Szabó Ferenc SJ-emlékkönyv

Fotó: Orbán Gellért

Halálának napján online emlékkönyvet nyitottunk, hogy rendtársai, tanítványai, tisztelői, barátai arról vallhassanak, milyen lelki, szellemi örökséget kaptak Szabó Ferenc SJ-től, mi volt az a gondolkodásában vagy magatartásában, ami kiben-kiben emlékként él tovább. A könyvbe az alábbi felületen lehet emlékeket bejegyezni, és alul az összes bejegyzés egyben olvasható.

Az emlékkönyv bejegyzései

A rádióban munka közben ért a hír P. Szabó „hazatéréséről”.  Azonnal kiírtam magamból pár sort, a keresetlen elsőket, hogy emlékezzek Rá a Szerkesztőségünk és a Hallgatók nevében is. A Lélek ösztönzésére megírtam a hírt P. Federico Lombardinak, a Vatikáni Rádió egykori program-, majd főigazgatójának, aki Feri atyának és nekem is „rádiós főnökünk volt”. Este, munkából hazafelé menet – már sötétben – találkoztam vele a rendházunk előtt (P. Lombardi most a Civiltà Cattolica folyóirat szerkesztősége rendházának elöljárója). Még nem olvasta a levelemet, így annál inkább megrendüléssel fogadta a hírt „Francesco haláláról”.

Késő este aztán megjött a levele, csatolom is, a magyar fordítással:                 

„Kedves László,
olvastam kedves leveledet, amire utaltál, amikor találkoztunk. Köszönöm. Persze, megemlékezem róla imádságomban. Szép emléket őrzök róla, szorgos munkásságáról és műveltségéről. A Vatikáni Rádióban végzett szolgálata fontos része volt az életének. Nagyon becsültem és szerettem őt. Azt hiszem, hogy ez kölcsönös érzés volt. Hiszem, hogy Szőnyi Zsuzsa kedvesen fogadta őt a Paradicsomban…
Federico”

Eltöprengek e kedves és személyes sorokon. Lombardi atya ismeri a fél világot, hiszen erre volt alkalma Szent II. János Pál, az emeritus XVI. Benedek és Ferenc pápa mellett végzett szolgálata során. Mégis, a fontos dolgok megmaradnak és alkalmas időben tükröt tartanak. Így látom most Lombardi atya szívében Szőnyi Zsuzsát és Szabó Ferencet, akik a rádió magyar szerkesztőségében éveken át együtt dolgoztak. Egyiknek a kedvességére emlékszik, a másiknak pedig szorgos munkásságára és műveltségére.

S ami a legszebb, hogy ebben a „federicós” látásban ők ketten együtt vannak a Paradicsomban. Szinte hallom Zsu’ hangját (hiszen mi csak így szólítottuk őt): „Hát megjöttél végre, Feri?”.

Vértesaljai László SJ   


Világi hittanár hallgatóként 1996-ban találkoztam Ferenc atyával a pasaréti házban. Az alapvető hittan tanulmányokhoz kerestem a “Jézus Krisztus” c. krisztológiai könyvét. Ferenc atya készséggel fogadott, elbeszélgettünk és a könyvet – amely meggyőződésem szerint az egyik legjobb kortárs krisztológiai összegezés – ajándékba adta. Ha hittanórán krisztológia a téma, mindig jó szívvel gondolok Ferenc atyára, aki most már színről színre láthatja Mesterét.

Kis Gergely Máté


Feri bácsi egyike volt azoknak, akik könyveiken keresztül jelentős hatással voltak hitem felnőtté válására, még ha csak keveset értettem is meg akkor a leírtakból, az irodalmi utalások istenélménnyé váltak. Sokat volt képes sejtetni, megsejteni Istenről, “az árny nélküli fény”-ről. Adja meg számára az Úr az örök fény tiszta ragyogásának szemlélését! R.I.P.

Németh Emma SSS


Élőben először a Sodrás utcában találkoztunk a 2010-es évek közepén. Teológiai kérdések, azon belül Henri de Lubac és a szexuáletika bizonyos témái voltak terítéken. Úgy közlekedett a nyugati szerzők írásai között, ahogy azt pályakezdő teológusként is inspirálónak és nagyon frissnek érzékeltem. Számos kérdésben egyetértettünk, a későbbiekben el is kezdtünk egymás írásaira hivatkozni, ami számomra nagyon megtisztelő volt.

