Pedro Arrupe: Eucharisztia és az ifjúság

Most, hogy a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülünk, érdemes felidézni Pedro Arrupe egyik emlékezetes beszédét.  A néhai jezsuita generális Assisiben a Szent Ferenc Bazilikában 1979 szeptemberében az Eucharisztikus Ifjúsági Mozgalom ott összegyűlt 1400 fiatal tagja előtt az Oltáriszentségről elmélkedett.

A mai fiatalok tervei az életről

Nemrég vonaton hosszabb utazásra kellett mennem. Útközben három, 18 év körüli fiú lépett a fülkémbe. Idősebb férfi kísérte őket, akiről később kiderült, hogy tornatanáruk az iskolában. A fiúk fáradtak voltak, és miután néhány szót váltottak egy focimeccsen aratott győzelmükről, egymás után elszundítottak. Néhány óra elteltével felébredtek, és újra elkezdtek beszélgetni, miközben nagy mennyiségű üdítőt fogyasztottak és édességeket majszoltak. Beszélgetésük egyre élénkebb lett, és közben kíváncsian járatták rajtam a szemüket. Nyilván azon töprengtek, hogy ki is lehet ez a pap a fülke sarkában. Én nem kapcsolódtam bele a beszélgetésbe, mert megérkezésem után azonnal tartandó előadásomról kellett gondolkodnom.

Beszélgetésük egyik szünetében a tornatanár megkérdezte őket: „Most, hogy befejeztétek az iskolát, mik a terveitek az életben?” Az egyik fiú rögvest válaszolt: „Nem tudom. Valószínűleg apám majd megmondja, mihez kezdjek. Nekem nincsenek konkrét ötleteim. Ez túl nehéz probléma. Jobb, ha más megmondja, mit tegyek. Nem szeretek problémákkal bajlódni.”

Erre megszólalt egy másik fiú: „Én viszont sokat gondolkodtam erről. Nem tudom, hogy kereskedésbe fogjak-e, vagy inkább tőzsdéznem kellene. Azon töröm a fejem, hogy melyik módon kereshetnék kevesebb fáradsággal több pénzt. A vágyam csupán egy könnyű és békés élet. Ennél nagyobb vágyaim nincsenek.”

A harmadik fiú kissé szégyenlősen ült a sarokban, és nem mondott semmit. A másik kettő kérdően nézett rá. Néhány pillanat múlva a tornatanár nekiszegezte a kérdést: „Hát te, Feri, mit fogsz csinálni életedben?” „Őszintén szólva, nem vagyok biztos magamban. Arra is gondoltam, hogy pár hónapra elmennék a harmadik világba, a szegények közé. Ott sokat lehet segíteni rászorulóknak.”

Ezt hallva a másik két fiú nagyot nézett Ferire, mintha csak azt gondolták volna: Hát ez fiú megbolondult. A tornatanár megszólalt: „Hogyan jutott eszedbe ez az ötlet?” „Nem tudom,” felelte a fiú kissé szégyenlősen. „De ez a gondolat ott kering a fejemben már hónapok óta. Azt gondolja, ez valami bolondság?” „Nem, nem bolondság – mondta a tanár –, csak kicsit furcsa. De, az igazat megvallva, csodállak, Feri.”

Ekkor már én sem voltam képes csendben maradni. „Nagyszerű dolgot mondtál, Feri. Csak kövesd a szíved hívását. Neked biztosan arany a szíved.” Négy útitársam erre rám pillantott. Aztán megint fociról kezdtek beszélgetni. Én sem folytattam a témát, és azon kezdtem gondolkozni, hogy ez a három fiatal világosan megmutatta, mennyire különböző hozzáállással közelítenek a mai fiatalok ehhez a témához.

Vannak, akik nem gondolkodnak róla. Együtt úsznak az árral. Nem akarnak a gondolkodással bajlódni. Mert nagyon jól élhet az ember, ha nincsenek problémái.

Aztán vannak olyan fiatalok is, akiknek egyetlen vágya pénzt keresni, mégpedig nagyobb fáradság nélkül. Ezek énközpontú emberek. „Járok a magam útján. Mások gondoljanak, amit csak akarnak.” Azt hiszik, a pénz boldogít. Látszatok vezetik őket. Hirdetések és szórakozások igézetében élnek.

De vannak olyanok is, akik nemes szívűek, és akiket az a vágy mozgat, hogy más embereket segítsenek, másoknak vigaszt nyújtsanak, még ha ez személyes áldozatokkal jár is.

Találkozásom Krisztussal

Az Ifjúsági Eucharisztikus Mozgalom kedves tagjai! Meghívtatok, hogy részt vegyek ezen az ünnepi összejöveteleteken. Szeretnék mindegyikőtekkel személyesen beszélni jövendő életek terveiről, melyeket a szívetekben ápoltok. Vártok-e valakit, aki majd megmondja, hogy mit kell tennetek? Elsősorban pénzt szeretnétek keresni, hogy boldogok legyetek? Vágyakoztok-e arra, hogy embertestvéreiteket segítsétek? Talán egyiketeknek sincsenek még szilárd tervei, de bizonyára mindegyikőtök többé-kevésbé vonzódik e három lehetőség egyikéhez.

Nektek, kérdéseitekre, várakozásaitokra válaszolva, ma nagyon egyszerűen elmondom, hogy én mit tapasztaltam, amikor találkoztam Jézus Krisztussal. Néhány hete, Rómában, a szerdai pápai audiencia után meglátogatott egy zarándokcsoport, fiúk és leányok. Beszélgetés közben az egyik fiatal látogatóm kertelés nélkül megkérdezte: „Miért lett jezsuita?” „Azért, mert úgy gondoltam, ez a hivatásom.” „Miért gondolta, hogy ez a hivatása?” „Mert éreztem, hogy hív az Isten.” „És miért hívta magát?” „Hát azért, mert Isten akart valakit, aki teljesen Neki szenteli önmagát, és engem választott.” „És maga mit gondolt?” „Azt gondoltam, hogy nehéz lesz feladni az orvosi pályát, amire készültem, de majd jezsuitaként képes leszek még többet tenni az emberekért. Gyógyítani fogom nemcsak a testüket, hanem a lelküket is.”

Ekkor közbeszólt egy másik fiú: „Atya, hallottam, hogy több jezsuitát meggyilkoltak. Elég veszedelmes hivatás lehet jezsuitának lenni.” „Igazad van. Nemrég hat jezsuitát öltek meg Rodéziában, négyet Libanonban, egyet Csádban, kettőt Latin-Amerikában.” „Miért nem védelmezik magukat?  Miért nem használnak fegyvert?” „Ilyesmire nem is gondolunk. Mi megkülönböztetés nélkül akarunk szolgálni mindenkit. Azért élünk, hogy szolgáljunk. Ha szolgálatunk miatt megölnek, az nagy kitüntetés számunkra.” „De nagy bátorság kell ehhez, hogy elfogadjátok, hogy gyűlölnek, és gyűlöletből meg is ölnek. Nem értem.” „Igazad van. De az Úr erőt ad hozzá, mert Érte tettük. Ő adja az erőt.” „Igazán?” – kérdezte a fiú, és arcán látszott, hogy nem értette a válaszomat, és ugyanezt mutatta a beszélgetésünket csendben hallgató többi látogatómnak arckifejezése is.

