Ráismerne Szent Ignác a lelkigyakorlataira Dobogókőn? Interjú Lukács János SJ-vel

A felújítási munkálatok okozta kétéves kényszerszünet után tavasszal nyitja ki kapuit a jezsuiták megszépült Manréza Lelkigyakorlatos Háza Dobogókőn – már ha a járványhelyzet engedi. Lukács János SJ igazgatóval arról beszélgettünk, hogyan készülnek a remélt újraindulásra, miért nem hirdetik a lelkigyakorlatokat, és kinek való az itteni elvonulás. Szőnyi Szilárd interjúja.

– Ha a jezsuita rend alapítója, Szent Ignác jelentkezne a Manréza valamelyik programjára, szerinted miben ismerne rá az általa kidolgozott lelkigyakorlatokra?

– Legkésőbb akkor ismerne rá, amikor a kísérőjével kezdene beszélgetni. A környezeten biztos elámulna, mert ő nem épített lelkigyakorlatos házakat. A szóhasználatunkon is sokszor csodálkozna, hiszen a maga korában másképpen, más hangsúlyokkal fogalmazta meg a lelkigyakorlatok célját, módját. Meglepődne azon is, hogy milyen könnyű ide, akár az interneten pár kattintással bejelentkezni – az ő idejében ez inkább meghívásos alapon történt. Az első jezsuiták kettesével-hármasával missziós körutakra indultak, prédikáltak, gyóntattak, és akikben – akár papokban, akár a hívekben – észrevették, hogy többre, mélyebbre, személyesebbre vágynak, azoknak ajánlották fel a személyesen kísért lelkigyakorlatot.

– Csakhogy most egy olyan lelkigyakorlatos házban beszélgetünk, ahol az utóbbi másfél-két évben a felújítási munkálatok, illetve a járvány miatt nemigen volt lelkigyakorlat. Hogyan vészeltétek át ezt az időszakot?

– Két éve húsvét előtti kezdéssel terveztük a felújítást, akkor zártunk be, s arra az évre már nem terveztünk lelkigyakorlatokat. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy finanszírozási nehézségek miatt a munkálatok nem tudnak elindulni. Így állt elő a helyzet, hogy meghirdetett lelkigyakorlat hiányában is egyre többen kérték, hogy jöhessenek ide imádkozni. Mivel akkor már több munkatársunktól elköszöntünk, a lelkigyakorlatozókat kellett bevonnunk a ház körüli tennivalókba. Ez jó tapasztalatokat hozott, a házi szolgálatok a lelkigyakorlat szerves részévé váltak. Ezt a modellt, és hogy a házban önkéntesek segítségére is számítunk, a továbbiakban is szeretnénk fenntartani. A munkák végül 2020 januárjában indultak el. Akkor néhány hónapra mi négyen, itt élő rendtagok – András Attila, Mustó Péter, Szőcs László és én – is elköltöztünk Dobogókőről. Most járunk a vége felé, elfáradtunk, és nagyon várjuk, hogy visszatérhessünk tulajdonképpeni szolgálatunkhoz.

 – Az egyszerű, de igényes környezetet kialakító munkálatok végeredményét a következő oldalakon látható fényképeken mindenki megtekintheti – de milyen állapotok voltak előtte, mi indokolta a felújítást?

– A lelkigyakorlatos ház kinézetre korábban is szép volt, de télen alig tudtuk már fűteni, a kazánok a végüket járták, több zajt termeltek, mint hőt. A külső hőszigetelésen is javítani kellett.

A rendház épületében átmenetileg már egy vaskályhát kellett beállítani, azt néhány óránként megrakni jó mulatság volt, de azért rengeteg odafigyelést igényelt.

Sok szobánkban akadályozta a nyugodt alvást, hogy a legkisebb nesz is áthallatszott a szomszédból. A villanyvezeték helyenként veszélyesen elöregedett, a két épület közötti gyalogúton pocsolyák nehezítették a közlekedést, és a belső terek egy részének korábban elmaradt felújítására is sort keríthettünk.

– Beszélgetésünk pillanatában, amikor még javában tartanak a járványügyi korlátozások, mit tudsz mondani a jövőről?

