Sajgó Szabolcs, Hölvényi György, Böjte Csaba az első sorban, a ferences szerzetes mögött Azbej Tristan

– Mint a világ szinte bármely táján, Kongóban is találni magyarokat. Az útról küldött videóbeszámolódból sokan a szívükbe zárhatták Hardi Richárd szemorvost, aki afféle XXI. századi misszionáriusként évtizedek óta gyógyítja a helyieket. Milyen kép alakult ki benned részben az ő szemüvegén keresztül arról, hogyan kell okosan támogatni az ínséget szenvedőket?

– Richárd Mbuji-Mayiban, egy nyolcmillió ember lakta térségben dolgozik egyedüli szemorvosként, és többek között mozgó kórházának segítségével olyan operációkat végez, amelyeket egész Kongóban senki más. Az ő példája is azt mutatja, mennyire fontos, hogy mindenféle állami, egyházi, civil segítség a megfelelő helyre kerüljön. A hivatalos úton érkező támogatások egy része eleve megcsappanva jut túl az első bürokratikus szinten, és mire a konkrét célhoz ér, az ilyen-olyan költségek, a szövevényes adminisztráció, valamint a kiterjedt korrupció miatt alig marad belőle valami. A magyar kormány komoly direkt segítséget nyújt Richárdéknak, mert tudja, hogy az ő esetükben az egész pénz jó helyre megy. Az anyagi támogatás mellett azonban legalább olyan fontos a két nép közti kapcsolat erősítése. Jó volt megtapasztalni, a helyiek mennyire fogékonyak erre például a fővárosban, Kinshasában, ahol az évek óta magyar támogatással működő iskolában és árvaházban afrikai dallamba öltöztetve kívántak nekünk magyarul jó napot, illetve a Tavaszi szél vizet áraszt című népdallal fogadtak.

– Jezsuitaként mi volt a szereped a küldöttségben?

– Miközben Kongóban és Kenyában oktatási, szociális intézményekben jártunk, a magyar provinciában működő Afrika-projekt számára igyekeztem felmérni a támogatási lehetőségeket. Már a helyszínen láttam olyan kezdeményezéseket, ahol a segítség jól hasznosulna, de további javaslatokat is fogunk kapni. Nagyon imponált például az Afrika Misszionáriusai nevű közösség munkája az egyik kinshasai nyomortelepen: utcagyerekekkel foglalkoznak rendkívüli odaadással, amit a helyiek is tisztelnek; a bandák és a rendőrség egyaránt elfogadják őket, így biztonságosan tudnak közlekedni az amúgy életveszélyes környéken. De meglátogattuk Nairobiban a jezsuita Hekima University College-ot is, illetve a Szent József lelkiségi, oktatási, szociális intézményegyüttest. Szemléletes képet kaptunk az egész Kelet-Afrika menekültügyi központjának munkájáról. A konkrét célt majd az afrikai és madagaszkári jezsuiták konferenciájának elnökével konzultálva fogjuk kiválasztani – de persze nem dollármilliókra kell gondolni, hanem akkora összegre, amennyi kitelik tőlünk, illetve a célra indított adománygyűjtésünk támogatóitól.

– Az egész világot bejártad, sok élethelyzetet láttál. Tapasztaltál akkora fokú nyomort máshol, mint itt?

– Tényleg sok helyen megfordultam Dél-Amerikától Ázsiáig, de említhetnék közelebbi, európai szegénynegyedeket is. Ennyire testközelből viszont még sosem éltem meg ekkora nyomorúságot. De nem csak én nem: amikor Kenyában a ferencesek által gondozott nyomornegyedbe mentünk, sofőrünk, aki ott él, kérdésemre, hogy járt-e már ilyen helyen, nemmel válaszolt. Nekünk kellett odavetődnünk ahhoz, hogy megforduljon a lakóhelyétől nem messze eső környéken, jeléül annak, hogy még a helyiek közül is sokan le tudnak élni akár egy életet anélkül, hogy szembesülnének honfitársaik sokaságának helyzetével. De mi is így vagyunk ezzel: amit nem akarunk észrevenni „jóléti erkélyünkről”, azt hajlamosak vagyunk nem meglátni, még ha amúgy a szemünk előtt volna is.

