsuita tartomány központjába került.

Cordoba jezsuita főiskolaMivel a helyi elöljárók már értesültek kiváló képességeiről, nem engedélyezték, hogy a szíve vágya szerint a csiriguano indiánok között végezzen misszionáriusi munkát – mint a társai –, tanárnak rendelték, a jezsuita egyetemen bölcseletet és hittudományt tanított a teológus hallgatóknak. Nagyon nagy csalódással fogadta az elöljárók döntését, amint erről levelében is beszámolt: „Jómagam Tucumán földjén, a cordobai főkollégiumban lakom, és megvallom szégyenemre, hogy itt nyilván Isten rendeléséből talán bűneimért vezekeljek, a bölcselet előadására vagyok kárhoztatva. Hej, érdemes volt-e a vértanúi pálma reményében és azzal az égő vággyal eltelve, hogy az apostolok példájára, élve-halva a pogányok között hirdethetem az Evangéliumot, ezerszeres életveszély között áthajóznom a tengeren, hogy azután ideérkezvén, Krisztus helyett Arisztotelészt hirdessem az iskolában? Tisztelendőséged talán nevet ezen, én azonban siránkozom rajta.”

Cordoba1734-től az egyetem rektora és egyben a Monserrat kollégium vezetője lett. 1740-től rendi vízitátornak nevezik ki, amikor végiglátogatta a jezsuiták indián redukcióit. Vízitációs utazásáról és a tapasztalatairól az alábbi – nagyon tanulságos – levelében számolt be, amelyet P. Raab Istvánnak (1686–1757), a pozsonyi jezsuita kollégium rektorának írt:

„Végig vizsgáltam harminc paraguayi missziót, amelyet a Társaságunk 67 papja (köztük nyolc magyar) 15 segítőtestvérrel gondoz. A harminc keresztény faluban nagyon sok indián lakik, egyben kb. ezer család él. A kereszténység gyakorlásában igen buzgók. Napról napra reggel összejönnek a szentmisére, este pedig a rózsafüzér elvégzésére. A gyerekek mise előtt felmondják a hittant, és délután naponta eljönnek a hittitkok magyarázatára.

Ha tisztelendőséged hallaná olasz füllel a körmenetnél és minden ünnepélyes istentiszteletnél a zeneszerszámok minden nemével felhangzó muzsikát, vagy látná a szent edények és egyéb templomi díszek tobzódó gazdagságát, akkor meggyőződhetnék, hogy az indián keresztények egyáltalán nem maradnak el az európaiaktól a vallásos buzgóság terén.

Ugyanúgy nem maradnak el indiánjaink az európaiaktól szorgalomban, munkaszeretetben, és a különböző mesterségekben, való alkalmasságban sem. Templomaikat a művészet szabályai szerint díszes pompával és széles terjedelemben építik meg. Most éppen az olasz Giovanni Primoli testvér felügyeletével a Szent Mihály-misszióban építenek egy jókora templomot csupa kockakövekből másikat a Szentháromság-misszióban, amely ha elkészül, az előbbinél is kiválóbb lesz. A mészkő általános hiánya az oka annak, hogy az itteni templomok nem olyan hosszú életűek, mint amilyenek az európaiak. Itt a tetőzet nem nyugszik a főfalakon, amelyek nem bírnának ekkora megterhelést hordani, hanem vastag és erős oszlopokon, amelyeket az urunday nevű fából ácsolnak. Az urunday fa nehéz, mint a kő, színe hasonló a diófához, de vörösebb, és sötét foltok vannak rajta. Majdnem olyan kemény, mint a csont vagy a szaru. Azt mondják, hogy száz év alatt sem korhad el, még a föld alatt sem.

A mesterségeket nem annyira hallásból, hanem látásból tanulják. Megesett, hogy egy misszionáriusnak, aki díszt akart készíteni ezüsttel átszőtt selyemből, kifogyott a szövete. Az emiatt bánkódó misszionárius megvigasztalására egy indián kért egy darabkát a szövetből, azt egészen szétszedte, megjegyezte a fonalak szövését, kért ugyanolyan színű selyemfonalat és ezüstöt. És nem nyugodott addig, amíg a kívánt darabot meg nem szőtte, amellyel, ha nem is olyan fényesen, de eléggé hasonlóan, a szövetnek a hiányát pótolni lehetett. Több hasonló történetet lehetne mesélni az indiánokról, akik egyidejűleg tanulói és mesterei a művészetnek. Minderre a mi lelkes atyáink tanították meg az indiánokat, akiket ezért édesapjukként szeretnek és tisztelnek

Lakóházaik kényelmesek, falvaik kellő rendben, utcákra és terekre vannak osztva. Kertjeiket, szántóföldjeiket is európai módra művelik. Ezek megteremnek számukra minden gabonát, zöldséget és gyümölcsöt, az európai terményeketkicsit szűkebben. Közönséges ételük többnyire a kukorica, a manióka és a batata. A húsételek közül legjobban a szarvasmarhanyelvet kedvelik.

Sokukat közülük visszatart a kereszténység elfogadásától az – noha egyébként nem vetik meg szent törvényeinket –, hogy a keresztényeknek egy meghatározott faluban állandóan le kellene telepedniük, és közös életmódot folytatniuk. Az indiánok közül sokan hozzá vannak szokva a vándorélethez, hogy soha hosszabb ideig nem maradnak egy helyen, és sehol sincs maradandó lakhelyük. A mi Bartolomeo Ximenez atyánk, idős és apostoli férfiú, egyszer Rómába utazott társaságunkban egy ott tartandó gyűlésre. Ez alkalommal az a tisztesség érte, hogy Madridban tiszteletét tehette a katolikus királynál. Amikor őfelsége az indiánok érthetetlen kóbor, vándorlási hajlamairól kérdezősködött, Padre Ximenez megnevettette válaszával, azt mondván, hogy egy guarani még az általa annyira áhított mennyországból is megszökne, ha Szent Péter a kapu kulcsát gondosan el nem rejtené a szeme elöl.”