Ezért magyarázni kezdtem. „Nézzétek. Mi, jezsuiták azért lettünk és maradunk ilyenek, mert lelkesedünk Jézusért, s szeretnénk érte és másokért dolgozni. Jézus Krisztus feltétlenül hűséges. Nem hagyja el azokat, akik a szolgálatára szentelték magukat. Jézus Krisztus 2000 éve élt, de ma is él az Eucharisztiában és szívünk legmélyén.”

Látogatóim egyike hirtelen felkiáltott: „Én most még kevésbé értem ezt az egészet, mint az atya magyarázata előtt!” A többiek pedig nevetésben törtek ki.

Azt hiszem, ez az egyszerű és őszinte beszélgetés megmutatott egy sor kérdést és felfogást, melyet a mai fiatalok nagy része érez. És meg vagyok győződve arról, hogy ti, akik már ismeritek Jézust, jobban megértetek engem, mint az a fiú, akik azt kiáltotta: „Most még kevésbé értem ezt az egészet, mint az atya magyarázata előtt.” Biztos vagyok benne, hogy ti megértetek.

Ugyanaz a Jézus van jelen az Evangéliumban, mint az Eucharisztiában

Biztos tény, hogy Jézus, különösen az Eucharisztiában jelen levő Jézus, mindnyájunk számára energiaforrás. Energiaforrás jezsuiták számára, és számotokra, fiatalok számára, és mindenki más számára. Mert Jézus értünk él és van jelen az Eucharisztiában. Ő lesz barátunkká, ideálunkká, példaképünkké, erőnkké, utunkká. Ismernetek kell Jézus Krisztust. Minél jobban megismeritek Őt, annál jobban meg fogjátok szeretni, mert Ő Isten is és tökéletes ember is, egyszerű és barátságos ember.

Az évszázadok során éltek, és most is élnek vezetők, akik különböző ideológiákat képviselnek, és arra törekszenek, hogy a követésükre vonzzanak bennünket, meggyőzzenek arról, hogy érdemes a követésükre törekedni és ügyüket szolgálni. De nincs senki köztük, akit csak távolról is hasonlítani lehetne Jézushoz. Akik ismerték, azt mondták: „Ember még soha nem beszélt úgy, mint ez,” „az örök élet igéi nálad vannak,” „kövessük, és maradjunk vele”. „Őérte szívesen elvesztettem mindent, és mindent szemétnek tekintek, csak hogy Krisztust elnyerjem.”

Mit tehetünk, hogy jobban megismerjük Jézus Krisztust? A válasz nagyon egyszerű. Az evangéliumok hitelesen bemutatják a történeti Jézust, aki Palesztinában élt. Az Eucharisztiában pedig ott van számunkra Jézus Krisztus, aki köztünk él. Egyik esetben sem látjuk őt a szemünkkel, de az evangéliumok Isten igéje, amely életerőt ad a szavainak. Amikor az evangéliumokat olvassuk, megértjük, hogy a 2000 évvel ezelőtt élő Jézus ma is él. És nagyon közelinek érezzük őt magunkhoz. Mintha a Názáreti Jézus folytatólagosan élne most, úgy, ahogy élt annak idején. Az Eucharisztiában pedig jelen van a feltámadt Krisztusnak ugyanaz a teste és vére. Él és jelen van, bár a szentségi színek elrejtik őt. Beszél hozzánk. Megihlet és megerősít minket.

Avilai Szent Teréznek akkora hite volt az eucharisztikus Jézus jelenlétében, hogy azt ismételgette: „Még ha azt mondanák is nekem, hogy Jézus itt van a szomszéd szobában, nem mennék oda meglátogatni, mert ő velem van a szentségházban, és minden nap meglátogat a szentáldozásban. Nem bízhatok jobban testi szemeimben, mint hitem szemében. A testi szemek csalatkozhatnak, de a hit szemei nem.”

Ha összehozzuk ezt a két alakot: az evangéliumi Jézust és az eucharisztikus Jézust, akkor pontos képet nyerünk Jézusról, meglátjuk, hogy milyen volt a múltban és milyen ma. Igazán ismerni akarjátok Jézus Krisztust? Akarjátok, hogy átalakítson titeket? Olvassátok az evangéliumot a tabernákulum előtt, vegyétek magatokhoz Jézust a szentáldozásban, és kérjétek őt, ahogy a tanítványok tették: „Uram, taníts minket! Uram, nem értjük, hogy mit mondasz. Magyarázd meg nekünk!”

Kétségtelen, hogy ily módon mindegyikünk ki tudja alakítani a maga számára Jézus valóságos képét, még akkor is, ha egyikünk sem képes teljesen megérteni, magáévá tenni vagy utánozni annak végtelen gazdagságát. Mindegyikünk megértheti vagy utánozhatja az Úr alakjának néhány vonását. A szentek mindnyájan arra törekedtek, hogy utánozzák Jézust, és mégis mind különböznek egymástól; Szent Pál különbözik Szent Pétertől, és mindketten különböznek Keresztelő Szent Jánostól; Assisi Szent Ferenc különbözik Szent Domonkostól, és mindketten különböznek Szent Ignáctól, mindhárman pedig különböznek Bosco Szent Jánostól.

Mégis, mindnyájunknak ki kell alakítani a magunk számára Jézus Krisztus alakját, és meg kell ragadnunk személyiségét, amennyire csak tudjuk. Életutunknak olyannak kell lennie, amely mindig közelebb visz hozzá, mind jobban az evangéliumok Jézusának és az Eucharisztia Jézusának van szentelve, aki mindig ugyanaz a Jézus, aki feltámadt és él, szeret és keres minket, ahogy keresi az egész emberiséget.

Hogy jobban megmagyarázzam, amit mondani akarok, elmesélem nektek az Eucharisztiával kapcsolatos néhány élményemet, melyekben felismertem az engem vezető Jézus kezét. De biztos vagyok abban, hogy ti is gondolhattok néhány eddigi tapasztalatotokra, amelyekkel az Úr vezet életetek útján.

A csodatevő Jézus, a betegeket gyógyító Jézus hív és küld engem

Első eucharisztikus élményem szorosan kapcsolódik jezsuita hivatásomhoz, amelyről a már említett fiú kérdezett engem. Ez az élményem egy Lourdes-ban látott csoda volt, amely a szentségi körmenet alatt történt a bazilika előtti téren. Néhány héttel apám halála után családommal együtt Lourdes-ba mentünk, mert a nyarat csendes, békés lelki környezetben akartuk tölteni. Az esemény augusztus közepe táján történt. Egy teljes hónapot töltöttem Lourdes-ban, és orvostanhallgató lévén, sikerült engedélyt kapni, hogy közelebbről megvizsgáljam a gyógyulás reményében érkező betegeket.