– Az embernek elvben nagyjából van fogalma arról, hogyan nézhet ki egy nyomornegyed. De mit mutat a valóság?

– Az egyik nairobi nyomornegyedben olyan szűkek a sikátorok, hogy nem tudod kinyújtani a két karodat. Mindkét oldalon lyukacsos lemezek jelentik a ház falát, tetejét, nincs járda, csak törmelékhalmaz, annak közepén folyik a szennyvíz, mert nincs csatorna, s úgy kell átlépkedni a koszos lén. Mindez kilométereken keresztül-kasul, előre, oldalt, amerre csak nézel, nem látod a végét.

Oldalvást sötét nyílások, amik elé esetleg rongyot akasztottak, mögöttük találhatók a mindössze 6-8-10 négyzetméteres lakrészek, világítás, víz nélkül. Az ott élők jellemzően egyetlen hatalmas matracon alszanak egymás hegyén-hátán, és a maradék kevéske helyen tornyozzák egymásra a ruhákat, edényeket, minden holmijukat.

Ha belépsz, csak lehajolva tudsz mozogni, mert az egész helyiségben ruhák lógnak a szárítókötélen. Az egyik ilyen helyen megindító volt látni, hogy amennyire a lehetőségek engedik, az édesanya mennyire tisztán tartja a hajlékot. A kimosott ruhák szépen összehajtogatva feküdtek egymáson, vendéglátónk derűsen fogadott minket, mutatva, hogy ebben a mégoly nyomorúságos világban is igyekszik megőrizni a külső és belső rendet, az emberi méltóságát.

– Arturo Sosa jezsuita generális nemrég hirdette ki a rend 2029-ig érvényes preferenciáit, vagyis azokat az irányelveket, amelyek alapján a Jézus Társasága a következő évtizedben tevékenykedni fog. Ennek mindjárt második pontja a szegények, elesettek támogatása. Ebből a szempontból mit hoztál haza feladatként?

– Nem gondolom, hogy Jézus tévedett, amikor azt mondta, szegények mindig lesznek köztetek. Ezért nem szerencsés, ha bárki azzal áltatja magát, hogy a közeli jövőben világszerte felszámolja a nyomort. Ez azonban még nem ment fel minket az alól, hogy megpróbáljuk csökkenteni a mértékét – áprilisban ezért is szervezünk konferenciát a Párbeszéd Házában a gazdagok hivatásáról, a hazánkban élő elesettek helyzetéről, a lehetséges kiutakról.

Afrikában járva egyébként minduntalan eszembe jutott Jókai két regénye: a Szegény gazdagok, valamint a Gazdag szegények. Az az ember, aki a szegénységének foglya, és emiatt képtelen a boldogságra, valóban nincstelen. Azokon az embereken viszont, akikkel Afrikában találkoztunk, nem azt láttam, hogy egész nap a helyzetükön rágódnának.

Talán – mert nincs viszonyítási alapjuk – nem is tudják, mennyire szegények, mégis, azt tapasztaltam, teli vannak élettel, örömmel. Ilyen az ember: a leggazdagabb is, ha az után vágyódik, amije még nincs, boldogtalan lesz; ők nem ezt nézik, hanem azt, mijük van, és akkor máris mennyi mindennek lehet örülni.

– Boldogok tehát a szegények – és nem csak azért, mert övék a mennyek országa, hanem mert örömüket már itt a földön is megtalálhatják?

