Segíteni segíteni a lelkeket: így működik a jezsuiták lelkivezető-képzése

A dobogókői Ignáci Lelkiségi Központ égisze alatt tíz éve indult a lelkivezető- és lelkigyakorlat-kísérő képzés. Kővári Magdolna szociális testvér részt vett a kezdeményezés kidolgozásában, ma pedig a programokat szervezi. Őt kértük meg, hogy mutassa be a képzést.

Lelkivezetés Pontosan miről is van szó?

Ha megkérdezünk embereket arról, hogy szerintük mi a lelkivezetés, a sokfajta válaszból többnyire az derül ki, hogy eléggé nagy a konfúzió a témában. Legtöbben egyből lelkigondozásra, de mindenképp valamiféle spirituális támogató, problémamegoldó jellegű kapcsolatra asszociálnak. Hogyan is lehetne tisztán és világosan megragadni a lelkivezetés lényegét?

Mielőtt a definíciókhoz fordulnánk, talán jobban segít, ha magát a lelkivezetés tapasztalatát vesszük kiindulópontnak. Megkértük egyszer a képzésben levőket, hogy személyes tapasztalatuk alapján fejezzék ki valamilyen képben a lelkivezetés lényegét. Ilyen válaszokat kaptunk: „a lelkivezetés olyan, mint a GPS – segít megtalálni az utat”; „mint egy varázsszemüveg – látom a nem látható tartományokat”; „mint egy léghajós utazás – nem szokványos”; „a lelkivezetés találkozás a hitben”; „belső világom feltárása – közös útkeresés”; „születés”; „élő víz – teremtő közeg”; „megmerítkezés Isten szent jelenlétében.”

Folytathatnánk a képek sorát, de talán ezek is felvillantanak valamit a lényegből: itt sokkal többről van szó, mint szokványos segítői beszélgetésről; ez olyan kapcsolat, aminek célja az élő Istennel való személyes találkozás és az ebben való átalakulás.  A lelkivezető-képzés elméleti megközelítésének alapját képező definíció szerint: „A lelkivezetés olyan segítség, amelyet az egyik hívő ember nyújt a másiknak, lehetővé téve számára, hogy Isten személyesen neki szóló közlésére odafigyeljen, válaszoljon a személyesen megszólaló Istennek, növekedjen a kapcsolat bensőségességében, és életében megvalósítsa azt, ami ebből következik.” [1]

A lelkivezetés létrejöttének alapfeltétele tehát az élő hit az élő Istenben, valamint abban, hogy ez olyan Isten, aki személyesen közli magát a személlyel, és ezzel a személyesen megszólaló Istennel kapcsolatba lehet lépni, mi több, mélyen bensőséges kapcsolatba, amely emberségünk legmélyén szólít meg és ragad magával minket. (vö. Fil 3,12). 

Ez a bensőséges kapcsolat Istennel azonban sohasem öncélú, vagyis nem valamilyen idillikus belső állapot keresése, hanem ennek a kapcsolatnak következményei vannak: átalakulásra, növekedésre, az Isten barátságában kibomló párbeszédből fakadó hívások életre váltására szólít. Egy másik definíció ezt így ragadja meg: „A lelkivezetés ajándék, karizma, szolgálat, amely során egy másik embert végigkísérhetünk az Úrban való átalakulásában, …  A lelkivezetésben Isten megajándékozza az egyik embert, hogy segíteni tudjon egy másiknak ebben az átalakulási, megszentelődési folyamatban, hogy a másik jobban együtt tudjon működni Istennel, Isten szerető-átalakító munkájával.” [2]

„Anamchara” – Ki is a lelkivezető?

A fenti definíciókból az derül ki, hogy a lelkivezetésben egyik hívő ember segít egy másik hívő embernek; valamint hogy ez a másikat segítő hívő ember nem csak úgy, ad hoc szegődik a másik mellé, hanem Isten hívására. A lelkivezetés „ajándék, karizma, szolgálat”, amire az Isten hív meg és tesz képessé arra, hogy eszközként részeseivé, szemlélőivé válhassunk a másik Istenben való átalakulásának.

Ennek a szolgálatnak gyökerei messzire nyúlnak vissza a keresztény hagyományban, és sokfajta formájával találkozunk az évszázadok folyamán.  Ha magát a lelkivezető személyét szeretnénk jobban megragadni, akkor talán a kelta hagyományhoz érdemes visszanyúlni ennek szemléltetésére. Szent Patrik és Szent Kolumbán korának kelta egyházában az „anamchara” fontos szerepet töltött be a keresztények életében. A szó fordítása „lelki barát” lehetne, ami viszont nem egy általános értelemben vett barátságot jelentett. Az „anamchara” olyan valakit jelölt, aki „megosztja a sátrát a másikkal”, vagyis a mély istenkapcsolatából születik egy olyan tágas és szent tér, amiben egy másik ember képes a saját istenkapcsolatára figyelni és abban növekedni. Ez önkéntes szolgálat volt, amit többnyire laikusok gyakoroltak az egyházban, férfiak és nők egyaránt. Olyan fontosnak tartották ezt a szolgálatot, hogy nézetük szerint akinek nem volt egy ilyen lelki barátja, az olyan volt „mint a fej nélküli test.”

A lelkivezető tehát elsősorban Istennek mélyen átadott ember, aki ebből a mély istenkapcsolatból éli életének minden egyes szegmensét. Gyakorlott a befelé figyelésben, ugyanakkor tud nyitott lenni mások tapasztalataira, melyek a sajátjától nagyon eltérőek is lehetnek. Élnek benne a sivatagi atyák/anyák hagyományában fontosnak tartott tulajdonságok: az éleslátás, a megkülönböztetés (diakrisis), vagyis a képesség, hogy meg tudja különböztetni a másik ember szívében történő megmozdulásokat, a türelem, az együttérzés, a határozottság, a kellő időben való szólás képessége, a belső erő.