Egyik napon, nővéreimmel együtt, valamivel a szentségi körmenet kezdete előtt érkeztem a bazilika előtti térre. Előttünk haladt egy kerekesszéket toló idősebb asszony. Egyik nőverem felkiáltott: „Nézd azt a szegény fiút, akit ott tolnak.” Húsz év körüli fiú volt, akinek egész testét meggörbítette a gyermekbénulás. Édesanyja hangosan imádkozta a rózsafüzért, és közben néha, nagyot sóhajtva, felkiáltott: „Szentséges Szűz Mária, segíts rajtunk.” Megható látvány volt, és az evangéliumi leprást juttatta eszembe, aki így szólt: „Uram, tisztíts meg a leprától!” Az anya gyors léptekkel tolta a kerekesszéket, hogy eljusson arra a helyre, amely előtt majd elhalad az Oltáriszentséget hordozó püspök.

Eljött a pillanat, amikor a püspök az Oltáriszentséggel megáldotta a fiút. A fiú olyan hittel nézett az Szentostyára, mint amilyen hittel az evangéliumban említett béna tekinthetett Jézusra. Miután a püspök az Eucharisztiával áldást adott a fiúra, a beteg gyógyultan felegyenesedett, és kiszállt a kerekesszékből. A tömeg ujjongva kiabálni kezdett: „Csoda! Csoda történt!”

Orvosi engedélyem jóvoltából később megvizsgálhattam a fiút. Az Úr tényleg meggyógyította. Nem kell mondanom, mit éreztem ebben a pillanatban. Éppen a madridi orvosi egyetemről jöttem, ahol sok tanár tanított (néhányan közülük világhírű orvosok), és sok hitetlen diáktársam volt, akik kinevették a csodatörténeteket. Én pedig szemtanúja voltam egy olyan csodának, amit Jézus tett, ugyanaz a Jézus, aki élete során sok bénát meggyógyított. Végtelen öröm töltött el. Minthogy így megtapasztaltam mindenható erejét, a körülöttem levő világ nagyon kicsinek kezdett tűnni. Visszatértem Madridba. Az orvosi könyvek szinte kiestek a kezemből. Az előadások és kísérletek, melyeket azelőtt csodáltam, üresnek tűntek. Diáktársaim megkérdeztek: „Mi történt veled idén? Olyan kábultnak látszol!” Igen, tényleg olyan voltam, mintha kábult lennék, és ez az érzés egyre erősödött. Az egyetlen benyomás, amely állandóan ott keringett a fejemben, az áldásra felemelt szentostya és a tolószékből gyógyultan kiugró fiú képe volt. Három hónap múlva aztán beléptem Jézus Társasága loyolai noviciátusába.

Urunk Jézus tanítása ugyanaz volt, mint amit az evangéliumokban tanított. Csodái és tanítása által felébresztette bennem a hitet és az Iránta való szeretetet, úgyhogy végül azt mondhatta nekem: „Hagyd el mindenedet, és kövess engem.” A szentségmutatóban jelen levő Jézus azonos volt az evangélium Jézusával. Hatalma ugyanaz volt, és kívánsága sem változott: „Kevés a munkás. Bárcsak többen lennének, mert az aratnivaló sok.”

Ha egyszer Jézus hangját ma meghallottuk, mint ahogy 2000 év előtt történt, ugyanúgy nem lehet elfelejteni. Persze, az ember követheti is meg nem is e szavakat, de ha valaki okos és értelmes, ahogy Szent Ignác mondja, végül követni fogja őket. Kétségtelen, hogy az az erő, amely az Eucharisztiából árad, és amelyet azon a felejthetetlen délutánon Lourdes-ban tapasztaltam, ugyanaz az erő, amely az evangéliumi Jézusból áradt. A lourdes-i tapasztalat megismétlése volt annak, amit Jézus kortársai láthattak, amikor tömeg vette őt körül, és mindenkit meggyógyított. Kétségkívül ugyanarról a Jézusról van szó, aki most a szentostya színe alatt rejtőzik, ugyanaz a hatalom és ugyanaz a szeretet. Ezek az élmények eltörölhetetlen nyomot hagynak maguk után, és arra vezetnek, hogy mi is mondjuk az apostollal: „Amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit a kezünk tapintott az élet igéjéről, azt hirdetjük nektek.”

Jezsuita hivatásunk lényegileg missziós hivatás. Ezért természetes, hogy egy jezsuita valamelyik „missziós területnek” nevezett országba megy. 1927-től kezdve, amikor jezsuita lettem, egészen 1937-ig, amikor Japánba küldtek, állandóan kértem elöljáróimat, hogy oda küldjenek, mert úgy éreztem, az a nekem szánt hely. Ez a meggyőződés mély benső érzésből született, de az Echarisztiával kapcsolatos körülmények erősítették. Történt egyszer Loyolában, hogy házfőnököm, Cesareo Ibero szentmiséjén ministráltam, és a mise után elmondtam neki, hogy kérelmemre éppen most kaptam elutasító választ az általános rendfőnöktől. Az oltár lépcsőjéről lelépő házfőnök ekkor azt mondta: „Maga Japánba fog menni.” Ekkor úgy éreztem, mintha maga Krisztus, akinek áldozatát bemutattuk az oltárnál, mondaná nekem a házfőnököm szavai által: „Az ön hivatása az, hogy Japánba menjen. Sok millió emberi lélek vár ott önre. Ön ott fog apostolkodni.” Jézus mondta ekkor nekem azt, amit tíz évvel később döntöttek el hivatalosan. Ugyanaz a Jézus választotta ki tanítványait a sokaság közül, hogy személyesen küldje mindegyiküket kinek-kinek az útjára.

Emlékszem, hogy 1938 októberében, amikor hajón utaztam Seattle-ből Jokohama felé, és egyedül miséztem a kabinomban, felidéztem a loyolai házfőnök szavait, melyeket hozzám, fiatal jezsuitához intézett. A hajón misézve ebben a pillanatban papként kezemben tartottam az általam konszekrált szentostyát, azt a Krisztust, aki abba az országba küldött, ahol egy másik nagy jezsuita, Xavéri Szent Ferenc hirdette az evangéliumot négyszáz évvel azelőtt. Ott volt kezemben az Üdvözítő, aki így szólt apostolaihoz: „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot minden embernek. Veletek leszek minden nap a világ végéig.” A hajón misézve nagy örömet éreztem, és bátorított a Japánban végzendő munkám tudata. Úgy tűnt, hogy maga Jézus, akit mindennap a kezemben tartok, tanít engem, ahogy annak idején egy csónakból tanította Tibériás taván a sokaságot. Úgy éreztem, hogy ugyanazt a bölcsességet tanítja nekem, amelyet annak idején a példabeszédekben tanított, de még nem tudtam teljesen megérteni. Ahogy Jézus tanítványainak mondta: „Még nem tudjátok megérteni.” Valóban, voltak dolgok, amelyek akkor túl kemények és nehezek lettek volna számomra, de az a Jézus, aki hozzám beszélt, ugyanaz a Mester volt, aki ezt is monda: „Békét adok nektek.”

