Realino Szent Bernardin áldozópap

realino_szent_bernat_200Realino Bernardin a jezsuiták második nemzedékéhez tartozott, akik rögtön Ignác halála után léptek be a Társaságba. Lelki életét olyan emberek formálták, akik jól ismerték az ignáci lelkületet, és Bernardinnak azt adták tovább. Ez a második generáció számos olyan embert hozott a Társaságba, akiknek a képességei harmonikusan illeszkedtek a Rendalkotmányhoz az alatt az idő alatt, amíg maguk a rendi szabályok is még formálódtak. A gyors terjeszkedés ideje volt ez, és Bernardin saját szavai szerint a hangulat az ősegyház apostoli lelkesedéséhez hasonlíthatott. Ha csak Itáliát nézzük, olyan emberek voltak hatással az új rend lelki életére, mint Bellarmin Róbert, Antonio Possevino, Claudius Acquaviva és Matteo Ricci.

Realino belépésekor Laínez volt a Társaság általános rendfőnöke. Laínez a Realinóhoz hasonló tapasztalt embereket a Társaság legkiválóbb anyagaként jellemezte: „Adjatok nekem a világot ismerő embereket: ők azok, akikre szükségünk van.”

Realino 34 éves volt, amikor a nápolyi kollégiumhoz csatolt noviciátusba belépett. Korábban mint magiszter már jó munkát végzett számos észak-itáliai városban. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akik alapos jogi tanulmányaik mellett a humanisztikus tudományokban is jártasak voltak. Tudását Bologna és Modena egyetemein, valamint Ferrarában szerezte, annak a kis államnak a fővárosában, amelyhez Carpi városa, Realino szülővárosa is tartozott. Az Este-hercegek udvarában lehetősége nyílt, hogy az itáliai reneszánsz humanista ideálját magában elmélyítse. Mivel természeténél fogva optimista, mosolygós és kedves volt – amint önéletrajzi vázlataiból kitűnik -, nem jelentett nehézséget az itáliai reneszánsz nyújtotta kihívásra válaszolni, különösen legérettebb korszakában. Ezek az ideálok az „emberi méltóságban” testesültek meg, mintegy a keresztény alapokon nyugvó emberi erények szintéziseként, éppen ezért szükségszerűen optimista módon, az emberi természet minden dimenziójából a lehető legjobbat próbálták megkeresni és megnemesíteni. A jó több lett, mint egyszerű szerencse, a lelki nemességet erőfeszítés gyümölcsének tartották, az ismeret a cselekedetek szolgálatában állt, az emberi munka értéke nagy volt, a dicsőség a megfelelő vezetés jutalmaként jelent meg, a szeretet pedig az én átadását jelentette.

Ezek voltak a tizenötödik és a tizenhatodik század humanizmusának fő ismertetőjegyei. Felfedezhetjük ezeket Bernardin írásaiban, és abban különösen is, hogy hivatása választásával embertársait akarta szolgálni; illetve azon keresztül, hogy jogi és adminisztratív munkájában a közjót kívánta védelmezni. Élete folyamán találkozott a realitással: hivatali gondok és saját fájdalmai, szeretett feleségének elvesztése lelki érettséget hoztak számára, és még tudatosabb erőfeszítésre késztették a keresztény élet megvalósítása céljából. Így amikor Nápolyban találkozott a húsz évvel korábban Loyolai Ignác által alapított új szerzettel (P. Salmerón személyében), Realino lehetőséget látott életideáljának megvalósítására.

Isten szolgálata Jézus Társasága által azokban, akiket az Úr már megváltott, személyes és döntő hívásként hatott Bernardinra. Habozás nélkül abbahagyta humanista tanulmányait, elhagyta állását, és kijelölte magát „a megfeszített Krisztus ismeretére”. Önmagát és akaratát megtagadva akart végigmenni azon az úton, amelyen Ura és vezére, Jézus Krisztus járt. Azért, hogy teljesen Istennek szentelhesse magát, a Társaságbeli életet választotta. A következőket írta apjának: „Egy erős alapokon nyugvó élet, kevés evilági birtokkal, de annál bőségesebb lelki jólét Isten és az emberek iránti szeretettel együtt.” Az őskeresztények életének az igazi követése volt ez számára. Ennek a szerzetesrendnek a tagjai között igazi földi paradicsomban és lelki örömben élt. Örült, hogy embertársai felé igazi megbecsüléssel és szolgálattal lehetett Isten nagyobb dicsőségére és tiszteletére.

Elégedettség és vigasztalás, ami a Lélek működéséből ered, és aminek gyümölcsei „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, bizalom…” (Gal 5, 22) voltak azok a témák, amelyek leggyakrabban felbukkantak leveleiben és azok emlékezetében, akik együtt éltek vele. Több mint tíz évet töltött Nápolyban, és több mint negyvenet Leccében, ahol a kollégium egyik alapítója volt, és számos ember lelkivezetője. Tanácsait magánbeszélgetésekben, levelekben, gyóntatás alkalmával, vagy a lelkigyakorlatok adása közben mondta el. Minimális szervezéssel rengeteg emberi kapcsolatot tudott fenntartani, és ezek révén sugárzott belőle a hit, a remény és a szeretet erénye, ami beragyogta a tanácsára szomjazókat.

Hosszú betegségek és társai részéről tapasztalt értetlenség – különösen a Leccében töltött első évei alatt – tovább tisztították a lelki vigasztalás apostolát hosszú élete végéig, amikor utolsó elöljárója akarata szerint rendkívül idős kora miatt nem végezhette többé a Társaság szolgálatait, noha imáival, tanácsaival és sugárzó életével még mindig sokakat segített. A halálos ítéletével volt egyenlő számára, amikor nem tudott már tovább dolgozni, és emiatt az „öreg, haszontalan Realino Bernardinnak” nevezte magát. De Isten és embertársai szemében ő beteljesítette küldetését azok szolgáiként, akik maguk is Isten szolgái vagy gyermekei.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.