Srí Lankáról Borsodba: interjú Tőkés György jezsuita misszionáriussal

Tőkés György jezsuita misszionárius majd’ tíz esztendőt töltött Srí Lankán, a tea- és kaucsukültetvényeken robotoló tamilok között. Miután néhány évet a szegedi jezsuita templomban szolgált, februárban az észak-magyarországi Arló plébániájára került, romamisszióba. Interjú hivatásról és küldetésről a Távol-Keleten és Borsodban. Szilágyi Diána, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyama öregdiákjának írása.

– 2005-ös pappá szentelésed után fél évet töltöttél misszióban, mert – ahogy megfogalmaztad – szerettél volna nehézségeket vállalni Krisztusért. Miért Srí Lankát választottad?

– Dublinban tanultam, ahol volt egy Srí Lanka-i rendtársam. Ő kérdezte, miért nem megyek a hazájába a harmadik probációt elvégezni. Ez a fülemben maradt, és amikor választottam, épp volt erre lehetőség. Ebben örömmel fedeztem fel a gondviselést, mert nem szerettem volna civilizáltabb országba kerülni. Mindig vágytam misszióba, novíciuskorom óta ezért imádkoztam, de akkor még csak azt tudtam, hogy a szívem Keletre húz. 2010-ben költöztem a szigetre. 2012-ben jöttem haza eladni a házamat – a fogadalomtételem előtt meg kellett szabadulnom minden ingóságomtól –, utána háromévente jöttem haza.

– 2019-ben még bizakodtál, hogy visszamehetsz. Ezt végül a koronavírus akadályozta meg?

– Végig Isten akaratát kerestem, hogy mi a célja velem, és a 2019-es húsvéti Srí Lanka-i merényletek után valami megtört a lelkemben, ezért szerettem volna visszajönni Európába. Az elkövetők a buddhista szingalézok és hindu tamilok között – ahol egyébként a keresztények aránya is csak hét-nyolc százalék – élő muszlim kisebbséghez tartoztak. Kilencen összehangolva hajtottak végre robbantásokat három templomban és három hotelben.

Világos volt az üzenet, hogy keresztények és külföldiek ellen fordultak. Én, egy személyben mind a kettő, jó célpont voltam, és nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy valakiben félelmet keltsek, épp az ellenkezőjét, amiért mentem: az örömhírt hirdetni.

Épp lejárt az útlevelem, emiatt amúgy is vissza kellett volna jönnöm szeptemberben, de akkor már kértem, jöhessek haza véglegesen.

– Le tudtad zárni az ottani dolgaidat?

– Mindenhová úgy megyek, hogy ha távozom onnan, le van zárva minden. Srí Lankába egy tarisznyával érkeztem, és úgy is jöttem el. Mindig igyekszem megszabadulni mindentől, ami visszatart. Szeretek igazán, mindenestől ott lenni, ahol vagyok.

– Tartod a kapcsolatot valakivel odakint?

– Az ottani provinciálissal és rendtagokkal időről-időre. A Srí Lanka-i emberekkel sokat jelentettünk egymásnak, s a lelkemben ez mélyen nyomot hagyott. Mostanában is van, hogy egyik pillanatról a másikra köztük vagyok: érzésben, képekben is. Mégsem tartom a kapcsolatot, mert nem akarom bolygatni, azt akarom, hogy ülepedjen. Elevenen él bennem minden, ami ott történt, és valószínűleg nem is fog elmúlni sosem. Ha az embernek kilenc hónap kell az anyaméhben a születéshez, akkor kilenc év elég ahhoz, hogy egy másik életbe valamennyire beleszülessen. Ott egy másik életet tanultam meg, majdnem párhuzamos élmény volt mindig, amikor innen oda mentem, vagy onnan ide. Két világból, két világ között éltem.

– Hiányzik az óceán illata?

– Ahol utoljára laktam, csak kiléptem a házból, elnéztem jobbra, és az aszfaltút túloldalán ott kéklett az óceán. Volt egy segítőm, akinek a halászság a kasztbeli mestersége. Az ottaniak büszkén tartják a kasztjukat: bármilyen munkát végezzenek épp, ahhoz a kaszthoz tartoznak és azt büszkén, szakértelemmel csinálják. Segítőmmel időről időre lementünk halászni kora reggel, még sötétben. Leültem a parton, és csak néztem, hogyan dobálja a hálót és próbálja fogni a halakat az óceánban, úgyhogy igen, ez hiányzik. De rengeteg élmény él bennem, könnyen el tudok telni az emlékek által. Ugyanakkor sok nehézségben is volt részem. Más kultúrában, más éghajlaton, nem otthon lenni alapvető kihívás.

– Volt honvágyad, hiányzott-e a magyar szó, versek, bármi?

– A legtöbbször egyedül, nem közösségben éltem, és éjszakánként, amikor minden elcsendesedett, a szúnyogháló alatt gyakran mondtam a kedvenc verseimet.

Mi volt a legnehezebb?