Krisztus Teste és Vére a világ életéért

Bár az Úr által ránk bízott küldetés a Vele való találkozásból születik, mindig nyitva áll a többi ember, az egész világ felé, mert az Úr vérét „sokakért”, vagyis minden emberért ontotta. Minden szentmisét a világért és a világban ajánlunk fel. Emlékszem arra a szentmisére, amelyet a 3700 méternél magasabb, híres Fudzsi-hegy csúcsán végeztem. Egy jezsuita rendtársammal együtt másztunk fel a hegyre. Lovon csak 3000 méter magasságig lehetett menni. Hajnalhasadásra kellett felérnünk, hogy láthassuk a gyönyörű kilátást, mert reggel hat órától már felhők burkolták be a hegy ormát, és akadályozták a kilátást.

Mi ketten idejében felértünk, és szentmisét mondtunk, teljesen egyedül. Én nem sokkal korábban érkeztem Japánba. A teljesen új környezet benyomásai kavarogtak a fejemben, és egész Japán megtérítésére irányuló tervek forrtak bennem. Azért másztunk fel a Fudzsi-hegyre, hogy az Örök Atyaistennek Japán legmagasabb pontján ajánljuk fel a Szeplőtelen Bárány áldozatát egész Japánért. A hegymászásban alaposan kifáradtunk, hiszen sietnünk kellett, hogy időben felérjünk a csúcsra. Útközben sokszor eszünkbe jutott Ábrahám és Izsák, amint szintén azért mászták meg a hegyet, hogy áldozatot mutassanak be Istennek. A csúcsra érve elénk tárult a felkelő nap bámulatos látványa. A napfelkelte a magasba emelte lelkünket és előkészített a Szent Áldozat bemutatására. Eddig még soha nem miséztem ilyen környezetben. Fejünk felett egy templom óriási kupolájaként magasodott a ragyogó, méltóságos égbolt. Szemünk előtt volt Japán minden lakója, akkoriban úgy nyolcvanmillió ember, akik nem ismerték Istent. Lelkem felemelkedett az égboltozat fölé, az isteni Felség trónjáig, melyen Szentháromság trónolt. Úgy éreztem, hogy látom a szent várost, a mennyei Jeruzsálemet. Úgy tűnt, hogy látom Jézus Krisztust, és mellette Xavéri Ferencet, Japán első apostolát, aki néhány hónapos japán tartózkodása alatt megőszült a sok szenvedéstől. Én is szembesültem ugyanazzal a Japánnal, amellyel Szent Ferenc. A jövő teljesen ismeretlen volt. Ha akkor tudtam volna, hogy majd mennyit kell szenvednem Japánban, remegett volna a kezem úrfelmutatáskor. Ott a hegycsúcson, az égbolt közelében, úgy éreztem, hogy jobban megértettem a rám bízott küldetést. Megújult lelkesedéssel ereszkedtem le a hegyről. Ez a szentmise megéreztette velem az örök Istennek, a mindenség Urának méltóságát. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy társa vagyok Jézus Krisztusnak abban a megváltói küldetésben, amelyet az Atya bízott rá. Nagyobb őszinteséggel és meggyőződéssel tudtam megismételni Izajás és Xavéri Szent Ferenc szavait: „Itt vagyok, küldj engem.”

Amint az evangéliumok mondják, Krisztus is felment tanítványaival egy hegyre, és ott színében elváltozott előttük. Akárcsak Szent Péter, én is éreztem azt a vágyat, hogy ott maradjak a hegyen, és tovább élvezzem azokat a mennyei pillanatokat, amelyektől indíttatva Péter felkiáltott: „Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod, készítek itt három sátrat, egyet neked, egyet Mózesnek [a velem együtt miséző jezsuita Mozes Domenzáin is ezt a nevet viselte], és egyet Illésnek.” Ugyanaz a Jézus, aki eltöltötte Szent Péter szívét örömmel és csodálkozással, úgy, hogy leborulva imádta, nekem is megmutatta magát a szentostyában, melyet a felkelő nap fehér fénye mintegy átváltoztatott előttem, és azt gondoltam, hogy hallom Jézus hangját, aki azt mondja: „Ne félj!” Szükségem volt e szavakra, amikor azokból a magasságokból lefelé indultam abba a kemény életbe, amely rám várt Japánban. Mennyi mindent képes az Úr tanítani és éreztetni egy rövid szentmise alatt!

Erről az emlékről beszélve szinte természetes, hogy áttérjek egy másik eucharisztikus emlékre, egy szentmisére, amelynek körülményei teljesen különböztek az imént elmondottaktól. Ez a mise arra tanított, hogyan képes megvalósítani az értünk szenvedő és meghaló Jézus az üdvösséget a szomorúság és szenvedés titokzatos útjain.

Az első atombomba augusztus 6-án, 8 óra 10 perckor robbant, földig rombolta Hirosima városát, és egy csapásra elpusztított nyolcvanezer embert. Jezsuita rendházunk egyike volt a kevés fennmaradt épületeknek, még ha súlyos károkat szenvedett is. A robbanás okozta viharos szél valamennyi ajtót és ablakot kitépett és elsodort. Házunkat kórházzá alakítottuk át, és 200 súlyos sebesültet fogadtunk be és ápoltunk. A bomba augusztus 6-án robbant. Másnap, 7-én, hajnalban öt órakor, mielőtt megkezdtük a sebesültek ápolását és a halottak temetését, misét mondtam a házban. Nagyon igaz, hogy a legtragikusabb pillanatokban érezzük magunkat legközelebb Istenhez, és tapasztaljuk meg leginkább, hogy rászorulunk a segítségére. A külső körülmények nemigen voltak alkalmasak az áhítat ébresztésére. A félig lerombolt kápolna zsúfolásig tele volt sebesültekkel. Szorosan egymás mellett feküdtek a padlón, és látszott rajtuk, hogy szenvednek a sebeiktől. Elkezdtem, ahogy tudtam, a szentmisét. A kápolnában heverő sebesülteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik az oltárnál. Egyikük sem volt keresztény, és soha sem vettek még részt szentmisén. Nem tudom elfelejteni azt az ijesztő látványt, amely elém tárult, amikor a Dominus vobiscum köszöntéssel a jelenlevők felé fordultam. (Akkoriban a pap háttal misézett a híveknek.) Képtelen voltam megmozdulni, kitárt karokkal állva maradtam, amint néztem ezt a tragédiát, amikor az emberi tudást és technológiai fejlődést az emberiség elpusztítására használják. A sebesültek kétségbeesett pillantással néztek rám, mintha azt várták volna, hogy valami vigasztalás száll rájuk az oltárról. Félelmetes pillanat volt. Néhány perc volt hátra addig, hogy leszáll az oltárra az a Valaki, akiről Keresztelő Szent János mondta: „Köztetek van, akit nem ismertek.”

