Panama: szegénység közepette is ujjongó hit

Jártam már külföldön, voltam már zarándoklaton, laktam már fogadócsaládoknál, nem új számomra a nemzetközi környezet, de ilyet még soha nem tapasztaltam. Két hetet tölthettem Costa Ricán, illetve Panamában az Ifjúsági Világtalálkozón, a Magyar Katolikus Püspöki Kar magyar csapatának tagjaként. Nagy Luca beszámolója a világ másik feléről, a szegénység közepette is élő, sőt ujjongó hit földjéről.

Costa Ricán a mi csapatunk a Shalom Katolikus Közösség által szervezett előtalálkozón, az ottani imádságokon, körmeneten, szentségimádáson, rózsafüzéren vett részt. Ezek az imádságok megszokottak nálunk is, de ott a többezres nemzetközi tömegnek és a helyieknek is köszönhetően mindez másképp működött. Az elcsendesülésekre is jellemző volt a latin-amerikai temperamentum. Körmenet, miközben minden nemzet egy rezesbandát kap maga elé, és így vonultunk több kilométeren át, táncolva, énekelve, hangosan, nemzeti zászlónkat lobogtatva.

Szentségimádás, miközben belefér egy-egy rövidebb dicsőítő koncert is. Ez meglepő, az elején talán meghökkentő is volt számunkra, de ahogy teltek a napok, egyre mélyebbnek láttuk mi is, hiszen ott ez a kultúra része, ők így élik meg a katolikus hitüket.

Mindeközben fogadócsaládjaink nagy szeretetről tettek bizonyságot. Olykor erőn felül is vállaltak áldozatokat értünk. Szép példa erre a vasárnapi nap, amelyet Costa Ricán töltöttünk. A program szerint közös szentmisén vettünk részt, mi, magyarok a fogadóplébániánkon a helyi hívekkel. Majd a napot mindenki a családjával töltötte. Senki nem unatkozott. Voltak, akik a Csendes-óceán partjához utaztak (kb. kétórás autóút csak oda), mint én is; voltak, akik a hegyekbe mentek túrázni, mások egy vízeséshez tettek látogatást, megint mások pedig búcsúba mentek. Ha valakinek nem volt autója, akkor összefogott több család is, és közösen kisbuszt béreltek, hogy egyikünk se maradjon ki az élményből.

Egy másik nap ellátogattunk egy közeli vulkánhoz is, ahol helyi viszonylatban hideg volt az idő. Ha a családok azt látták, nincs megfelelő kabátunk vagy pulóverünk, akkor senkit nem engedtek el anélkül, hanem sajátjukat adták oda. De csomagoltak számunkra élelmet, vizet is, sőt ha tudták, hogy valaki nem kap annyit, akkor többet adtak, hogy megosszuk egymással. Pár nap alatt teljesen befogadtak minket, érdeklődtek a kultúránk, családunk, munkánk iránt is. Esténként ők spanyolul, mi magyarul tanítottuk őket. Ha rájuk gondolok, először a gondoskodás és a figyelem jut eszembe. Mondanom sem kell, a búcsúzás nehéz és hosszú volt, amikor elindultunk a közel 20 órás buszútra, hogy eljussunk a világtalálkozóra, Panamába.

Panamavárosba érkezve éreztük, hogy nagyon különleges helyre jöttünk. A város látképe minden esetben megdöbbentő volt. Egyik pillanatban felhőkarcolókat láttunk, a másikban nyomortelepen találtuk magunkat. Nehéz szavakkal kifejezni, amit az ember ott érzékelt.