– Remélem, hogy a pótmunkákkal, majd a ház berendezésével, csinosításával hamarosan elkészülünk, és a járványügyi intézkedések enyhülésével ismét fogadhatunk csoportokat. A programot már elkészítettük. A szokásos módon lehet majd jelentkezni.

– És ha mégsem?

– Akkor maradnak és újabbakkal bővülnek a jelenleg is futó online lelkigyakorlatok. Időközben mi is megtanultuk becsülni az internet adta lehetőségeket. Sokan jutottak el hozzánk, akiknek erre korábban nem lett volna lehetőségük a távolság, vagy életük valamilyen kötöttsége miatt. Érzékeljük, hogy ez már nem csupán számunkra nyűgös, hanem a résztvevőknek is. És mégis, újra meg újra meglep a felismerés, hogy Isten Lelkét nem korlátozzák az intézkedéseink. Ha a járvány még velünk marad, akkor jobb híján így tudunk működni.

– Reméljük a legjobbakat… Addig is, mi a tapasztalatod, mennyit változott a lelkigyakorlatos kultúra az elmúlt évtizedekben Magyarországon? A résztvevők mennyiben más elvárásokkal, igényekkel érkeznek?

– Nő az igény a személyes lelkigyakorlatokra, a felújítás előtti évben minden meghirdetett programunk várólistás volt. Egyre többen vágynak tudatosan megélt, személyes kapcsolatra Istennel. Az elkötelezett keresztény fiatalok spirituális szomjúsága erősebb, mint korábban; egyetemista koromban például a kereszténység igényes megélése elsősorban szellemi, közösségi, életmódbeli kalandnak tűnt. És persze a körülményekre vonatkozó elvárások is változnak. Állandó a felismerés – ezt már Ignác megfogalmazta –, hogy hasznos a hétköznapi életből kiszakadni, hogy az ember teljesen az imádságnak szentelhesse magát. Ebben segíthet a természet szépsége, a szobák egyszerűsége – asztal, ágy, szék – és otthonossága. De az igények e téren is változnak. Mintha többen várnák el a hotelszerű kiszolgálást, mintha ügyetlenebbül mozognának sokan, amikor a tálaláskor a segítségükre számítunk.

– Úgy tudom, a lelkigyakorlatokat nem különösebben hirdetitek. Miért?

– Csoportjaink hamar megtelnek, sőt várólisták alakulnak ki. Akik itt jártak, gyakran ajánlják családtagjaiknak, munkatársaiknak, barátaiknak, hogy jöjjenek ők is lelkigyakorlatra. Sokszor kerülnek olyan helyzetbe, hogy ők mondhatják ki a személyes meghívás szavát, amit az első jezsuiták annyival célravezetőbbnek tartottak a válogatás nélküli hírverésnél.

A személyesen kísért lelkigyakorlatot Isten vonzása, az élő Isten utáni vágy mozgatja, és sokszor mások veszik észre rajtam, amikor eljön az ideje egy nagyobb lépésnek ezen az úton.

– Kinek valók az itteni lelkigyakorlatok, és milyen fajtái vannak az elcsendesedésnek?

– Azoknak, akik szeretnének imádkozni, vagyis előre szeretnének jutni Isten megismerésében, és, megnyitva magukat a szeretetére, életüket új irányba állítanák. Legtöbb programunk személyesen kísért csoportos Szent Ignác-i lelkigyakorlat. Aki még nem volt ilyenen, annak azt javasoljuk, hogy elsőként jöjjön egy háromnapos elcsendesedésre. Egy-egy alkalom elején a résztvevők bemutatkoznak, elhangzik néhány szó a ház és az együttlét rendjéről, aztán mindenki röviden találkozhat a kísérőjével. Az első két reggel csoportos vezetett imával indul, a nap többi részében már csak az étkezések, a szentmise és az esti szentségimádás jelent közös programot. Ezen kívül mindenki úgy osztja be az idejét, hogy legyen lehetősége négy összeszedett imagyakorlatra, alkalmanként fél-egy órában, majd az így szerzett tapasztalatairól minden nap beszélget a kísérőjével. Ezek a közös külső keretek. A személyes utak azonban egészen különbözők, attól függően, ki mit hozott magával és hogyan érinti, szólítja őt az Úr. Az Istennel való kapcsolat valósága néha derűs, máskor drámai, ezt a lelkigyakorlat kísérője sem láthatja előre. A másik gyakori lelkigyakorlat-fajta nálunk a februárban elhunyt Jálics Ferenc rendtársunk által kialakított szemlélődő, a Jézus-imán alapuló csendmeditációs lelkigyakorlat. Ezt általában azoknak javasoljuk, akik már vettek részt a személyesen kísért változaton.