Sohasem éreztem addig ilyen erősen a pogányok magányosságát, akik nem ismerik Jézust. Ott volt köztük Jézus, az üdvözítőjük, aki életét adta értük, de nem ismerték őt. Én voltam ott az egyetlen, aki ismerte Jézust. Önkénytelenül ajkamra tolult az imádság azokért, akik vad kegyetlenséggel ledobták az atombombát: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudták, mit cselekszenek.” Aztán imádkoztam azokért, akik ott feküdtek előttem: „Uram, adj nekik hitet, hogy lássanak, adj nekik erőt fájdalmaik elviselésére.” Amikor pedig felemeltem a Szentostyát a sebesültek szétroncsolt teste fölé, szívből így imádkoztam: „Uram, Istenem, könyörülj ezen a pásztor nélküli nyájon. Uram, add, hogy higgyenek Benned. Emlékezz arra, hogy nekik is meg kell ismerniük Téged.”

Biztosan ebből a szent Áldozatból áradtak a kegyelemfolyamok. Hat hónappal később, amikor a sebesültek gyógyultan hagyták el házunkat (csak ketten haltak meg), sokan közülük megkeresztelkedtek, és mindnyájan megtapasztalták, hogy a keresztény szeretet együttérzést ad, segít és vigasztal, minden emberi segítséget meghaladó módon, és békét ad, mely képessé tesz a mosolyra a szenvedés közepette is, és erőt ad a megbocsátásra azokkal szemben, akik annyi szenvedést okoztak nekünk.

Az ilyen misék tele vannak a szentségekből származó intuícióval, amely megérteti azt, amit hit nélkül nehéz vagy lehetetlen megérteni, tudniillik a szenvedés értékét és az áldozatos szeretet szépségét, fenségességét.

Jézus, barátunk és vigasztalónk

Eucharisztikus élményeink másik formája, mely az Oltáriszentséggel való tartós, bensőséges kapcsolatból ered, az a hiányérzet, amelyet akkor tapasztalunk, amikor képtelenek vagyunk szentáldozásban részesülni. Ez mutatja meg, hogy milyen nagy értéke van életünkben Jézusnak mint barátunknak, társunknak és vigasztalónknak, aki folyamatosan táplál bennünket az Eucharisztia vételével.

Emlékszem egy 18 év körüli japán lányra, akit én kereszteltem meg két-három évvel ezelőtt, és igen buzgó keresztény lett. Minden nap áldozott fél hetes szentmisén, melyen minden nap pontosan részt vett. Az atombomba felrobbanása után végigmentem egy romba dőlt házakkal szegélyezett hirosimai utcán. Azon a helyen, ahol azelőtt az a ház állt, amelyben ez a lány lakott, deszkákból összetákolt, bádogfedelű kunyhófélét találtam. Beléptem, és az alacsony helyiség egyik sarkában elkülönített helyet láttam. Oda akartam menni, de elviselhetetlen bűz ütötte meg az orromat. A keresztény lány, Nakamura, egy asztalon hevert. Karjait és lábait széttárva feküdt, megpörkölt rongyokkal letakarva. Mind a négy végtagja gennyező sebekkel volt borítva, melyekből a genny a földre csöpögött. Megégett teste mintha csak csontokból és sebekből állt volna. A lány már 15 napja volt ebben az állapotban. Mozdulni se tudott, és csak néhány kanálnyi rizst volt képes enni, amit szintén súlyosan sebesült apja főzött neki. A lány egész háta egy nagy, gennyedő seb volt, mert nem tudta megváltoztatni fekvését. Amikor megpróbáltam tisztogatni égési sebeit, észrevettem, hogy hátizmai elrothadtak, és kezem a sebek mélyét érintette, ahol kukacok nyüzsögtek.

Megrendültem e borzalmak láttán, és egy szót se tudtam szólni. Néhány perc után Nakamura kinyitotta a szemét, és amikor meglátott, amint igyekeztem rámosolyogni, könnybe lábadt a szeme, és kezet próbált fogni velem, de karjai gennyes csonkká meredtek. Ekkor kérdezte meg tőlem, olyan hangon, amelyet sohasem fogok elfelejteni: „Atya, hozott-e szentostyát, hogy áldozhassak?” Milyen más volt ez a szentáldozás, mint azok az áldozások, amelyeket azelőtt vett magához minden nap, már évek óta! Elfelejtve minden szenvedését, nem gondolva testi gyógyulásra, Nakamura azt kérte tőlem, amire két héten át, az atombomba robbanása óta vágyakozott. Az Eucharisztiára vágyakozott, Jézus Krisztusra, nagy vigasztalójára, akinek néhány hónappal azelőtt odaszentelte magát, hogy betegápoló szerzetesnővérként szolgáljon a szegényeknek. Mindent odaadtam volna, ha képes lett volna elmondani nekem átélt vágyakozását az Eucharisztiára, és a szentáldozásban Krisztussal történő találkozásának örömét. Sohasem tapasztaltam addig, hogy így vágyakozott volna Krisztusra valaki, akinek egész teste egy nagy fekély volt. Sohasem tapasztaltam egy ilyen intenzív vággyal vett utolsó szentáldozást. Nakamura nemsokára ez után meghalt, de megélhette Jézus ölelését, azét a Jézusét, aki türelmetlenül várta, hogy örökké karjaiba zárhassa őt a mennyországban.

Jézus távollétének érzése olyasvalami, mint amit az evangéliumi Márta érzett Lázár halála után, amikor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem.” Jézus e szavak elhangzása után cselekedte földi életének egyik legnagyobb csodáját. Mártához hasonlóan Nakamura is megérezte, hogy Jézus, bár fizikailag távol volt, nem hagyta el őt, és nemsokára újra eljön érte, hogy magához vegye, és örökké boldoggá tegye a mennyországban.

Sokszor eszembe jut találkozásom Nakamurával. Mily sokat tanultam tőle! Megtanultam az Eucharisztia értékét olyanok számára, akik igazán megtapasztalták a szentáldozás vágyát, amely elfelejtet minden szenvedést. Megtanultam tőle a szentáldozás örömét, mely annál erősebb, mennél tovább kellett várakozni rá. Megtanultam, Krisztus erejét, melyet a szentáldozás által ad nekünk, közölve velünk a szeretetét és páratlan örömét.

Egy Peruban, a szegények között szolgáló apáca, aki a nagy távolságok miatt csak hathetenként egyszer tudott részt venni szentmisén, mondta nekem: „Éppen ilyen helyzetben érzem legjobban, hogy az Eucharisztia mit jelent nekem.” Ha fizikailag el kell távolodnunk Krisztustól azért, hogy szolgáljuk mások üdvösségét, Krisztus mélyebben tapasztaltatja meg velünk, hogy ott él velünk, lelkünk legmélyén.

Én magam megtapasztaltam az Eucharisztiától való megfosztottság mély fájdalmát az alatt a 33 nap alatt, amikor Japánban börtönbe zártak. Ugyanakkor éreztem az Úr hűséges és vigasztaló jelenlétét is. A kereszténység ellenségei mindenféle vádat emeltek ellenem. Haragosak voltak, mert látták, hogy míg ők igyekeztek megakadályozni a japánok megtérését, egyre több fiatalember jött a templomunkba és keresztelkedett meg. 1941-ben, a szeplőtelen fogantatás ünnepén a japánok Pearl Harbour elleni légitámadásával kitört a háború. A katonai rendőrség engem azonnal börtönbe zárt. Négy négyzetméternyi cellába dugtak. Nem tudtam, miért börtönöztek be, hosszú ideig azt sem mondták meg, hogy meddig akarnak fogva tartani.

