P. Pálos visszaemlékezése a szerzetesek 1950 nyarán történt elhurcolására és a későbbi szenvedéseikre.

Ha valaki a szegedi Dómban jár, észreveheti és olvashatja a Magyarok Nagyasszonya festmény fölötti XI. Pius mondást: ‘Facere magna et pati fortia: Hungarorum est.’ (Nagy dolgokat cselekedni, és sokat szenvedni: ez a magyarok kötelessége.)

szegedi_dom_kupolaja_520

Ez a program a most már végóráját töltő szörnyű századunkban valóban sokszorosan megvalósult. Igaz, csak egyetlen nagy dolgot cselekedtünk az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbantásával, mely meghatározta e század második felének történéseit. De annál jobban valósult e században a pápa programjának második fele.

Valóban alig van nép és nemzet, mely ebben a században annyi megpróbáltatást volt kénytelen eltűrni, mint országunk és népünk. Nem csak az I. világháborút lezáró trianoni béke fosztotta meg országunkat 2/3-ad részétől és több százezer honfitársunkat taszított ellenséges érzelmű népek uralma alá. De talán még ennél is mélyebben érintette társadalmunkat a II. világháborút lezáró jaltai és potsdami döntések, melyek kiszolgáltatták országunkat és népünket egy minden gátlás nélküli zsarnok rendszernek. Jelen írásunkban a rendszer csak egyetlen ténykedését kívánjuk idézni: az 1950 nyarán történt szerzetes családok kifosztásáról és elhurcolásáról kívánunk megemlékezni.

A bizonyos taktikai manipuláció ellenére, már 1945 nyarától kezdve világossá lett, hogy a magukat felszabadítónak nevező szovjet csapatok a saját rendszerüket kívánják e térségben is megvalósítani. Ez az itt lévő hatalmas katonai erő jelenlétében viszonylag elég gyorsan sikerült. 1948 végén a párt által irányított erőszak szervezetek lényegében átvették az ország irányítását. E programhoz tartozott a szovjet bolsevista ideológiának megfelelően a vallási élet háttérbe szorítása és lehetőleg megsemmisítése. Minderre komoly, kidolgozott tervvel jöttek ide azok, akiket erre a feladatra Moszkvában és másút alaposan felkészítettek.

Így kerülhetett sor először az egyházi javak elkobzására, a vallásos egyesületek feloszlatására, majd 1948 nyarán a felekezeti iskolák államosítására.

mindszenty_200A katolikus egyház 1945-1948  között minden rendelkezésre álló eszközzel próbálta ezt a folyamatot akadályozni, vagy hátráltatni. Ebben a küzdelemben kiemelkedő szerep jutott Mindszenty József bíboros-hercegprímásnak, aki az egész országot bejárta és százezres tömegek előtt tiltakozott minden jogsértés ellen, amivel most már az egész államapparátussal, a kormány rendelkezett. Őt azonban Moszkva parancsára 1948. karácsony másnapján letartóztatták, embertelen módon megalázták és megkínozták. 1949 február elején egy jellegzetes kirakat perben életfogytiglani börtönre ítélték.

revai_jozsefA magyar társadalom megdöbbenéssel vehette tudomásul, hogy az országot megszálló erők számára most már minden eszköz bevethető. Az egyház szolgasorba vetésének újabb fejezete az volt, hogy a főpásztorokat tárgyaló asztalhoz kényszerítsék. E célból elérésére került sor arra az eseményre, amelyre most akarunk megemlékezni. E minősíthetetlen terv nyilvánosságra került abban az előadásban, melyet Révai József, a párt ideológusa tartott 1950 júniusában. Ezt az előadást teljes terjedelmében a Szabad Nép, a Magyar Dolgozók Pártja újság első oldalán közölte:

‘ A klerikális reakció, mely szavakban a család szentségét hirdeti, a valóságban nem riad vissza a család békéjének és egységének megbontásától. A klerikális reakció melegágya az a 606 kisebb-nagyobb rendházban élő 23 férfi és 40 női szerzetes közösség, amely tagjai közül nem is egy arra vetemedett, hogy családlátogatás címén rábírja a szülőket, hogy írassák be a gyermekeket hittanra. Nincs szükség a társadalom e naplopóira, mert azokat a funkciókat, melyeket eddig végeztek (tanítást, szociális gondoskodást, egészségügyi szolgálat) immár a szocialista állam vette át. Nincs szükségünk a nagybirtokos leányait nevelő angolkisasszonyokra, a ferencesekre, akiknek 550 tagjuk és 42 rendházuk van. Nincs szükségünk arra a rendre, amely a klerikális reakció politikai főirányítói, a jezsuitákra.’

Elvégeztetett, várhattuk a végrehajtást, ami be is következett június 10-ére virradó éjszaka.