– Az, hogy nehezen találtam valami közösre még a rendtársaimmal is, akik tamilok és szingalézok voltak. Kezdetben volt pár olasz és amerikai misszionárius is, de ők egy kivételével meghaltak, így egyedül maradtam nyugati, fehér bőrű misszionárius a Srí Lanka-i provinciában. Ez hierarchikus társadalom, ahol a papság nem feltétlenül azért vonzó, mert valaki szépen követi Krisztust, hanem azért, mert tekintéllyel jár. A legnehezebb a gondolkodásbeli különbséget volt áthidalni, még az evangélium értelmezését illetően is. Főleg a szingalézeknél, akiknél nagyon elválik az írott és a beszélt nyelv. Írásban például a tekintély miatt Jézus neve után odatesznek egy szót, ami nincs is benne a Szentírásban; „Jézus őfőméltósága” – így lehetne fordítani. És nem tudom, mennyire tudják átélni az örömhírét annak, hogy Jézus egy közülük, ha az egyszerű, beszélt nyelvbe nem engedik bele Jézus valódi személyiségét. Próbáltam arról beszélni a rendtársaimnak, hogy szükség volna az evangéliumot a szingaléz beszélt nyelv formájára fordítani, mert a templomban azt figyeltem meg, hogy nincs elég öröm az arcokon, amikor a Szentírást olvassák. Nem merik elképzelni, hogy a mindennapi, beszélt nyelvükön hozzájuk szólhat ilyen hatalmasság, mint az Isten.

– Kérdés, hogy mennyire tudtad elvinni nekik az örömhírt, ha egy ennyire eltérő istenképet kell felülírni. Mérhető szerinted keresztelések, hittanosok számával vagy mással egy misszionárius sikere?

– Mindig is az a hit éltetett, hogy ha én, keresztüllépve mindenféle helyi és mélyen gyökerező kulturális tényezőn, kasztrendszeren, a bennük élő univerzális emberhez szólok, az meg tudja szólítani őket. A mindenkori ember egy és ugyanaz, időtlen és helynélküli, ezért én bizonyos értelemben nem vettem figyelembe az ottani kultúrát és úgy beszéltem nekik Krisztusról, ahogy az evangélium fényében hitem szerint kell. És az arcokról, a szemek csillogásából úgy láttam, át tudták élni. Százötven lelket kereszteltem meg, ha számszerűsíteni kell.

– És mi az, amit te hoztál haza onnan lélekben?

– Nagyon sokat. Belenőttem a csend szeretetébe; magammal hoztam annak a tudását, annak az élményét is, hogy egyszerűen, ősi megoldásokkal csodálatosan lehet élni. Ha kávét akarok főzni, akkor fával rakok tüzet, és majdnem olyan gyorsan fel tudom forralni a vizet, mint az elektromos forralóval.

– Srí Lanka előtt is egytarisznyás ember voltál, vagy ezt az egyszerűséget is ott kaptad?

– A jezsuita élet úgynevezett harmadik probációjába még egy nagyobbacska válltáskával és egy magam után húzható kisbőrönddel mentem, de onnan már csak egy válltáskával jöttem. Itthon várt még hárombőröndnyi holmi. Egy hónapot adtam magamnak, hogy megtaláljam a helyét. Azóta elfér egy tarisznyába az életem, és ezt a szokásomat nem tudom feladni. Ez van, ha az ember egyszer ráízlel a szabadságra, megéli a gondviselést, hogy semmiben sem lesz hiánya, és megtapasztalja az ezzel együtt járó örömöt és áldást.

– Pedig korábban azt mesélted, azért imádkoztattad a tamiljaidat, hogy a méltatlan lakhatási körülményeikben valami változást érjenek el. Ez ellentmondásnak tűnik, hiszen ők igazán szegények, nem birtokolnak semmit, még a házat sem, ahol élnek…

– Már amikor ezzel foglalkoztam, éreztem az ellentmondást, és fel is tettem a kérdést magamnak, hogy mit kérnék nekik. Abban szeretnék segíteni, hogy a szegénységben jól érezzék magukat, vagy hogy akarjanak többet, és legalább annyit érjenek el, hogy lehessen magántulajdonuk?

– Kiharcolhatnák ezt valamiféle érdekérvényesítéssel? Úgy tudom, hogy bár a teát, a kaucsukot, az ország két legfontosabb exportcikkét ők termelik, közben nem részesednek a haszonból.

– Ezek az ellentmondások engem is foglalkoztattak, ezért tettem fel a kérdést, hogy miben akarok segíteni. Magam is az ő életüket igyekeztem átvenni, hogy ne a világ kínálta alternatívát próbáljam elősegíteni. Karácsonykor például arról prédikáltam, hogy eljön az idő, amikor nem nekik kell a világ után menniük, hanem a világ találja majd meg őket. A háromkirályok, a pásztorok mind egy szegényes betlehemi istállóba mennek, az egész világ leborul egy jászolban fekvő kisgyerek előtt. A tamiloknak tényleg semmijük sincs, a britek hurcolták be őket Indiából dolgozni az ültetvényekre, ottlétemkor is állam nélküliként voltak nyilvántartva az alkotmányban. Izrael népére gondoltam Egyiptom földjén. Azt mondtam nekik, ne harcoljanak politikai eszközökkel, hanem Istentől kérjünk megoldást, mint ahogy Egyiptomban is Ő segített.