A hideg decemberi napokat és éjszakákat egyedül töltöttem a cellában, ahol nem volt sem ágy, sem asztal, sem más, csak egy alvógyékény. Kínzott, hogy nem tudtam, miért zártak be. Kínzott a félelem, hogy talán valamit tettem, ami ürügyül szolgálhat arra, hogy mások bajba kerüljenek. De főképpen az bántott, hogy nem misézhettem és nem áldozhattam. Nagyon magányosnak éreztem magam. Ekkor átéreztem, hogy mily sokat jelent az Eucharisztia egy papnak, egy jezsuitának, akinek számára a szentmise, a tabernákulum az életének közepét képezi. Piszkos, borotválatlan és éhes voltam, csontjaimig átjárt a hideg, és senkivel sem válthattam szót. De még nagyobb aggódást éreztem keresztény híveim miatt, gondolván, hogy talán őket is bántják miattam. A fő baj pedig az volt, hogy nem volt szentmisém. Mennyit tanultam akkor! Azt hiszem, hogy a börtönben töltött egy hónap alatt tanultam a legtöbbet életemben. Az egyedüllétből megtanultam a csend, a magány, a kemény szegénység értékét, és a lelkem drága vendégével való belső társalgás örömét, aki sohasem mutatta magát kedvesebbnek, mint ekkor.

A csend és elmélkedés ezen óráiban, napjaiban, heteiben jobban megértettem Krisztus megvilágosító és vigasztaló szavait: „Emlékezz arra, amit mondtam neked. A szolga nem nagyobb uránál. Ha engem üldöztek, téged is üldözni fognak.”

Kihallgatásom 36 órán keresztül folyamatosan zajlott. Olyan dolgokról kérdeztek, amelyekre nagyon kényes volt válaszolni, magam is csodálkoztam feleleteim „bölcsességén” és találóságán. Megtapasztaltam az evangélium szavainak igazát: „Ne gondolkozzatok előre, mi módon védekezzetek. Mert olyan szájat és bölcsességet adok majd nektek, melynek egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni.”

Amikor szenvedéseim fokozódtak, jött egy pillanat, amelyben nagy vigaszt éreztem. Éppen karácsony estéjén történt. Visszaemlékeztem az elmúlt sok boldog karácsonyomra, amikor aznap három misét is mondhattam. Szép emlékek sorakoztak egymás mellé. De most, a börtönben, semmi ilyesmi nem volt lehetséges. Egyedül voltam, szentmise nélkül. Inkább nagypénteki hangulatot éreztem, mintsem karácsonyit. Pont amikor úgy éreztem, hogy karácsonyomból nagyhét lett, a karácsonyéj pedig szomorú Getszemáné-kertté változott, a börtön ablakból nesz ütötte meg fülemet. Sok ember halk éneke volt. Csendben énekeltek, hogy ne vegyék észre őket. Kezdtem hegyezni a fülemet. Ha voltatok valamikor börtönben, és vártátok az ítélet kihirdetését, megértitek, hogy milyen feszült figyelemmel hallgattam azokat a hangokat. A neszek önmagukban a gyanú forrásává váltak számomra. Ilyenek a félelmek, amiket az ember a börtön falai között érez.

Egyszerre csak, a suttogó hangok felett kibontakozott egy kedves, vigasztaló karácsonyi ének dallama, melyet én magam tanítottam keresztény híveimnek. Nem tudtam uralkodni magamon, és könnyekre fakadtam. Megértettem, hogy keresztény híveim jöttek vigasztalni, nem törődve a veszéllyel, hogy felfedezik és börtönbe zárják őket. Jöttek, hogy vigasztalják távol levő papjukat, akivel azelőtt annyi boldog karácsonyestét töltöttek együtt. Mekkora ellentét volt az ő kedvességük és az alaptalan fogva tartásom között!

Szálltak az ének hangjai, azzal az átéléssel, amit zenetanár nem képes tanítani. Csak néhány percig tartott az ének. Utána megint csend lett. De lelkünk összeforrt annál az oltárnál, amelyre nemsokára újra leszáll Krisztus. Úgy éreztem, hogy Krisztus leszállt az én lelkembe is. Ekkor végeztem életem legjobb „lelki szentáldozását”.

Ettől kezdve az Eucharisztia megújult számomra, más lett. Nem akartam sosem elveszíteni. Akkor érezzük a legjobban valaminek az értékét, amikor elveszítjük. Kedves fiatalok! Az Eucharisztia kincs, nagy kincs, amelyet Krisztus szíve adott az emberiségnek.

Volt életemben még egy esemény, amely jobban megértette velem, hogy milyen bensőséges viszonyom lehet Jézussal az Eucharisztiában, és hogy az imádság annál mélyebb, minél egyszerűbb. Valamikor egy fiúkból és lányokból álló csoportot vezettem Jamagucsiban. Volt köztük egy leány, aki minden feltűnés nélkül bement a kápolnába, és ott maradt, térden állva, mozdulatlanul, órákon keresztül. Olyan volt, mintha elragadtatásba esett volna. Megdöbbentett ez a lány, aki egyébként mindenben hasonló volt társaihoz, bájos volt és kedves, és nagyon tisztelték a barátnői. Egy napon éppen akkor találkoztam vele, amikor kijött a kápolnából. A szokásos módon társalogtunk, és a beszélgetés az Oltáriszentség előtti ismétlődő és hosszú imáira terelődött. Megkérdeztem tőle: „Mit csinálsz olyan hosszú ideig a tabernákulum előtt?” Azonnal válaszolt, mintha már előre átgondolta volna, s azt felelte: „Semmit.” „Semmit?” – kérdeztem csodálkozva: „Hogyan tudsz ilyen hosszú ideig ott maradni úgy, hogy nem csinálsz semmit?” Ez az egyértelmű kérdés kicsit megzavarta a lányt. Egy ideig habozott a válasszal, aztán ezt mondta: „Hogy mit csinálok a tabernákulum előtt? Hát egyszerűen ott vagyok.” Nem is mondott többet, és folytattuk szokott beszélgetésünket.

Úgy tűnhet, hogy a lány semmit sem mondott. De a valóságban mindent elmondott, egy szóba sűrítve. Ott lenni, mint Lázár húga, Mária Jézus lábánál, vagy mint a Szűzanya Jézus keresztje előtt. Ők is ott voltak. Hosszú baráti együttlét, hosszú bensőséges kapcsolat, amely alatt semmi sem vész el, és látszólag semmit sem mondanak, mint hogy a jelen levők egész lényüket odaadják. Sajnos kevesen vannak, akik megértik, hogy milyen nagy értéke van annak, hogy így jelen vagyunk az Eucharisztiában jelenlevő Mesterünk lábainál, és látszólag elvesztegetjük időnket Jézussal.

