Révay Tibor kalocsai aulista és jezsuita lelki igazgató

A kalocsai érsekség történetében nem ritka az egyházmegyei papság és az egyes szerzetesrendek közötti kölcsönös személyi mozgás. Sok egykori világi pap választotta a szerzetesi életet, illetve a politikai változások miatt, sok szerzetes „kényszerült” egyházmegyei szolgálatra. Ennek a jelenségnek, rendkívül érdekes és tanulságos példája Révay Tibor élete és pályája.

Zentán született 1874. február 5-én, 1896. június 24-én szentelték pappá, a kalocsai főszékesegyházban. Teológiai doktorátust szerzett, a doktori disszertációját, az érsekség anyagi támogatásával Kalocsán adták ki, A pápaság felülmúlhatatlan tekintélyéről címen 1898-ban. Két évig volt káplán Szenttamáson, 1898-ban Császka György kalocsai érsek, érseki szertartóvá és iktatóvá nevezte ki, majd hamarosan érseki titkárrá. 1903-ban pápai káplán, majd 1915-ben Hinger Mihály halála után Várady L. Árpád érsek irodaigazgatóvá, majd 1916-ban főszékesegyházi kanonokká nevezte ki, amely tisztséget 1930. novemberéig viselte, mikor is a Jézus Társaságába lépett. Zichy Gyula érsek 1926-ban pápai prelátus címet szerzett neki.

Révay élénk szellemű, igen aktív, buzgó pap volt, mint aulista a korának az ütőerén tartotta a kezét. A tevékenységének köszönhető, hogy az egyházmegyei adminisztrációban bizonyos hasznos, új kezdeményezések történtek. Jellemző rá, amit az éles szemű Csernoch János mondott róla tréfásan: „Révay csuka a lomha pontyok között”. Mint aulista előmozdította a Kolping-féle iparos legényegyletek szervezését, főleg az egyházmegye nagyobb városaiban. Felkarolta a szövetkezeti eszmét és ilyet létesített súlyos anyagi áldozatokkal a kalocsai cipészinasok körében.

Hathatósan közreműködött abban, hogy a régi alapítványkezelő hivatal a kornak és a szükségleteknek megfelelően egyházmegyei takarékpénztárrá alakuljon, ahonnan egyházmegyei intézmények és emberek előnyösen kölcsönöket kaphassanak. Templomok építését, bővítését, új iskolák, és lelkészségek szervezését hathatósan előmozdította és irodaigazgatói évei alatt több mint 20 templom épült vagy bővült a kalocsai egyházmegye területén. Az aktivitásának az érdeme, hogy a trianoni határszélen, Kelebián és Csikérián két gyönyörű, modern templom épült a Belügyminisztérium támogatásával. Erre a célra komoly pénzösszegeket eszközölt ki, az akkori belügyminisztertől, Szcitovszky Bélától, aki valaha kalocsai konviktor (bennlakó diák) volt (a Jézus Társaság gimnáziumában).Kiváló érzékkel ismerte fel a lehetőségeket és nem ismert fáradságot, hogy a nemes célokat megvalósítsa. Kilincselt, utánajárta dolgoknak és a fáradozását végül általában siker koronázta.

A tevékenységének köszönhető, hogy a régi kalocsai kórház és egyben idősek otthona, a város és a Népjóléti Minisztérium nagy támogatásával kibővült és modern kórházzá alakult át belgyógyászati és sebészeti osztályokkal. Ugyancsak kezdeményezte és szorgalmazta a kórház mellett az új nagyszabású pavilon építését a városi és Népjóléti Minisztérium segélyével, amely egy tüdőkórház céljait szolgálta. Mindez az infláció idején történt, amikor a korona már romlott, éppen azért érdeme, hogy a lehetőségek pontos felismerésével ezt a két szép tervet megvalósította, Kalocsa város és a környék lakosságának nagy előnyére.

X. Pius szellemében sürgette a gyakori és korai szentáldozások bevezetését és ezen tervek megvalósításában főpásztorainak hathatós segítséget nyújtott. Buzgólkodásainak nyomai megtalálhatók a kalocsai egyházmegyei körlevelekben. Ugyancsak szorgalmazta a papi lelkigyakorlatok tartását is, hogy a lelkipásztorok minél buzgóbban végezhessék feladataikat.

Révay imádságos lelkű, buzgó pap volt nagyarányú irodai elfoglaltsága mellett, lelkipásztori teendőkkel is foglalkozott és gyakran gyóntatott a főszékesegyházban. Bonyolult és nehéz lelki ügyekben sokan fordultak hozzá és minden megtett, hogy az ilyen nehéz ügyeket rendezze. Éppen ezért kanonoktársa tréfásan nevezte, hogy ő az „advocatus omnis causae desperatae” (minden reménytelen ügy ügyvédje).

Fáradhatatlan volt a házasságok rendezésében, odahatott a főpásztorainál, hogy a plébánosok is mindent megtegyenek azon házasságok rendezése ügyében, amelyek jogilag rendezhetők.