– Arlón is egy szegény közösségbe érkezel, hogy rendtársaddal, az eddig a délvidéki Törökkanizsán szolgáló Sóti Jánossal együtt plébániai munkát végezz. Szerinted ezek a megoldások ott is működhetnek?

– A cigányság helyzetét kicsit másképp közelíteném meg, mint ennek az ázsiai szegénységben élő népnek a kérdését.

Nagyon várom, hogy megtudjam, mi az, amit Isten az arlóiakban tartogat, és megint csak a nem e világit keresem. Néha komoly előítéleteket látunk a cigányokkal szemben, és ez gyanús; azt mutatja, van itt valami isteni, és ez engem nagyon hívogat. Örülök, hogy olyan munkára küldenek, ahol találok nehézséget, mert abban mindig ott sejlik Isten.

Egyelőre főleg kérdéseim vannak, mert még nem jártam Arlón, nem tudom, miben kell segítenem a változást, mit kellene megőrizni, és mi az, amit én tudok majd tanulni a cigány emberektől. Ötleteim vannak. Például tavaly először sikerült Szegeden egy négyzetméteren búzát termesztenem, ami dísze is lett a kertnek, és öröm volt nézni, mennyit nőtt napról-napra. Learattam, kicsépeltem, kávédarálóval megőröltem, megsütöttem. Szeretnék kézimalmot venni, és Arlón egy kicsit nagyobb területen búzát termeszteni. Ezzel a cigányságot is meg lehetne szólítani: milyen szép az a búza, amit az ember magának termel, ősi módon megőrli a lisztet, megsüti, és átéli annak a szabadságát, hogy nem kell üzletbe menni. Srí Lankán azt is megtanultam, hogy ha van liszt a házban, akkor tíz perc alatt lehet kenyeret sütni, nem kell keleszteni.

– Tudod, mi az a bodag?

– Tegnap mondta valaki, hogy Szegeden a Vásárcsarnokban van egy cigány étterem, és talán hallottam is ezt a szót. Lehetséges, hogy élelem?

– Igen. Amikor mesélted, hogyan csináltad a Srí Lanka-i rottit, a bodag jutott eszembe, ami a cigányok kenyere, és hasonlóan készül: liszt, víz, só és megsütik a platnin. Csakhogy ez a szegénységnek olyan foka, amit szégyellnek, és amihez negatív képzettársítás kötődik.

– Ha ez igaz, akkor alig várom, hogy megnyugtassam őket, hogy ez az egyik legjobb módja az önellátásnak, nincs benne szégyellnivaló, egész Indiában ezt sütik reggelente. A tamilok sokféleképpen szegények, nincs országuk, magántulajdonuk, ki vannak szolgáltatva annak a társaságnak, amelyiknek az ültetvényein dolgoznak. Amikor találkozáskor egymást üdvözlik, a két kérdés szokott elhangzani a leggyakrabban:

„jól vagy-e?”, és „ettél-e?”. Ez azt mutatja, hogy milyen odafigyeléssel vannak egymás iránt. Akik így élnek, legyenek a mi szemünkben más értelemben nagyon szegények, sosem teljesen azok. Olyan gazdag tud lenni az ember, ha nincs egyedül, ha szerető közösségben van, ha van, aki köszön neki.

– Mi a cél, mivel volnál elégedett Arlón?

– Szeretnék segíteni, hogy Arlón is rendezettek, takarosak legyenek a házak. De lehet, hogy ebben a megközelítésben az van, hogy én valamit viszek, nekem van valamim, ami nekik nincs. Ezért inkább az a gondolat vonz, hogy nem segíteni akarok, hanem valami mély egységet megélni velük. Ha nyitott leszek, akkor ez működhet; tapasztaltam, amikor táboroztattam, vagy rövid ideig tanítottam cigány embereket. Nagy értékük, ahogyan ragaszkodnak a családhoz, amilyen kötelék összeköti őket, a féltés a gyermekek iránt, az önfeledt vidámság – ezeket igyekszem majd tanulni.


„Köszönjük a Gondviselésnek, hogy szellőfúvása visszasodort hozzánk – távozásod pedig nem eltávolodást jelent”

Tőkés György SJ 2019-es hazatérése óta 2022 elejéig Szegeden állomásozott, ahol a Szent József Jezsuita Templomban szolgált. Az ottani közösség Arlóra költözése előtt ezekkel a szavakkal búcsúztatta: 

„Mit is tanultunk Tőled még két év alatt? Meggyőződöttséget és szerénységet. – Az »egyszerűség apostolaként« jártál mégis hittel két évnyi bizonytalan helyzeted tengervizén is… Jézus szeretetére lelkesítő szavaid kiemeltek a háttérből. A »szegénység boldogságát« kézzelfoghatóbbá tetted: hogyan lehetünk Jézus társai magunk is?”

Frissítve: 2022. február 09.