Rómát látni és Istennek élni – hivatásáról vall Tóth Árpád ifjú jezsuita

Szülővárosáról, gyermekkoráról, hivatásának ébredéséről vallott egy interjúban a római Pontificum Collegium Germanicum et Hungaricumban tanuló Tóth Árpád SJ. Az intézmény et Hungaricum című lapjában megjelent beszélgetést a szerző, Tomaskovity Szabolcs engedélyével közöljük.

Árpád atya, kérlek, mesélj nekünk életutad első szakaszáról: szülővárosodról, gyermekkorodról, papi hivatásod felismeréséről.

1982. október 14-én születtem Szenttamáson, egy többségében szerbek által lakott délvidéki kisvárosban. Gyermekkoromat kiegyensúlyozott családi környezetben töltöttem, szüleim a hagyományos (keresztény) értékrendre tanítottak. Persze az ún. „kilencvenes évek” az akkori, szétesőben levő Jugoszláviában sok mindennek nevezhető, csak épp békésnek nem. Ha nem is volt háború a közvetlen közelünkben, a bizonytalanság, mint Damoklész kardja, állandóan ott volt a fejünk felett. Sose lehetett tudni, mikor kell szednünk a sátorfánkat…

A valláshoz gyermekkoromban úgy álltam hozzá, mint a többi korombeli: a vasárnapi Szentmise és a heti hittanóra az általános iskola ideje alatt kötelező volt, merthogy így szokás. Aztán történt egy tragédia, ami próbára tette a családunkat. ’96-ban ugyanis édesanyám rövid, de igen súlyos betegség következtében elhunyt, ami – talán az első alkalommal – elgondolkodtatott az élet értelméről: honnan jövök, hová tartok, és úgy általában, mi értelme van ennek a néhány évtizednek, ha ennyire törékeny és kiszámíthatatlan ez az emberi lét. A papi hivatásom csírája, valami „örömhír” keresése, ami értelmet és méltóságot adhat, itt kezdődött és fejlődött igenné hosszú évek során.

Tizenöt éves koromig szülővárosomban éltem, az általános iskolát is itt végeztem, majd Szabadkára kerültem az ún. kisszemináriumba. 2001-ben, közvetlenül az érettségi után kértem a felvételemet a Szabadkai Egyházmegye papnövendékei közé. Pénzes János püspök atya előbb Budapestre, a Központi Szemináriumba, majd két évvel később Rómába, a Germanicumba küldött.

Milyen benyomásaid, emlékeid vannak a germanikus éveidről?

Nagyon szívesen emlékszem vissza a Germanicumban töltött évekre. Hálás vagyok a Jóistennek, az egyházmegyének és a jezsuitáknak a lehetőségért. Róma, azon túl, hogy a Katolikus Egyház szíve és központja, a teológiai képzés szempontjából is egyedülálló. A pápai egyetemeken annyira érezhető az egyház egyetemessége, sokszínűsége. És ez nagy kincs ám!

A kezdet persze nem volt egyszerű, a nyelvekkel meg kellett küzdeni, és úgy általában azzal, hogy ami otthon annyira természetes, az itt másként van. Tizenöt éve még 70-75 kispap és pap volt a kollégiumban, több mint negyven egyházmegyéből, és mindenki hozta magával a saját élettörténetét, világnézetét, egyházképét. Megismerni, megérteni a másikat, valamint újragondolni a saját álláspontomat persze mindig kihívás, időt és energiát igényel, de ebből a tapasztalatból mindannyian csak gazdagodhatunk.

Személyes hitem szempontjából is sokat jelent számomra Róma, mindazok a helyek, ahol az első keresztények, még kis közösségként összejöttek, és együtt ünnepelték a feltámadt Krisztust. És olyan belső meggyőződéssel hittek ebben az örömhírben, hogy bátran, a feltámadás hitében mentek a kivégzőhelyre, mert tudták, hogy a halállal semminek sincs vége, Isten az életre hívott meg minket, nem az elmúlásra. Ennek az örömhírnek a mélységét a germanikus éveim folyamán értettem meg, és csak ezután tudtam őszintén igent mondani arra, hogy ennek az örömhírnek papként legyek a tanúja.

Milyen út, felismerés vezetett odáig, hogy végül beléptél a jezsuita rendbe?

