Reményt kínálni a lét peremén: jezsuita cigánymisszió Arlón a fotós szemével

A Belügyminisztérium Felzárkózó Települések programjában a jezsuiták vállalták a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Arló pártfogását. Ahhoz, hogy megtudjuk, mire is van szükségük az itt élő, nagyrészt cigány embereknek, első körben 130 családot látogatunk meg, és felkeressük a helyi önkormányzatot, orvosi és védőnői rendelőt, iskolát. De kik is az arcok a kezdeményezés mögött? Az arlói Jelenlét-program a rendtartomány Kommunikációs Irodáján dolgozó fotós, Pásztor Péter szemével.

Azt tudtam, hogy Magyarország egyik legszegényebb falva Arló. Mielőtt az ember ellátogat egy ilyen helyre, él benne egy elképzelés, hogy milyen is lehet. Arra viszont nem számítottam, hogy a település ennyire gyönyörű környezetben található. Nemcsak hegyek veszik körül, de egy csodálatos tava is van.
Velkey Balázs, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium korábbi igazgatóhelyettese, a helyi Jelenlét-program vezetője egy arlói filmklub utáni beszélgetésen. Bár még tart az állapotok és igények felmérése, egyes programok már elindultak. Nyár óta például a budapesti jezsuita Párbeszéd Háza több kihelyezett filmklubot is tartott itt, Csókay András idegsebész vagy a Kaláka együttes közreműködésével. Az arlói program ugyanis az egész rendtartomány szívügye.
Egyetlen helyi női munkatársunk testnevelés órát tart. Kozár Bea rekreációszervezés és egészségfejlesztés szakon végzett, snowboardoktató, és az arlói program elindulása előtt másik helyi munkatársunkkal, Velkey Róberttel, a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében a floridai magyar diaszpórában segített a közösségfejlesztésben.
Az órai jó viselkedés jutalma, hogy az osztály kimegy „Bea nénivel” a pályára. Ez a bolt előtti betonplacc, ahol két focikapu áll, és már csak egy kosárpalánk. „Nézze meg, tanár úr – mondják nekem méltatlankodva –, volt még itt három palánk, de a többit lefűrészelték és eladták!”
Velkey Róbert művelődésszervezőként végzett, Beához hasonlóan gyakran besegít az iskolai tesiórák tartásába is. A koncentrációt edző játék éppen csoportosan zajlik, a veszteseknek fekvőtámaszt és guggolást kell végezniük. A második játékban már emelkedik a tét, és nyelvtani feladatokat is meg kell oldaniuk.
Bari József munkatársunk Arlón született, majd tíz évig volt a váci egyházmegye cigányügyi referense. „Probléma, hogy sok ugyan a cigány Arlón, de olyan nagy a mélyszegénység, hogy a saját kultúrájukat sem ismerik.” Ő nem az iskolában tanít, hanem elindította – először lányoknak – a tradicionális cigánytánc-oktatást. Kicsik-nagyok egyre többen járnak hozzá; külön élmény, ahogy a szülők a „partvonalról” élvezik a tanítást.
A csapat önkéntese, Szabó Gergő. Egy időre felhagyott informatikus szakmájával, hogy idejét egy egészen más tevékenységnek szentelhesse. A képen cserkészvezetői tapasztalatait vetette be a szemészeti szűrésre várakozó gyerekek között. Az önkéntesek bevonása fontos eleme lehet a programnak, amit a jövőben erősíteni szeretnénk.
Arlón ingyenes szemvizsgálatot is tartottunk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat mobil szemészeti csapatával együttműködésben – köszönet nekik! –, melynek keretében ez a kisfiú is szemüveget kapott. A vizsgálóbuszban mesefigurák vannak a falon, például Elza és Anna, természetesen mindketten szemüvegben. Mellettük plakát a jól ismert A kis herceg-idézettel: „Jól csak a szívével lát az ember”. A vizsgálat először az óvodáscsoportok körében zajlott, a hiányzókhoz pedig Kiss Ferenc SJ-vel mentünk el, nehogy lemaradjanak a lehetőségről.
