Rügyfakadás: életre kelt a kivágott fenyő helyébe ültetett fácska

„Meg is kell áldani és végül rá kell bízni a Szűzanyára. Az ablakomból látni fogom… Én öntözöm, a növekedést az Isten adja!

Itt hagytam abba az írást február 13-án. Másnap elmentem, megvettem a fácskát, elültettem, és azóta majdnem minden nap kimegyek hozzá. Nem türelmetlenül, hiszen tudom, hogy a növekedést Isten adja.

Abban azonban bízom, hogy a rácsodálkozásomból, a cirógatásomból mi ketten – a Fácska és én – valahogy összejövünk. Nem én szelídítem a fát, hanem ez a 270 millió éves páfrányfenyő fajta lassanként magához domesztikál engem, a Teremtésnek ahhoz a tiszta állapotához, amikor Ádám bűne még nem telepedett ránk.

Közben jó másfél hónap telt el, idén rendes római tél jött, néha pár fokkal, de fagy vagy hó és akkor „hóhupnik” sem jártak erre.

A Fácska egyre csak állt kötött hűségével, de kerti szabadságában lassan és láthatatlanul gyökeret oldott. Kibújt a kis földlabdájából és átlépett abba a földbe, amely fölött – igaz, csak kétezer éve – a császári kertekben egykor Gaius császár anyja, Agrippina sétált azon márványoszlopok között, amikből párat még az ablakomból is látok. És nem messze ide, a völgyben épített cirkuszban ácsolták meg nem sokkal később az Öreg Halász Fáját, alsó nagy Ággal…

Tehát kijártam a Fácskához és néztem, egyre csak néztem és szóltam is hozzá, olyan kis együgyű beszéddel, ahogy a Kismamák tudnak érintkezni Magzatukkal. Tehát valóságos volt a beszélgetés. Ő látszólag mindig ugyanolyan külső formájában mutatkozott, mígnem egy hete erők ébredtek Benne, amit nem láttam, csak éreztem. Elvékonyodó végei kicsit megpirosodtak, tán az igyekezettől, de tény, hogy két napja egy eleddig zárt, kicsi rügy-duzzanat kifakadt!

Csak álltam és néztem azt a negyedkörömnyi csodát, ahogy a zárt, barna rügy meghasadt. Kicsiben, szelíd méretben ez azért robbanás, ahogy a benső erők feltépik a burkot, és hamvasan-kócosan kidugja fejét az új Élet. Zsengén zöld, enyhén rovátkolt, a csodálatos program, lám, kész benne immár 270 millió éve, jóllehet fajtájának ez a tiszteletreméltó példánya, „Őgingkóságom” még soha nem volt. Csak Ő itt egyedül. Ebben rejlik valami szemérmes személyesség, amit a földmívelők pontosan éreznek. Hát én is magvető vagyok ám!

Most, harmadnapjára a maghasadásnak, egyre másra nyílnak ki a kicsi rügyek, és persze, a tegnapi meleg után szomjas volt a Fácska. Adtam neki óvatosan, kicsi kortyokat, miközben föltolult bennem a ma reggeli első miseimádság:

Istenünk, Mennyei Atyánk, aki a Nagyböjt ünneplésében megízlelted velünk a Húsvét örömét, add meg nekünk, hogy elmélyítsük és megéljük a Megváltás titkait, hogy élvezzük gyümölcsei teljességét, Krisztus, mi Urunk által!

A nagykabátok zordságába bújtatott Nagyböjt idején az Isten és az ő Egyháza már Húsvét örömének előízét adja nekünk. Gyanítom, amikor Jézus a zárt ajtók mögötti imádság „illatos arcáról” beszél, akkor az az illat az Öröm, a húsvéti Öröm Íze, Zamata, Illata.

Vértesaljai László SJ

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 30.