Akartok egy jó tanácsot? Tekintsetek úgy Jézusra mint bizalmas barátotokra. Tanuljátok meg, hogy hozzá mentek, meglátogatjátok, vele maradtok, és akkor majd meglátjátok, hogy mennyi mindent tanít nektek. Olyan bölcsesség ez, melyet csak Jézus tud adni; az a bölcsesség, mely az embert bölccsé, sőt boldoggá teszi. Ami csak kell az életünkhöz, azt szívünkbe öntve megkapjuk. Van egy régi mondás: „Mondd meg, ki a barátod, és én megmondom, ki vagy.” Ha együtt jársz Jézussal, és együtt maradsz vele, biztosan egy másik Jézussá leszel. Gondolj arra, hogy a mozgalom, melynek tagja vagy, azt vallja, hogy legyél Jézus személyes barátja, és beszélgess vele.

Jézus különös szeretete a szegények iránt

Jézus, az evangéliumok Jézusa és az Eucharisztia Jézusa biztosan mély és értékes dolgokat mond azoknak, akik hosszú időn keresztül ápolták a vele való bensőséges viszonyt, de ne gondoljuk, hogy Jézus nem képes szólni minden emberhez, akkor is, ha nehéz anyagi körülmények között és mély szegénységben élnek. Ellenkezőleg, éppen az a Jézus talál titkos, nagyszerű módokat a szegények szívének megérintésére, aki értük ontotta vérét.

Néhány évvel ezelőtt meglátogattam egy latin-amerikai jezsuita rendtartományt. Az ottani jezsuiták némi félénkséggel felkértek, hogy mondjak szentmisét egy külvárosban, a „favellában”, amely a vidék egyik legszegényebb települése volt. Körülbelül százezren laktak ott egy sártengerben, mert a település egy mélyedésben feküdt, és esős időben mindig víz alá került. Szívesen elfogadtam a meghívást, mert tapasztalatból tudom, hogy a szegények meglátogatásából sokat lehet tanulni. Az ilyen látogatás jót tesz a szegényeknek is, ugyanakkor a látogató is sokat tanulhat tőlük.

A misét egy összetákolt, nyitott épületben tartottam. Minthogy nem volt ajtaja, kutyák és macskák szabadon jártak ki-be a helységbe. Elkezdtük a szentmisét. Az éneket gitárral kísérték. A gitáros nem volt egy nagy mester, de az ének  szépe szólt. A szövege ez volt: „Szeretni nem más, mint önmagunkat odaadni, önmagunkat elfelejteni, azt keresni, ami a másikat boldoggá teheti.” Így folytatódott: „Milyen szép dolog a szeretetért élni, milyen nagy dolog odaadni, amink van. Másoknak örömet, boldogságot adni. Önmagunkat odaadni – ez a szeretet. Ha úgy szeretsz, mint ahogy önmagadat szereted, és önmagad adod másokért, akkor meglátod, hogy minden egoizmust le tudsz győzni. Milyen szép dolog szeretetért élni!”

Amint folytatódott az ének, sírás jött rám, és nehéz volt a mise szövegét tovább mondani. Ezeknek az éneklő embereknek semmijük sem volt, és készek voltak önmagukat odaadni, hogy megosszák örömüket és boldogságukat.

Amikor az átváltoztatáshoz értünk, és az Úrfelmutatást végeztem, tökéletes volt a csend. Éreztem, hogy az Úr örül annak, hogy a szegényei között van. Jézus mondja: „Azért küldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” „Boldogok a lélekben szegények.”

Amikor áldoztattam, észrevettem, hogy többek arcán nagy könnycseppek csorogtak le. Találkoztak Jézussal, egyetlen vigaszukkal. Kezem a szentség kiszolgáltatása közben valósággal remegett.

Rövid párbeszédes szentbeszédet tartottam nekik. Olyanokat mondtak nekem, amiket ritkán lehet hallani ünnepélyes beszédekben. Nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon emberi, fenséges dolgokat. Egy öregasszony ezt mondta: „Ugye maga ezeknek a papoknak az elöljárója? Señor, ezer köszönet, hogy maguk, jezsuiták megadták nekünk a nagy kincset, ami leginkább hiányzott, és amire legnagyobb szükségünk van: a szentmisét.” Egy fiatalember pedig nyíltan ezt mondta: „Atya, tudnia kell, hogy nagyon hálásak vagyunk, hogy a jezsuiták megtanítottak minket szeretni ellenségeinket. Egy hete előkészítettem egy kést, hogy megöljem egyik társamat, akit gyűlöltem. De aztán hallottam az atya prédikációját az evangéliumról. Ezért inkább egy adag fagylaltot vásároltam, és azt adtam az ellenségemnek.”

A mise után egy ijesztő külsejű, megtermett férfi szólított meg: „Atya, jöjjön a házamba, szeretném megtisztelni valamivel.” Haboztam, hogy elfogadjam-e a meghívást, de a helybeli pap azt mondta: „Menjen csak vele, Atyám, nálunk nagyon jó emberek laknak.” Így aztán elmentem. A háza omladozó kunyhó volt. Leültetett egy rozoga székre, ahonnan jól lehetett látni a naplementét. Az ember ezt mondta: „Señor, nézze, milyen gyönyörű!” Néhány percig csendben együtt néztük a naplementét. Amikor a nap eltűnt a látóhatár mögött, a férfi újra megszólalt: „Nem tudtam, hogyan fejezzem ki köszönetemet azért, amit értünk tett. Nincs semmim, amivel megajándékozhatnám, de azt gondoltam, szívesen megnézné ezt a naplementét. Ugye, tetszett? Jó estét kívánok.” És megszorította a kezemet. Amint hazafelé indultam, azt gondoltam, kevés ilyen kedves, jószívű emberrel találkoztam, mint ez a szegény férfi. Hazainduláskor elém lépett egy nagyon szegényesen öltözött, alacsony termetű asszony, megcsókolta a kezemet, és érzelemtől áthatott szavakkal megszólított: „Atya, imádkozzon értem és gyermekeimért. Részt vettem a szép szentmiséjén. Most szaladok haza. De nincs mit adnom vacsorára kilenc gyerekemnek. Kérem, imádkozzon értem: Istennek muszáj segítenie bennünket.” Ezzel eltűnt szemem elől, és szaladt a házába.

Mennyi mindent tanultam ezen, a szegények között tartott szentmisémen! Mennyire különbözött ez az összejövetel a világ vezetőinek ünnepélyes találkozóitól!

„Eucharisztikus személy”, a Jézus példájára kialakított új személyiség

Még sokat mesélhetnék nektek élményeimről, de sürget az idő. Igyekszem tehát összefoglalni, amit eddig mondtam nektek. Az Úr a vele való eucharisztikus találkozások által belépett élettervembe. Különböző új módokon megmutatta magát nekem, és átalakította élettervemet a saját élettervévé, mert az evangélium Jézusa és az Eucharisztia Jézusa ugyanaz a meghalt, feltámadt és élő Úr.

