„Éltem a menedzserek hajszolt életét” – interjú Kiss Ulrich SJ-vel

1945-ben született Berlinben, édesanyja német, édesapja magyar. Sokáig topmenedzserként dolgozott olyan cégekben mint a L’Oréal vagy a Cartier. Negyvenhárom évesen aztán belépett a jezsuitákhoz. Milyen volt az előző élete? Hogyan lett szerzetes? Kiss Ulrich SJ-vel beszélgettünk a hivatásáról. Pásztor Péter interjúja.

Ha visszatekint, a családi háttere mennyiben rendelte arra, hogy 43 évesen jezsuitának álljon?

Szüleim hívők voltak, de a családból egyedül én jártam templomba; amit nem nézték jó szemmel a Külügyminisztériumban, ahol édesapám dolgozott. Hatéves koromig szüleim egyike Kelet-, másika Nyugat-Berlinben dolgozott, így rábíztak a vallásos nagymamámra. Magyarországra kerülve aztán padtársam nagymamája megszervezte, hogy egy takarítónőnek álcázott szerzetesnővér illegális hittant tartson nekünk. Amikor 1962-ben disszidáltunk, a frankfurti Geothe Gimnáziumba jártam, ahol a hittantanár a jezsuita főiskolán lakott. Megajándékozott egy Új Testamentummal, ami máig megőriztem. Újabb lökést kaptam a Kastl-i magyar gimnáziumban: itt bérmálkoztam, ami kisebbfajta megtéréssel ért fel – szóval egyszerű, vasárnapi keresztény voltam.

Mégsem papnak jelentkezett, hanem menedzser lett.

A papi hivatás akkor még nem fogalmazódott meg bennem. Újságíró akartam lenni, de édesapám meggyőzött, hogy az link szakma [Nono! – A szerk.], úgyhogy elmentem közgazdásznak tanulni a leuveni katolikus egyetemre. Ott hallottam, hogy ha marketinges akarok lenni, jelentkezzek a fontainebleau-i menedzseriskolába. Bár egy vasam sem volt, felvettek, sőt ösztöndíjat is kaptam. Az intézményen keresztül aztán elkerültem a L’Oréal nevű kozmetikai céghez – azért hozzájuk pályáztam, mert úgy hírlett, a legjobb marketinges vállalat a világon, ahol igazán meg lehet tanulni a szakmát. Így kerültem Bonnba.

Eközben hogy alakult a lelki élete?

Két meghatározó esemény történt 1968-ban. Az egyik a 10. Pax Romana-kongresszus Rómában. Muzslay István atya, a leuveni kollégium jezsuita igazgatójának jóvoltából részt vehettem rajta, s a római kazamatákban Békés Gellért bencés olyan misét mondott, ami mélyen megérintett. A másik élményem: egyhetes zarándoklatra mentünk Párizsból Chartres-ba, és amikor a végén hullafáradtan összegyűltünk a katedrálisban, már tudtam, hogy ott a helyem a száz koncelebráló pap között. Volt azonban még egy év az egyetemből, és mivel azt mondogattam, nem fogok még egyszer öt-tíz évet tanulni, elhessegettem magamtól a gondolatot.

Méghozzá húsz éven keresztül. Sosem ingott meg?

Időről-időre jöttek fellángolások, és fél-egy évig is eltartott, míg feldolgoztam őket. Közben persze éltem a menedzserek hajszolt életét – immár a franciaországi L’Oreálnál. Ez idő alatt történt, hogy épp Belgiumban autóztam, ám vezetés közben elaludtam, és arra ébredtem, hogy csörömpöl az autó. Mint kiderült, tizenegy betonoszlop mellett gurultam végig, de egyiknek sem mentem neki. Azóta tudom, hogy a belga autópályák középen van egy vízelvezető sín, azon gurultam végig. A hit elmélyülését segítették a Pax Romana-kongresszusok is, melyeken magas szintű teológiai előadásokat hallhattunk, a Pax Romanában vezetőségi munkát is vállaltam. Amikor később, a noviciátus alatt úgy döntöttem, hogy átimádkozom az életemet, akkor jöttem rá, hogy elköteleződésem túllépett az átlagon. Tudat alatt azonban valahogy ezt mondtam Istennek: “Egészen nem adom oda magam, de kicsit megkapsz engem”.

Menedzseri életében mennyire látszott, hogy itt egy jövendő jezsuita találja ki a parfümöket – például Paradis néven?

Egykori főnökeim mondták utólag: “Kiss, láttuk, hogy magában van valami különleges! Azt nem tudtuk, micsoda, de most már értjük.” Ez talán abban nyilvánult meg, hogy nálam mindig volt legalább két gyakornok, lehetőleg többnyelvű emberek, akikre rengeteg időt áldoztam.

Családról sosem álmodott?

De igen, és, kozmetikai cégnél dolgozva, sok szép lány is vett körül. Rengeteg társadalmi eseményen vettem részt, elitbálokra jártam, igazi “high life” életet éltem. De valahányszor egy nő elhatározta, hogy megszerez magának – ezt mindig ők határozzák el –, áthelyeztek. Megfordítva a kérdést: érdekes volt később hallani, hányan mondták, hogy ők is gondolkodtak a papi hivatáson, de másként alakult.