– Tegyük fel, hogy érdeklődő vagyok, de meg szeretnél bizonyosodni, hogy az itteni lelkigyakorlatok tényleg nekem valók. Hogyan derítenéd ki?

– Valószínűleg feltennék néhány kérdést: hogyan élsz, milyen dolgok érdekelnek, miként szoktál imádkozni, mire vágysz, mit jelent számodra Isten. Azt nézném, van-e benned lendület, életkedv, és – bár talán ki sem látszol a gondjaid közül – megrendültség az élet és Isten titka előtt. Ha elelfog a hitetlenség, az még nem baj. Egy lelkigyakorlatozó még a pappá szentelésem táján lepett meg első beszélgetésünkön azzal a mondattal, hogy egyáltalán nem biztos benne, hisz-e. Bőven volt oka csalódottnak lenni. Kérdeztem, van-e kedve így is elindulni az imádság útján. Mondta, igen. Megegyeztünk, hogy ahányszor Istenhez fordul, hozzáteszi: „Ha létezel.” És a beszélgetéseinkben is: „Ha létezik.” Ahogy múltak a napok, lassan elmaradozott a kiegészítés. Amikor a lelkigyakorlat végén emlékeztettem kezdeti megegyezésünkre, meghatódott, elgondolkodó, széles mosolyt kaptam válaszul.

– Az, hogy valaki szeretne hinni, de nem képes rá, viszonylag gyakori. Mennyiben tipikus, hogy valaki nem tudja eldönteni, hisz-e?

A hétköznapok fekete-fehér felosztása hívők és nem hívők között nem állja ki a türelmes figyelem próbáját. Nem hívőként számon tartott ismerőseink, ha figyelmesen hallgatjuk őket, meglepően hiteles, életformáló lelki tapasztalatokat és meggyőződéseket osztanak meg.

– A hívőket pedig a biztonságot adó, odaforduló meghallgatás engedi felismerni, milyen sokszor gondolkodnak vagy viselkednek úgy, mintha nem volna Isten. Amikor pedig az Úr bejárást kér lényünk rejtett, megváltásra váró zugaiba, akkor kockázatként és mellékhatásként gyakran feltárulnak fájó hitetlenségeink.

– Mennyire épül be a lelkigyakorlatba az itteni természeti környezet? Van például ajánlott útvonalatok, hogy merre érdemes elindulni sétálni?

– Nincsenek előírt körök. Az egyik lelkigyakorlatozó a jelzett ösvényen marad, a másik kizárólag a vadcsapásokon barangol. De azt mindig javasoljuk, hogy aki fáradtan érkezik – és a legtöbben így érkeznek –, az első napot töltse a természetben. Az Istenre nyíló figyelem ugyanis remekül gyakorolható a szabadban. Hétköznapi, mesterséges környezetünk ingerei szétzilálnak. A természetben úgy engedhetjük működni érzékszerveinket, hogy az az összeszedettségre vezet. A távoli dombokat befogó pillantás, a rácsodálkozás egy-egy madár énekére, a friss levegő illata vagy egy faág tapintása megnyit a világ, az élet engem körülvevő, befogadó valóságára. A figyelem ilyen egyszerű gyakorlatai ébresztik fel a lelki érzékeket. Megvan a képességünk Isten szavát meghallani, Isten Igéjének édességét ízlelni, tisztábban látni Jézus személyét. A természet képei sokszor sietnek segítségünkre akkor is, amikor arról a titokzatos térről kezdünk beszélni, ahová az imádság vezet el: „Olyan volt, mint amikor reggel a gomolygó ködön áttört az első napsugár”.

Az írás a magyar jezsuiták ingyenes negyedéves lapja, a MIND tavaszi számában jelent meg. A teljes lapszám ezen a linken elolvasható.

Frissítve: 2021. április 09.