Csapatunk jezsuitája Kiss Feri testvér, a menekültszolgálatunknál eltöltött évek után irányította ide a rendtartomány. Házról házra jártunk, a megadott címekről volt, hogy elköltöztek, de mindig akadt segítségünk. A szomszédok vagy akár az utcán is megmondta valaki, hova költöztek tovább, akiket kerestünk. Ezekben a házakban jellemzően nincs víz, ezért az utcai kutakat használják, és a gáz sincs bevezetve, a villanyórát pedig általában hét elején pár ezer forinttal feltöltik, és amíg a pénz kitart, addig tudják használni. Ebben a házban nincs fűtés, az eddig üzemben lévő vaskályha tönkrement.
Megkérdezem, szabad-e fényképeznem. A válasz mindig igenlő, persze a minden fényképész által ismert „Jaj, pont most nem vagyok úgy öltözve!” itt is rendszeresen elhangzik. Így születnek családi portrék is.
Szent Ferenc Kisnővéreinek 26 éve van házuk Arlón, így a helyi viszonyok feltérképezésében ők is nagy segítségünkre vannak. A jezsuiták hozzájuk kapcsolódnak a mostani programmal, melynek egyik nagyszabású célja a fogantatástól számított első ezer napra koncentráló Jelenlét-ház kialakítása a családok számára, benne egészségügyi, oktatási lehetőségekkel.
„Gyuszika jó gyerek, de néha nem tud viselkedni.” Józsi rögtön pártfogásába veszi: „Gyere csak ki, beszéljünk, hogy is van ez!” Tíz perc múlva nagy egyetértésben, mosolyogva térnek vissza.
Egy-egy interjún szinte mindig a legidősebb családtag beszél, a többiek pedig jönnek-mennek körülöttünk. Klári özvegy, hat éve dolgozik a helyi tó melletti vendéglőben a konyhán. Szereti a munkáját és Arlót, nem költözne el semmiképpen. És mitől lenne jobb? Ha minden gyerek külön lakhatna a családjával, nem pedig egy fedél alatt, és ha nemcsak az ő utcájukban volna jó a közbiztonság, hanem az egész faluban.
Ő Mirella, és tizenheted-magával lakik négy szobában. Szereti a szotyit, anyukája meg persze rászól, ha héjat talál a szobában. Majdnem négy órát voltunk náluk, három óra után mert megszólítani, hogy mi is az a kezemben. Amikor meglátta magáról a fotót, onnantól kezdve bárkit fényképeztem, észrevettem, hogy valahogy ő is benne van.
Józsinknak messziről köszönnek. Mindenkit ismer, de legalábbis mindenkinek a szüleit. Élmény vele sétálni az utcán. Már terjed a hír, hogy járjuk a falut, és gyakorta megkapja a kérdést: „Józsi, hozzánk mikor jöttök?” Ha többen vagyunk egy helyszínen, mindig talál időt, hogy átmenjen a szomszéd szobába, és a háziak közül valakivel elbeszélgessen múltról, családról, jövőről.
A falura jellemző a kutyaszeretet. Épp csak járóképes jószággal is találkoztunk. Persze a gyerekek tudták, hogy levesznek majd vele minket a lábunkról, és rögtön hozták is mutatni.
Egy interjún szó esik családról, lakhatásról, munkáról, múltról és jövőről. Arlón 1992-ig százszázalékos volt a foglalkoztatottság, köszönhetően a közeli bányáknak és gyáraknak. Utóbbiak aztán bezártak, és két év alatt a helyi cigány családok körében szinte száz százalék munkanélküliség lett. „Kéne a munka. Legjobb lenne állandó!” – hallatszik az igény újra és újra, majd’ minden családban. Persze a gyerekek hamar megunták a felnőttek beszélgetését, és mentek focizni, meg húzni egymást egy általuk készített kiskocsin.
„Ezt fényképezze le!” Hosszú ideig pörgött az a labda. Lefényképeztem.
Frissítve: 2020. december 08.