Sokakban ott él a vágy, de, ahogy a sok év alatt engem sem, környezetük nem kérdezi meg őket, nem gondoltak-e a papságra. Pedig ez nagyon fontos. Nem azt kell mondani, hogy már látom is rajtad a reverendát, hiszen a hivatást Isten adja, csak azt kell kérdezni: nem gondoltál arra, hogy pap legyél?

Az ön esetében miért éppen a jezsuiták?

Amikor édesapám rákos lett, magához hívott és megkérdezte: gondoltam-e rá, hogy jezsuita legyek. Persze, hogy gondoltam, sőt akkorra már el is határoztam – de hogy a kérdés honnan jött neki, nem tudom, soha nem is mertem rákérdezni. Annyit tudok, hogy a könyvespolcunkon az első sorban Lenin- és Sztálin-kötetek sorakoztak, a hátsó sorban pedig eldugva Pázmány Péter. Édesapámnak volt a második sorban egy könyve a jezsuitákról is – ki tudja, lehet, hogy fiatalon ő is gondolkodott a kérdésről. Szándékomat azonban nem mertem elárulni neki, mert attól féltem, elmondja anyámnak. Ő viszont akkor már kétségbe volt esve, mert az orvos megmondta neki, édesapámnak nincs sok hátra. Ez a beszélgetés megrendített, hiszen váratlan helyről jött a megerősítés. Elsőként aztán Valentiny Géza németországi magyar főlelkészt avattam be a tervembe. Azt javasolta, a korom és műveltségem miatt ne egyházmegyés papnak menjek, legyek inkább jezsuita, és tanuljak Rómában. De imponált a Kastl-i gimnázium iskolabizottsága jezsuita elnökének, Bácsváry Róbertnek a konfliktusokban való egyenessége is. Órákig mesélhetném, mennyi apró dolog terelgetett a jezsuita lét felé.

Édesanyja hogyan fogadta a későbbi bejelentést?

Sírva fakadt, és azt kérdezte: “Miért csinálod ezt velem?”. Egyfelől időközben megözvegyült, öcsém még a karrierjének kezdetén volt, én voltam a támasza, másfelől unokát szeretett volna, és a testvéremnél erre akkor nem mutatkozott esély. Meg hát azt sem tudta, kik azok a jezsuiták. Karácsonyra ezért küldtem neki egy Szent Ignác-életrajzot. Később felhívott, nagyon lelkesen, hogy tudom-e, mit mondott Szent Ignác. Kérdezem, mire gondolsz? “Hát arra, hogy egy jezsuita mindig fél lábbal a levegőben lóg – így igaza lett a cigányasszonynak.” Merthogy amikor még menedzserként egyik városból a másikba repkedtem, elmesélte: 1944-ben Dachauban dolgozott titkárnőként, és munkába menet mindig kenyeret adott a koncentrációs tábor kerítésénél kolduló cigányasszonynak. Egyszer az elkapta a kezét, és azt jósolta, hogy két fia lesz, s az idősebbik – azaz én –  mindig fél lábbal a levegőben lóg majd.

Utólag visszatekintve mit gondol, miért kellett ez a húszéves “másik élet”?

Fontainebleauban egyszer a professzor megkérdezte, szerintünk a világon melyik cég túlélési képessége a legjobb. Mindenki a legmenőbb vállalatokat említette, én meg heccből bemondtam, hogy a katolikus egyházé. Erre rám nézett, és azt mondta: “Tizenhárom éve teszem fel ezt a kérdést, és maga az első, aki rájött!”. Azért ezek után még kipróbáltam öt másik céget, míg rájöttem, hogy tényleg ez a legjobb vállalat. A professzornak több szociológiai indoka is volt, például az egységes képzés, a legfőbb vezető választásának mikéntje, én viszont írtam neki a noviciátusból, hogy ez mind szép, de megtaláltam az igazi választ. A katolikus egyháznak az a titka, hogy a cél nagyon csábító, de elérhetetlen. Hiszen az Isten országa felé vezető útra rá lehet lépni, de a tökéletes keresztény életet nem tudjuk megvalósítani.

Az érett fejjel történő belépés után mit tanult meg a legnehezebben?

Talán a liturgiát, mert nem volt benne semmiféle gyakorlatom. Más, például menedzseri készségek viszont, amelyek egy-egy rendtársamnál hiányoznak, bennem megvannak.

Olyannyira, hogy Management by Jesus néven évtizedek óta szervezi a szemináriumait üzletembereknek, februárban, épp a 74. születésnapja előtt tartotta a 71-iket.

A cégvezetők az egyház elhanyagolt rétege. Rétegpasztorizációt végzünk, lassan már mindenkinek, csak éppen vállalkozóknak nem, holott sokmillió ember sorsa van a kezükben.

Ezért jó tudatosítani: a vállalkozás nem abban merül ki, hogy terméket a piacra dobunk, és év végén a bankszámlánkon több pénz van, mint év elején, hanem ez ugyanúgy hivatás, mint a papság.

 

 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. április 11.