A csodatevő Úr, a betegek mindenható gyógyítója találkozott velem a lourdes-i bazilika előtti téren, a betegeket megáldó Szentostyában. Ő választott ki és indított személyesen apostoli küldetésemre, hogy folytassam az ő művét, amikor a loyolai házfőnök megerősítette kívánságomat, hogy kérjem Japánba küldetésemet, és amikor a hajón mondott szentmiséken éreztette velem, hogy közel vagyok az egész világra küldött apostolokhoz és Xavéri Szent Ferenchez. A felkent áldozat, aki a kereszten felajánlja magát a világ üdvösségéért, minden emberért, akik még nem ismerik, és egyesül minden szenvedővel, fölajánlotta magát az én kezem által Japán legmagasabb hegyén és azok között, akiket megkínzott és sebekkel borított az atombomba. És ez után is, Ő mindig úgy mutatkozott nekem, mint legjobb barátom. Ő, a szenvedőket vigasztaló nagy Vigasztalóként kielégítette a szenvedéstől gyötört Nakamura nagy vágyakozását. Ő, az igazi és egyetlen társ, aki képes velünk egyesülve maradni a legteljesebb magányosságban is, egy pillanatra sem hagyott el azokban a napokban, amikor börtönben voltam. Ő az a barát, aki csendben közli magát azokkal, akik vele maradnak, mint azzal a lánnyal Jamagucsiban. Ő a szegényeket különösen szerető barát, aki képes őket örömmel eltölteni és számunka rejtett kincseket adni nekik, mint a latin-amerikai nyomortelepen tartott szentmisén résztvevő szegényeknek. Gondolkodjunk el mindezeken, és a tanulságokat próbáljuk lefordítani a saját életünkre. Csak néhány rövid pontot említek. Ti majd továbbgondolkodtok rajtuk a következő napokban.

A központi ideál, amelyet mozgalmatok mutat nektek, az „Eucharisztia emberének” alakja. Az Eucharisztia embere olyasvalaki, aki, mint Jézus, teljesen végrehajtja az Atyaisten akaratát azzal, hogy egészen másoknak szenteli életét, és hagyja, hogy megtörjön a szíve érettük. Ez a szív egyetemesen nyitott szív az egész világ, minden ember felé. Az Eucharisztia embere új ember, aki Jézussal együtt akar építeni egy új világot. A mai kultúránk eredményei és korlátai közepette ti valóban új emberek akartok lenni, modern emberek a modern emberek között. Az a fontos, hogy ismerjétek ennek az újdonságnak a feltételeit, és következetesen hűségesek legyetek hozzájuk. Ha a modern új embert a ruhaviselet, a hosszú haj, a farmernadrág, a gitározás, a rock- és popzene, a kábítószer és az erőszakos cselekmények teszik, akkor ti nem lesztek a legmodernebb új emberek.

Az igazi új ember ismérveit Szent Pál apostol írta le. Szerinte régi ember az, aki a bűn rabja, aki elvesztette erkölcsi érzékét és megkeményítette szívét, aki hagyja, hogy viselkedése rendezetlen legyen, és aki mindenfajta tisztátalanság korlátlan gyakorlására adja magát. E a kritérium szerint sok önmagát „modernnek” és „újnak” mondó ember a valóságban a legöregebb régi ember.

Igazán az az „új ember”, aki Jézus Krisztus mintája szerint az Isten által újjáteremtett ember, akit Isten újított meg, hogy tökéletes legyen az ismerete, és hasonló legyen teremtőjéhez, gyakorolja „az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget, a béketűrést, akik eltűrik egymást, és megbocsátanak egymásnak. Legfőképpen pedig öltsétek magatokra a szeretetet, amely a tökéletesség köteléke.” (Kol 3,12-14) Ez a tökéletes szeretet nagy örömet és derűt ad nektek, mely a Szentlélek gyümölcse. Ezért legyetek mindig a legvidámabbak a fiatalok között, legyen mély és szilárd a mosolyotok és örömötök, az az öröm, melyet Szent János szerint senki sem vehet el tőletek.

Az új ember ismertető jegyei azok, amelyeket az első igazán új emberről, Jézus Krisztusról, az istenemberről mondtak. Ő az a kedves barát, akiről hallgatói azt mondták: „Ember még nem beszélt úgy, mint ez az ember.” „Ő mindent jól tett.” „Kihez mennénk? Nálad vannak az örök élet igéi.” „Menjünk, és haljunk meg vele.” Ő az a barát, aki úgy adta nekünk önmagát, hogy életét adta oda a kereszt borzalmas szenvedései közepette, de aki feltámadt és örökké él, nemcsak az Atya jobbján, hanem sokkal közelebb hozzánk, az Eucharisztiában is.

Az Eucharisztia mutatja Krisztus teljes önátadásának nagyon értékes jeleit, melyek életetek számára ihletforrás lehetnek. Ezek minden nap megújítanak titeket, és egyre jobban az „Eucharisztia embereivé”, „új” emberré formálnak. Jézus Krisztus eledelünkké lesz az Eucharisztiában, s így a legbensőségesebb módon egyesül veletek, és új erőt ad, hogy tervezzünk és építsünk egy új világot. Jézus Krisztus az Eucharisztiában, a szentségi színek alatt rejtőzve, közelünkben marad a tabernákulumban, hűséges barátként velünk marad, és arra bátorít, hogy olyan „új” emberek legyünk, amilyen Ő volt.

Törekedjetek arra, hogy bensőséges viszonyba kerüljetek Jézussal az Eucharisztiában, és ismerjétek meg őt. Legyen ez az az erő, amely egy új világba vezet. A keresztény embernek nemcsak magának kell új emberré lennie, hanem legyen tanú, vezető, a legigazibb modernség előfutára, Krisztus hírnöke, azé a Krisztusé, aki mindig új és modern.

Mindent, amit mondani szeretnék nektek, össze lehet foglalni abban, hogy legyetek Krisztus barátai, igazi barátai. Nekünk kell őt most barátunknak választani, de igazi barátunknak és legjobb barátunknak. Térjünk meg Őhozzá, egyesüljünk szorosabban vele, azonosuljunk vele, folytassuk életét a mi életünkkel. Nincs erre alkalmasabb út, mint az eucharisztia.

Urunk, itt van előtted ezeknek a fiataloknak serege, akik meghallották felszólításodat: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindened, és add a szegényeknek, aztán jöjj, és kövess engem.” Szeretnének hűségesek lenni tehozzád, szeretnének követni, bárhova mész, szeretnék odaadni életüket teneked. Annyira telve vannak lelkesedéssel irántad, hogy azt mondják, amit Ittai mondott Dávid királynak: „Király uram, az Úrra és a te életedre esküszöm: ahol van az én királyom, akár élve, akár halva, ott leszek veled én, a te szolgád is.”

Az „Eucharisztia embere”, az új világot építő ember az, aki követi az Urát, bárhová megy, és hogy követni tudja, az Ő testével és vérével táplálkozik, s így Krisztus képmásává alakul.

Amikor innen, Assisiből távoztok, lángoljon szívetek Krisztus szeretetével. Csak Ő képes átalakítani a régi ember kőszívének önzését a mai új ember szívévé.

(Fordította: Nemeshegyi Péter SJ)

Forrás:
Other Apostolates Today: Selected Letters and Addresses III, ed. Jerome Aixala. St. Louis: The Institute of Jesuit Sources, 1981, “The Eucharist and Youth,” pg. 283–307.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. december 17.