– A szegénység szavunk reflexióra szorul. A legtöbben bajt, szomorúságot értenek rajta, pedig a Szentírásban egész más összefüggésben jelenik meg. A Jézusért vállalt szegénység ott áldás, ajándék, és ebben éppen a második isteni személy mutat példát. Ahogy Pál apostol írja a filippieknek: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.”. Ha tehát a szegénység a szeretetben való növekedés jele lehet, akkor áldott állapot. Ettől még törekedni kell a csökkentésére, de ha ez a hit erősítése nélkül történik, akkor merő jótékonykodásról van szó, ami mögött esetleg elsikkad a lényeg. Ha viszont elsősorban az evangéliumot közvetítem, akkor annak következménye lehet, hogy minden más hozzáadatik.

– És milyen következménye volt ennek az útnak rátok, akik másfél hétig a komfortzónátokból kilépve egy teljesen más világot ismeretetek meg?

– A tíz nap alatt az élet olyan oldalával találkoztunk, amivel az ember ritkán szembesül. A periférián való lét közepette is megnyilvánuló hit, remény, szeretet olyan példáit láthattuk, amiket remélem, nem fogok elfelejteni, és erőt adnak a továbbiakhoz. Ilyen szempontból az út felért egy lelkigyakorlattal, főleg, hogy pont a nagyböjtben jártunk ott és vehettünk részt a helyi szentmiséken, közösségi alkalmakon.

– És ezzel belecseppentetek a sokat emlegetett inkulturáció gyakorlatába. Te, aki amúgy is nyitott vagy a kultúrák, vallások párbeszédére, milyennek láttad testközelből az afrikai egyházat?

– Az evangélium nem tegnapról és holnapról, hanem Isten folyamatos jelenéről szól. A különféle rítusokkal, énekekkel, táncokkal pedig minden nép a benne lévő értékekkel gazdagítja, az identitásából táplálkozva mutatja fel az evangélium szépségét. Jól lehetett látni ezt az ottani liturgiákon is. Böjte Csaba testvérrel volt alkalmunk koncelebrálni Mbuji-Mayiban egy szentmisén.

A szertartás reggel fél hétkor kezdődött, és negyed tíz körül ért véget, de nem éreztem hosszúnak. Mindennek megvolt az ideje, a közel három óra tele volt élettel, jókedvvel, tánccal, zenével.

Utána pedig keresztelőt tartottak érdekes paraliturgiával a misét követően. A pap kezébe vette a gyereket, az oltár elé vonult, háromszor megkerülte, majd imádság és ének közepette elhelyezte az oltárasztalon. Aztán hirtelen egy élő tyúk került a kezébe, azzal körözött a baba fölött. Nem tudom biztosan, ez mit akart jelenteni, de eszembe jutott a bibliai kép, amint a gyermek Jézust elviszik bemutatni a templomba. Az is lehet, hogy ez az ottani törzsben korábban uralkodó állatáldozat jelképes maradványa. Akár így, akár úgy, látszott, hogy szerves részét alkotja annak, ahogy a helyiek a katolikus liturgiát megélik és a maguk képére alkalmazzák.

– A végére már csak egy, de annál kínzóbb kérdésem maradt. A Facebookon megosztottatok egy felvételt, amelyen afrikai gyerekekkel szkanderezel. Hölvényi György szerint te győztél, te viszont azt írtad, hogy döntetlen lett. Mi az igazság?

– Úgy volt, hogy az egyik szegénynegyedben fiatal fiúk közé kerültünk. Épp szkandereztek, és hívtak, álljak be. Nagyon szívósak, az utcán élnek, de bevállaltam és valóban sorra lenyomtam őket. Egyszer csak megjelent a helyi bajnok. Ügyes volt, tudott taktikázni, jól osztotta be az erejét. Néhány perc komoly, kölcsönös erőlködés után arra gondoltam, elégtétel lehet nekik a döntetlen, bár először arra gondoltam, hagyom magam, de ez nem lett volna fair. Végül azt mondtam, lám, nem bírunk egymással, döntetlen....