Egy szemtanú a pécsi rendház elhurcoltatásáról a következőképpen számol be:

‘Feszültségekkel teli napok után elérkezett június 10-ének éjszakája. Éjjel 11 órakor jelentette a portás testvér a házfőnöknek, hogy a rendőrség betörte a bejárati ajtót é behatolt a rendházba. Egyenként felébresztették a már alvó rendtagokat, és a nélkül, hogy felvegyék felsőruhájukat, kényszeríttették őket durva hangon, hogy a rendház ebédlőjében jöjjenek össze. Amikor végre valamennyien, jórészt alsóruhában, összegyülekeztünk az ebédlőben, felolvastak egy véghatározatot, amely szerint valamennyiünket kényszertartózkodási helyre visznek, mert jelenlegi tartózkodási helyünk állambiztonsági szempontból veszélyes. Hozzá tették, hogy fellebbezésnek helye nincs, egy kicsiny táskában ruhaneműt vihetünk magunkkal, de semmi mást. A rendtagok rendkívül fegyelmezetten viselkedtek, és szomorúan vették tudomásul, hogy csomagjaikat átkutatták és minden iratukat, okmányaikat, könyveiket elkobozták. Mivel a rendház lakói között öregek és betegek voltak, az akció erősen elhúzódott, és már erősen szürkült az égalja, amikor az erősen leponyvázott kocsik, elhagyták a várost. Úti célunkat nem közölték, jövendő sorsunkról semmiféle felvilágítást nem adtak. Délben nyújtottak a kocsiba egy kancsó vizet, hogy szomjunkat csillapíthassuk. A kocsi végén fegyveres őr ült, aki kijelentette, hogy parancsba van, aki szökni próbál, azonnal lelőheti. Később megtudtuk, hogy micsoda dúlás-fúlás volt az elhagyott rendházban. Az ottmaradtak megrohanták az éléskamrát és pincét, nagy áldomást rendeztek.’

Ez az akció két hét múlva június 18-án ismét megismétlődött és így mintegy 2500 szerzetest fosztottak meg mindenüktől, és hurcoltak el egy másik szerzetesházba. Többnyire olyan házba, ahol 3-4 éltek és ott kellett elhelyezkedni 40-50 vagy 100 személynek.

És most két csodáról kell megemlékezni:

Az első: Mivel az állam az elhurcolt szerzeteseknek semmiféle szolgáltatást nem nyújtott, a helyi és környékbeli lakosság rendkívül készségesen sietett a szerzetesek segítségére. Hálóhelyek, élelmiszerek és minden egyéb szükséges eszközök előteremtésével. Ebben teljesen egységes volt a nép. Fóton, például a református lelkész felesége volt az egyik főszervező az élelmiszerek összegyűjtésében. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a mindenüktől megfosztott szerzetesek e kilátástalan helyzetükben lényegében szükséget nem szenvedtek. Meg kell jegyezni, hogy a falusi nép, különböző megszorításokkal küszködött, hiszen az erőszakos TSZ-esítés kora volt. Ennek ellenére a száműzött szerzeteseknek jutott bőven tejre, tojásra, sőt még csirkére is.

Most ejtsünk szót a második csodáról is: A legfőbb vezetőség utasítására e kényszertartózkodási helyeken, rendszerint éjszakánként, megjelentek a rendőrség emberei. Fölverték a már alvó szerzeteseket, létszám ellenőrzést tartottak, és felszólították őket, hogy hagyjanak fel a szerzetes élettel, vessék le a szerzetes ruhájukat és legyenek a szocialista társadalom építői. Ez esetben azonnal távozhatnak és számíthatnak a szocialista állam mindenféle támogatására. Ha diplomájuk van, akár iskolát is választhatnak. Ezeket az ajánlatokat néha nyugodt hangon, néha fenyegetőzve tették meg, kilátásba helyezve a Szovjetunióban létesített munkatáborokba szállítják őket. A válasz mindig nagy hallgatás volt. Nincs tudomásunk arról, hogy ebben a helyzetben csak egyetlen szerzetes is e felszólításnak engedve elhagyta volna hivatását.