A lelkivezető jártas továbbá a különböző lelkiségi hagyományokban, és képes a másikat a saját hagyományában kísérni anélkül, hogy bármilyen vallási/lelkiségi gyakorlatot ráerőltetne. Ebből a mondatból fontos kiemelni a „kísér” szót. Gyakran a lelkivezetést olyan módon is félre szokták értelmezni (és sajnos előfordulhat, hogy ez a gyakorlatban is megjelenik), minthogyha a lelkivezetőnek kellene vezetnie a másikat valamerre, mintha a lelkivezető biztosan tudná, hogy mi az Isten akarata, illetve a másiknak, mit kellene tennie. Az ilyen téves hozzáállás igen sok kárt tud okozni.

A lelkivezetésben csak egyvalaki vezet, mégpedig Isten Szent Lelke. A lelkivezető csak szemlélője, tanúja vagy valamilyen módon eszköze a Lélek munkájának a másikban. Éppen ezért sokan a „kísérő”, kísérés” szavakat preferálják ennek a szolgálatnak a megnevezésére.

A szó igazi értelmében tehát lelkivezetés akkor történik, amikor mind a két fél egészen Istenre figyel. A kísért személy azért, hogy mélyebben bele tudjon merítkezni az Istennel való kapcsolatba, a kísérő pedig azt figyeli, hogy Isten mit és hogyan kezdeményez a másik személyben, illetve mi akadályozza Isten munkálkodását a másikban, hogy lehetőleg minden akadályt el lehessen gördíteni a lélek és az Isten közötti közvetlen kommunikáció útjából.

Ez a jellegzetes belső dinamika az, ami lényegileg megkülönbözteti a lelkivezetést minden más segítő jellegű beszélgetéstől. A lelkivezetésben a lelkivezető, bár kívülről szemlélve az látszik, hogy a másik személyre hangolódik rá a figyelmével, valójában ebben a másikra figyelésben egészen Istennek adja át magát, ami teljes kiüresedést jelent minden saját elképzelésből vagy tenni akarásból. Bibliai képpel élve olyan, mint a „Vőlegény barátja” (vö. Jn 3,29): Krisztusnak növekednie kell a kísért személlyel folytatott beszélgetés terében, neki pedig kisebbednie, mi több, teljesen el is kell tűnnie a térből, hogy Isten maradhasson a főszereplő. Bármilyen szépnek és egyszerűnek látszik is ez a feladat így kívülről, ezt a fajta kiüresedést távolról sem könnyű elsajátítani, és nem is képes rá mindenki. Azon túl, hogy Isten személyes elhívása szükséges ahhoz, hogy valaki lelkivezetésbe kezdjen, az erre hivatottak alapos képzése éppen olyan fontos.

A szükség és a válasz

Korunk egyik legnagyobb ínsége a szellemi-spirituális éhség. Az emberek éheznek valamilyen spiritualitásra, éhezik az Istent, de sokszor a hagyományos vallási struktúrák nyújtotta lehetőségeket már nem tartják kielégítőnek, és elindulnak keresgélni mindenfelé.

Keresztény hagyományunknak ott van a két évezredes gazdagsága megannyi lelkiségi formával, és sokszor nincs, aki ezt a bőséges „eledelt” a keresők számára elérhető és kívánatos formában felkínálja. És általánosnak mondható gyakorló keresztény körökben is a „nincs emberem” tapasztalat: nincs, aki „anamchara” módjára mellém szegődne keresésemben.

Ezzel az ínséggel szembesülve született meg a lelkivezető és lelkigyakorlat-kísérő képzés gondolata az Ignáci Lelkiségi Központ égisze alatt 2011-ben, tíz évvel ezelőtt azzal a céllal, hogy elméletileg megalapozott, széles nemzetközi tapasztalatokat magába ölelő programot hozzon létre, amely átfogó és szakmailag színvonalas képzést kínál mind a folyamatos lelkivezetés, mind pedig a lelkigyakorlat kísérés terén. Az ebből kifejlődött képzés keresztény teológiai alapokon áll, az egyház kétezer éves lelkiségi hagyományaiból merít, és ökumenéra törekszik. Megközelítési módjában a képzés a Szent Ignác-i lelkiségre épít: a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok megtapasztalásából indul ki, elvezet a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok kísérésének elsajátításához, majd erre építve bevezet a folyamatos lelkivezetés szolgálatába, és kitekintést nyújt más lelkiségi hagyományokba és imamódokba, hogy ez által a képzést elvégző lelkivezetők bármilyen lelkiségi háttérből érkező személy kísérésére képessé váljanak.

Az eltelt tíz év alatt hat évfolyam vett részt a képzésben, papok, szerzetesek, laikusok, más felekezetűek, lelkészek, az országon belüliek és a határokon túlról. Szolgálatuk sokféle formában sok irányba szerteágazik, de egyvalami közös bennük, a lelkület, amellyel ezt a szolgálatot végzik, és amit gyönyörűen összefoglal egyikük vallomása: „Üresen, eszköztelenül, megtörtségemben gyökerezve átadni önmagam Krisztusnak és hármasban, mindenben azt keresni, amit Ő valósnak tart, jónak lát, szépnek mond.”

[1] William A. Barry & William J. Connolly, A lelkivezetés gyakorlata. Jezsuita Kiadó, Budapest. 2015. 26. old.
[2] F. K. Nemeck & M. T. Coombs, The Way of Spiritual Direction. The Liturgical Press. Collegeville, MN. 1985.

Frissítve: 2021. augusztus 13.