Egyénisége vonzó, rokonszenves volt, paptársait szívesen segítette anyagi és erkölcsi vonatkozásban, ha problémáikkal hozzá fordultak.

Már egészen korán bekapcsolódott az Oltáregyesület munkájába, a XXIII. bécsi eucharisztikus kongresszuson nagy hatású előadást tartott, ebben már felvázolta a papok, a  szerzetesnők és a világi hívek, ezen belül a nők együttműködésének szükségességét és annak jótékony hatását: „A papnak tehát a szorosan vett lelki vezetés, a havi szentségimádás megtartása, esetleg szentbeszéd végzése, a hívek gyóntatása s az új tagoknak törzskönyvbe való írása képezi feladatát. Helytelen volna tehát, ha az oltáregyesület a választmány s a világi vezetőség mellőzésével működnék, mert a pap egyedül e munkákat nem végezhetné, az egyesület szorosan vett hivatását nem teljesítené. Az egyesület azért áll természeténél fogva több egyénből, hogyha az egyik tag kidől, az intézmény azért fennmaradjon. Hagyjuk a nőket dolgozni az oltáregyesületért. Ők ezt szívesen teszik és ebben a szép munkában valóban nemesen teljesítik feladatukat. Ellenkező esetben minden munka egy-egy buzgó pap vállaira nehezedik, akinek utódja esetleg képtelen az előd munkájának folytatására, utóbb az egyesület, mint oldott kéve hullik szét s a lelki kincsek termelésének egész uradalmai elpusztulnak. Ott, ahol apácák is vannak, az alelnöknői és pénztárnoknői tisztség az apácákra bízandó. Az oltáregyesület ugyanis megalakulásától kezdve szoros összeköttetésben van az apácazárdákkal, sőt külön női szerzet alapítására adott alkalmat. Ezen jellege fog tehát kifejezést nyerni akkor is, ha az új egyesületek szintén a női zárdák támogatását veendik igénybe. Midőn az oltáregyesületek az egyesületi munka javarészét a nőkre bízván, velük együtt imádkoznak, akkor azokhoz válnak hasonlókká, akikről az Apostolok Cselekedeteiben írva vagyon, hogy „állhatatosak valának egyenlő akarattal az imádságban, az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával”. (Ap. Csel. 1, 14.).”

Nagyon szépen alakult a papi pályája a káptalani tisztségei tükrében: 1916. január 20.-tól tiszteletbeli kanonok, 1916. július 3-tól ifjabb mesterkanonok, 1917. május 1-től idősebb mesterkanonok, 1921. június 30-tól tiszai főesperes, 1921. december 16-tól bácsi főesperes, 1922. február 28.-tól kalocsai székesegyházi főesperes, 1924. május 1-től bácsi kisprépost

Már régebben foglalkozott a Jézus Társaságába való belépés gondolatával, de csak Zichy érsek idejében érlelődött meg benne véglegesen az elhatározás, hogy lemond stallumáról és minden rangjáról és belép a jezsuita rendbe.

1930. november 3-án lépett be a Jézus Társaságába, a grádus vizsgát 1941. február 2-án tette le. 1930-1932 között a zugligeti Manrézában volt novícius, majd 1933-tól 1947-ig a zugligeti Manréza lelkigyakorlatos ház igazgatója volt, rendszeresen tartott lelkigyakorlatokat, szerkesztette a Manréza újságot, a házban gyóntatott. 1948-1950 között a Manréza lelki vezetője volt és a jezsuita novíciusok gyóntatója. 1950-től a pannonhalmi Papi Otthon lakójaként élt haláláig, 1956. május 13-ig.

Nagyon érdekes a jezsuita rend iránti érdeklődése és elkötelezettségének története, saját vallomása szerint ez egy hosszabb lelki folyamat gyümölcse volt, amely számára a lelki megnyugvást hozta, bár kritikusan szemlélte önmagát és a Jézus Társaságát. Erre világítanak rá a következő mondatai: „Jezsuita vagyok – szívvel-lélekkel, s mégis ha őszinte akarok lenni, fel-felvetem magam előtt a kérdést: minden tekintetben szerencsés-e az a stílus, az a taktika, az a specifikum, amelyet a Társaságnak nem a szentignáci elgondolása, hanem tényleges, történeti alakulása és jelen irányadó tényezőiek érvényesítése jelentenek. Egyet merek állítani: jobb, mint bármi más meglevő. Csak azt nem tudom, jobb-e mint bármi más elképzelhető. Nekem minden okom megvan arra, hogy idejutásomban a Gondviselés  kegyes vezetését s parancsait lássam és hálásan köszönjem. Kimondhatatlan sokat köszönök is azoknak az eszméknek, amelyek Loyolai Ignác szívében és elméjében gyúltak ki és amelyeket eddig minden emberi elmázoló és elsüllyesztő és ellaposító tendenciánk teljesen és lényegesen elhomályosítani nem tudott.”

                                                                                                              Bikfalvi Géza

Frissítve: 2020. október 20.