marton_aron_200A mindenható kommunista párt időközben tárgyalóasztalhoz kényszeríttette a püspököket. A háttérben óvatosan elterjesztették a rémhírt, hogy az elhurcolt szerzeteseket tovább vihetik, a szibériai munkatáborokba. Rákosi Mátyás nagy hangon kijelentette, a szerzetes kérdés csak koporsó kérdése. Amíg maguk a szerzetesek mindent vállaltak volna, a püspöki kar feladja követeléseiket, és enged az állami kívánalmaknak, csupán csak azt éri el, hogy nem ő, hanem az állam vállalja a szerzetesrendek feloszlatását. Ez meg is történik 1950. szeptember 7-én, elnöktanácsi rendelettel, ebben az állam megvonja a szerzetesek működési jogát. Nagyon törvényes eljárás: előbb a végrehajtás, utána a törvény. Mi szerzetesek megdöbbenésével olvastuk a döntést a tárgyalások eredménye teljes megsemmisülés, püspökeinek számára kapitulációt jelentet. Néhány hónap múlva jó néhány száz szerzetespap kapott a főpásztortól egy írást, ebben értesítik, hogy ezentúl semmiféle papi működést nem végezhet, csak kivéve szentmisét mutathat be, de csak úgy, ha hívek nincsenek jelen. Az aláíró püspök és a címzett szerzetes is nagyon jól tudta, hogy a rendelet nem érvényes, hisz kényszer alatt cselekedett a főpásztor. De valóban fájt nekünk szerzetespapoknak ez az aláírás, mert tudtunk arról, hogy az erdélyi főpásztorok közül egyetlen egy se írt alá ilyen utasítást, és valamennyien börtönbe kerültek. Közülük hárman ott haltak meg.

Amikor visszaemlékezünk ezekre az eseményekre, úgy érezzük, hogy valamit még szóvá kell tenni. A nácizmus, mint tudjuk 13 évig tartott, a kommunista uralom nálunk 35 éven keresztül rombolhatta le azokat az értékeket, melyeket az egyház szorgalmazott. A német egyházi vezetés elég gyorsan létrehozott egy bizottságot (Institut für Zeitgeschichte), ennek a feladata volt, hogy megörökítse mindazt az eseményt, pozitívat és negatívat egyképpen, mely a nácizmus regnálása közben az egyházzal és az egyháziakkal történt. Ez az intézmény eddig közel száz lexikon nagyságú kötetet jelentett meg. Nálunk ilyenféle kísérlet se történt. Csupán egy beteges, leszázalékolt tanár egyéni ambíciója következtében jelent meg eddig négy hatalmas kötet, ezekben megtalálhatók a Kárpát-medence papjainak meghurcoltatásai, megaláztatásai, és igen sokan életáldozata. Erről egyik magyar főpásztor így nyilatkozott: mi úgyis tudjuk, kik voltak börtönben, a nagyközönséget nem érdekli, az egész könyv felesleges. Ez a vélemény nem felel meg a pápa szándékának, aki jubileumot meghirdető levelében kijelenti, hogy meg kíván emlékezni ennek az egyházüldözéssel sújtott papok, püspökök százainak vértanú haláláról, és felszólítja az egyház felelőseit, hogy emléküket őrizzék. Szerencsére a magyar püspökök között is akad valaki, aki hasonlóképpen gondolkodik. Íme:

‘Tulajdonképpen nagyon gyorsan a tudattalanba száműztük az egész kellemetlen közelmúltat. Sok szempontból tragikus ez, mert mi magunk sem engesztelődtünk ki múltunkkal, és környezetünknek sem tudtunk ezzel példát adni. Pedig nagy szükség lett volna rá. Nem csak arról van szó, hogy egy kényszerrel kompromisszumos utat választó egyházi vezetés próbáljon szembenézni saját múltjával, még csak azt sem mondom, hogy saját gyengeségével, és próbálja újraértékelni helyzetét, hanem ebben az egyházban miképp az evangéliumi hasonlat mondja, az egyház nagy hálójában, bizony, különböző halak voltak. Ebben a nagy közösségben volt sok mártír, hitvalló, névtelen üldözött keresztény is, irányukban is tenni kellett volna engesztelő gesztusokat. Most talán még nem késő. Mi is, mint a cseh főpásztorok, ünnepélyesen bocsánatot kérünk a magunk és elődeink mulasztásaiért, azért a nemtörődömségért, közönyösségért, hidegségért, amit magunk és elődeink követtek el hosszú évtizedek folyamán azokkal szemben, akik a tiszta evangélium forrásából akartak, mertek meríteni, és azt vallották, hogy az evangélium szolgálata nagyon is egyértelmű, egy nagy igen mindenre, amit csak a gondviselő Isten küld. Ha nincs többé különbség megalkuvás és hősies helytállás között, akkor nem léphetünk fel semmiféle erkölcsi követeléssel híveink és a jelenlegi társadalom tagjai előtt sem.’

Most, ötven esztendővel az események után, a jó Isten iránti mélységes alázattal és hálával szerényen megállapíthatjuk, hogy a tízezernél több magyar szerzetes a megpróbáltatások, fenyegetőzések, kifosztottságok ellenére zömmel Ura és Istene mellett döntött. Legyen ezért hála a mindenható Istennek!

Pálos Antal SJ (2000)

emlektabla

Frissítve: 2020. június 03.