A legelső „szikra” a belépésem előtt kb. tíz évvel volt, 2006-ban. Amint már említettem, szabadkai egyházmegyés kispapként kerültem a Germanicumba, és itt ismertem meg igazán a jezsuitákat és az ignáci lelkiséget. Több jó és hiteles jezsuitával találkoztam, az életpéldájuk mélyen megérintett, de ezt a lelkesedést akkor inkább csak pillanatnyi fellángolásként értelmeztem. Az idő múlásával viszont a jezsuita lelkiség fontosabb elemei úgy épültek be az (ima)életembe, hogy ez vált számomra természetessé: Istent keresni és megtalálni mindenben, aki bátorít, kísér, mellettem áll és támogat (még ha ezt sokszor nem is tudatosítom magamban), Krisztus társaként és testvéreként élni a hétköznapjaimat, az Ő segítségével napról napra fejlődni életem minden területén, és ezáltal szabaddá válni mindenféle külső és belső függőségtől, és még sorolhatnám. Persze ennek megéléséhez nem kell feltétlenül jezsuita szerzetesnek lenni. Akkor mégis miért léptem be a Jézus Társaságába? Mert egész lényemmel azt éreztem, hogy Isten erre hívott meg, ide vezetett. 2015 tavaszán – immár péterrévei plébánosként – éreztem határozott, mély indíttatást ebbe az irányba, és egy lelkigyakorlat folyamán született meg bennem a döntés a radikális Krisztus-követésre: vágyom arra, hogy egész lényemmel Krisztus társa legyek egy nagyobb közösségben, a Jézus Társaságában, és többi tagjához hasonlóan velük együtt próbáljak másoknak is segíteni abban, hogy megtapasztalják Isten ingyenes Szeretetét, az Ő közelségét és ennek a tapasztalatnak az örömét.

Hogyan fogadtad a másodszori kiküldetésedet a Germanicum et Hungaricumba, ill. miben látod hasonlónak/eltérőnek a kollégium jelenlegi helyzetét az itt töltött tanulóéveidhez képest?

A noviciátusban sok szó esett az indifferenciáról, ami az ignáci lelkiségben nem valamiféle sztoikus közömbösséget, „minden mindegy” hozzáállást jelent, hanem őszinte nyitottságot. Nyitottságot elsősorban az apostoli küldetésre. Ezzel a nyitottsággal próbáltam fogadni ezt a küldetést. Örültem, persze, hisz azon túl, hogy sok szép emlékem van Rómáról és a kollégiumról, tudom azt is, mennyi lehetőséget kaptam itt lelki, szellemi és emberi fejlődésre.

Miben hasonló és miben más a jelenlegi kollégium? Nehéz megmondani. A személyes tapasztalatom az, hogy az itt uralkodó légkör minden évben más. Ennek az az egyszerű oka, hogy évente a közösség kb. 30%-a kicserélődik. És ennek a következményét mindig lehetett érezni. Az utóbbi években viszont a német anyanyelvű diákok száma feltűnően lecsökkent, a magyar diákok is valamennyivel kevesebben vannak, a közösségnek majdnem a felét a horvátok, szlovénok és szlovákok alkotják. Ettől függetlenül itt a kispapoknak és papoknak megadatik az, ami keveseknek, nevezetesen, hogy éveken át egy födél alatt éljenek különböző nyelvi- és kulturális háttérrel és vallási tapasztalattal rendelkező társakkal. Ez a közvetlen tapasztalat az, ami segít(het) a különböző sztereotípiák és előítéletek csökkentésében, a (láthatatlan) falak lebontásában. Tehát, sok minden más, de a legfontosabb érték maradt.

Miben látod jelenlegi feladatod középpontját, a kollégium tanulmányi prefektusaként mire szeretnél hangsúlyt fektetni?

Röviden és nagyon általánosan azt mondanám, hogy a tanulmányi prefektus feladata segíteni a diákokat abban, hogy tanulmányi téren fejlődjenek. Konkrétan a kollégiumi élet két fontos területéért vagyok felelős: egyrészt az akadémiai képzés, másrészt a kollégiumi belső kurzusok szervezéséért. Az első feladathalmazba tartozik a segítség, tanácsadás, kísérés az egyetemi tanulmányok terén, valamint a kapcsolattartás a felsőfokú intézményekkel. A másik nagy „szelet” a belső kurzusok szervezése: homiletika, gyóntatási felkészítő, liturgikus bevezető, stb.

Zárásképpen néhány gondolatot adnék megfontolásra, elmélkedésre. A kollégiumot majd’ ötszáz évvel ezelőtt azért alapították, mert az akkori egyházi vezetés a szentéletű és jól képzett papok hiányának a problémájával szembesült. Nincs kétségem afelől, hogy a jelenlegi helyzet sokkal jobb, viszont az életszentség és a képzettség terén sosem mondhatjuk, hogy „letészem a lantot”. Mindig van hová fejlődnünk, úgy lelkiekben, mint a tudományokban. A mi Istenünk ugyanis a meglepetések Istene. Sokszor nem az elvárásaink szerint cselekszik, sokszor nem azt és úgy adja, ahogy mi azt elképzeljük. De ahhoz, hogy a nyomait felismerjük, nyitottságra, keresésre, jó értelemben vett kíváncsiságra van szükség a részünkről. Meggyőződésem, hogy Isten mindannyiunkat bőkezűen megajándékozott talentumokkal. Ezen ajándékok felismerése, kamatoztatása és megosztása másokkal, igen, ebben áll a feladatunk.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. január 21.