Magyar csapatunkat a román testvérekkel együtt a külváros egyik kicsi egyházközsége fogadta, óriási szeretettel: többen is megjegyeztük, hogy mintha olimpiai bajnokok lennénk. Buszunk ajtajától a templom ajtajáig sorfalban álltak az emberek, s panamai, pápai, magyar zászlókat lobogtattak. A templomkertbe kartonból Ferenc pápa alakját is kivágták, mondván, lássuk mindennap közelről is. Sőt nem mindennapi módon a templom tetejét, a palaszerkezetet fehérre mázolták, és a Világtalálkozó logóját festették fel, s ugyanígy tettek a parókia falával is. Melyre az utolsó szentmise után megkértek minket, hagyjuk ott a kézlenyomatunkat, hogy még sokáig emlékezzenek ránk. (Ott nem esik az eső, egyhamar nem fog lekopni.:))

A nem mindennapiság itt is jellemző volt fogadócsaládjainkra. Nagyon szerény és szegény körülmények között éltek. A legtöbb helyen nem volt meleg víz, internet, de volt helyette imasarok, kereszt, szentképek. A helyieken látszott, hogy szeretetben, békében, tisztán tudják megélni hitüket. Megdöbbentő, de ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk, több ezer kilométert kellett utazni. Ők pedig három éve erre készültek, szinte mindenüket odaadták nekünk. Egy szép példa erre az egyik reggel, amikor a fogadócsaládom reggelivel kínált. Kaptam tőlük pár karika sült banánt és egy fél virslit. Nagy valószínűséggel ezzel odaadták a legtöbbet, amit adhattak. Majd mindennap a templomba még utánunk hoztak egy kis gyümölcsöt.

Sokszor úgy éreztem, hálásabbak nekem, hogy a világ másik végéről elmentem hozzájuk, mint én, hogy éjszaka van hova lehajtani a fejem.

Az Ifjúsági Világtalálkozó a katolikus egyház legnagyobb rendezvénye. Közel egymillió fiatal egyszerre egy helyen volt. Fantasztikus hangulat, színes programok, nagyszerű találkozások jellemezték napjainkat. A központi rendezvényekről sokat lehet olvasni, így a szombati virrasztást emelném ki, majd az azt követő vasárnapi pápai szentmisét. Ellentétben azzal, amit sokszor hallunk, hogy a jövő a fiataloké, a Szentatya azt hangsúlyozta: a jelen a miénk. Cselekedjünk most, éljük meg a hitünket most, tegyünk erről tanúságot ma, ne 20-30-50 év múlva, amikor már nem lesz ekkora erőnk. Ezek a szavak és buzdítások nagyon megragadtak mindannyiunkban.

A világtalálkozó végén újra Costa Rica felé vettük utunkat. Meglepően hamar, kb. 13 órás út után ismét megérkeztünk San Joséba. Amikor a templomhoz bekanyarodott a buszunk, mondták, akkor van itt egy szűk napunk, s megpróbálnak szólni a fogadócsaládoknak, hogy jöjjenek ismét értünk. Munkanap volt, reggel nyolc körül. A legtöbben nem is reménykedtünk, hogy vissza tudunk menni. De ismét kisebb csoda történt: fél órával az érkezésünk után mindenki a családjánál volt. Volt, aki a munkából jött vissza, volt, aki nem ment egyetemre. Itt éreztük igazán, hogy hazaértünk! Ezt az érzést is nehéz szavakba önteni. Majd este mindenkit visszavittek a plébániához, a buszokhoz, hogy ismét elköszönjünk és induljunk a repülőtérre.

A búcsúzás, mondanom sem kell, hosszú volt. Hiszen tudtuk, hogy nagy valószínűséggel egy hét múlva nem kopogunk be, hogy mégiscsak visszajöttünk.

Hazaérkezve, egy héttel később is csak a hála szavaival tudok szólni. Hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a találkozón, hogy nagyszerű embereket ismerhettem meg nemcsak a costa ricai, panamai, hanem a magyar csapat fiataljai között is. Köszönjük a támogatásokat, imákat, amiket itthonról folyamatosan kaptunk. Minden fiatalt buzdítok, hogy ha tehetitek, vegyetek részt 2022-ben Lisszabonban az Ifjúsági Világtalálkozón, és mindenki mást, hogy ha módja van rá, fogadjon fiatal zarándokokat 1-2 napra, mert életre szóló élményekkel lehet gazdagodni, miközben az ember a katolikus hitében is megerősödik.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. február 07.