A vízitációból visszatérve P. Orosz újból a córdobai egyetemen tanított, majd 1744-től a Buenos Aires-i Szent Ignác-kollégium rektora. 1746-tól kinevezik a jezsuita tartomány teljhatalmú ügyvivőjének a madridi udvarhoz és a római Szentszékhez. P. Orosz hajóra szállt, P. Bruno Morales társaságában, aki sajnos a hajóúton megbetegedett, majd pedig meghalt, így a missziók ügyét egyedül kellett képviselnie. Másfél évet töltött Európában, állandóan ingázott Madrid, Róma és Bécs között. Rengeteget tárgyalt, sikerült egy nagyobb jezsuita misszionáriuscsoportot Paraguayba irányítania, megszerezte az engedélytaz új Buenos Aires-i jezsuita kollégium építéséhez.

1749-ben tért vissza Európából Buenos Airesbe, 60 jezsuita misszionárius kíséretében, rengeteg könyvet és iskolai felszerelést hozva magával, mert ekkor már a jezsuitáknak 4 egyetemük, 10 kollégiumuk, 42 iskolájuk, 5 szemináriumuk és 41 redukciójuk volt a dél-amerikai földrészen. P. Orosz egy évi Buenos Aires-i tartózkodás után visszatért régi állomáshelyére, újból a córdobai Monserrat kollégium rektorának nevezték ki. Itt sikerült régi álmát megvalósítani: egy könyvnyomdát állított fel. Egyben elkezdett a jezsuita történetírással foglalkozni; először kiegészítette P. Nicolas de Techo, vallon jezsuita misszionárius „Decades” című munkáját, amelyben a szerző a paraguayi provincia történetét írta meg 1685-ig, latin nyelven. P. Orosz ehhez a műhez még 39 életrajzot fűzött, és folytatta a rendtartomány történetét annak megszűnéséig. Az elkészült könyvet később a nagyszombati jezsuita nyomdában nyomtatták ki, mivel a jezsuitákat kitiltották Paraguayból is.

A könyvben P. Orosz így írt a rendtartomány tragikus megszűnéséről:

„A vihar a redukciók ellen 1750-ben tört ki, amikor a madridi és a lisszaboni udvarok között egy megállapodás jött létre, amelynek értelmében Spanyolország kötelezte magát, hogy Rio de Plata-i birtokaiból 150 ezer négyzetkilométernyi területet átad Portugáliának – a brazil alkirályság számára – cserébe a Colonia del Sacramento kikötőért. Ez a megegyezés a paraguayi rendtartományt rendkívül súlyosan érintette, mert hét virágzó indián redukció átkerült Brazíliába. Az indiánok hallani sem akartak arról, hogy portugál uralom alá kerüljenek, mert tudták, hogy ott azonnal rabszolgasorba kerülnek.”

Orosz, aki ekkor a provincia egyik vezetője volt, feliratot küldött a spanyol királyi udvarba, majd Rómába, tiltakozott a megállapodás ellen. A rend és P. Orosz minden erőfeszítése hiábavaló volt: a spanyol kormány elrendelte az indiánok, mintegy 30 ezer ember áttelepítését spanyol területre. Az indiánok azonban nem voltak hajlandók elhagyni szülőföldjüket, és fegyveresen ellenálltak a kiküldött spanyol csapatoknak. A jezsuiták hiába próbálták a kilátástalan küzdelemről lebeszélni híveiket; azok több hónapon át hősiesen harcoltak, míg számuk maroknyira zsugorodott, falvaikat pedig a spanyol katonák felégették.

A spanyol hatóságok a jezsuitákat vádolták a háború előidézésével, és bírósági eljárást indítottak ellenük. Az ítélet alapján P. Oroszt és 150 jezsuita rendtársát kiutasították az országból. A gyarmati katonák hajnalban megszállták a córdobai jezsuita kollégiumot, majd 1767. július 22-én, a jezsuitákat szekereken szállították, La Plata kikötőjébe, összesen 129 személyt. 1768. január 7-én érkeztek meg Cádizba, ahol börtönbe kerültek. Mivel az osztrák császárságban még szabadon működött a rend, P. Orosz visszanyerte szabadságát, és Mária Terézia külön kérésére a madridi udvarnál közbenjárt más nemzetiségű rendtársai érdekében. Vállalkozását teljes siker követte, mivel minden egykori paraguayi missziós rendtársa kiszabadult.

Orosz visszatért Magyarországra, a több mint 40 esztendei távollét után Nagyszombatban telepedett le, ahol novíciusmesterként kamatoztatta tapasztalatait. Az utolsó éveiben megírta visszaemlékezéseit és P. Éder X. Ferenc SJ (1727–1773) kéziratait rendezte sajtó alá. Régi misszionárius társaival és volt tanítványaival levelezés útján tartotta a kapcsolatot.

1773-ban, a Jézus Társaság feloszlatásának évében hunyt el, de még július 11-én, így nem érte meg, a szeptember 11-i feloszlatást elrendelő rendeletet. A nagyszombati jezsuita templom kriptájában temették el.

Bikfalvi Géza

Frissítve: 2016. augusztus 09.