A de Lubacról írt könyvének az egyik szaklektora lehettem, ekkor tapasztaltam meg közvetlen közelről a munkatempóját, teherbírását és igényességét. Valóban fáradhatatlan szerző volt. Akit egyszer a szívébe zárt, az volt a benyomásom, arról nem feledkezett el később sem soha. Az irodalomról ugyanúgy tudtunk beszélgetni, mint a teológiáról, ez azért nagyon jezsuitás volt. Jóllehet, az ízlésünk itt távolabb állt egymástól, mint a teológia terén. Az első találkozásunkkor megmutatott valamit a könyvtárban, Teilhard de Chardint hoztam szóba egy könyve kapcsán. Elegáns határozottsággal javította a franciámat. Soha máshol, soha mást. Pedig lett volna mit. Isten tegye teljessé Benne a jót, amit megkezdett!

Hoványi Márton


A 80-as évek vége felé egy irodalmi konferencián ismerkedtünk meg személyesen. Akkor még a Vatikáni Rádiónál dolgozott. Verseit már korábban is olvastam. Feltűnt sokoldalú műveltségével és nyitott személyiségével, különleges, Magyarországon szokatlanul szabad papi lelkialkatával. A Távlatok indulásakor meghívott külső munkatársai közé, és mindvégig a szerkesztőbizottság tagja voltam. Sokat tanultam tőle. Munkakapcsolatunk az évtizedek során testvéri barátsággá fejlődött. Családi eseményeinknek is részese lett. Várta a baráti-családi összejöveteleinket, debreceni előszilveszteri találkozásainkat. Természetes vidámsága, közvetlensége és széles látóköre a tartalmas társasági élet központjává avatta. Életszeretetét és optimizmusát még szeptemberi látogatásunk alkalmával is megcsodálhattuk. Tudományos, publicisztikai vagy szépirodalmi munkássága mellett egyéniségének vonzó tulajdonságait is az evangelizáció szolgálatába merte állítani. Élvezze most már örökre Jézus társaságát!

Keresztesné Várhelyi Ilona


Fiatalon sokat hallgattam a Vatikáni Rádiót, és emlékszem Ferenc atyára. Bár akkor még semmit nem tudtam róla, szerettem hallgatni az adásokat. Jó pár évtizeddel később az újságíró-iskolában személyesen is megismerhettem, amikor a Sodrás utcában találkoztunk vele. Kedves, jó humorú egyénisége megragadott. Mindig örültem, amikor nyáron, immár ismerősként hallhattam a hangját újra a Vatikáni Rádióban. Ott voltam a gyémántmiséjén, és örülök, hogy még utoljára találkozhattam vele és megajándékozhattam legutóbbi interjúkötetemmel, melynek megszületését egy kicsit neki is köszönhetem.

Rózsásné Kubányi Andrea


Emlékét szívemben örökre megőrzöm. Isten veled, Feri atya!

Bálint Gábor Angliából


A miskolci Keresztény Szemle olvasóinak nevében hálatelt szívvel emlékezem P. Szabó Ferenc SJ-re, aki évek óta önzetlenül adta át közlésre írásainak kéziratait az általam és elődeim által szerkesztett folyóirat számára, így hozzájárult a lap színvonalának emeléséhez, s eredményesen munkálkodott Olvasóink hitbeli és lelki épülésén. Nyugodjon békében!

Zsugyel János PhD


Kiemelkedő volt a szellemi hatása, hagyatéka, a jezsuita nagy generáció utolsó alakjaként Békés, Jálics után ment… De emberileg is nagyon segítőkész volt mindenkihez. Akárcsak a tegnap 80 évesen elhunyt Szakcsi Lakatos Béla, teljes életet élt.

Papp Ferenc


Mindig azt kérdezted, mikor leszek jezsuita. Ez valamiért jólesett nekem. Jézus társa vagy, Feri bácsi, most már színről színre, még érzékelhetőbben talán. Bekerültél a füzetbe, érted is miséznek a világ jezsuitái! Elmentél, de benne is maradtál a Csapatban. A válaszom: amikor Ő erre hív, és ezt felismerem, jövök! De hogy Jézus társa szeretnék lenni, az biztos!

N. N.


Kedves Feri, köszönöm, hogy némán segítettél Raile Jaksi hagyatékával Kolvenbach generális úr döntése értelmében a jezsuiták történetének egy szakaszát lezárni.

Dr. Lea-Katharina Steller
Görres Gesellschaft


Odaadó ember-pap és író volt. Rengeteg könyvvel árasztott el. Ő tudta csak egyedül, hogyan, természetesen a költségeket mindig vállalva. Így maradt Ő IGAZI barát is jezsuita szellemben. Sajnálattal mondta, hogy a régi vonalnak is menni kellene.

Csorba József plébános


Halálhíréről olvasva, a Facebook-oldalamon megosztottam egy fényképét és az alábbi bejegyzést: “91 évesen elhunyt Szabó Ferenc jezsuita atya. Nem volt tipikus papi ember, de a jezsuiták között sok a rendhagyó egyéniség. Évekig vezette a Vatikáni Rádió magyar adását. Rómában voltam ösztöndíjas 88-89-ben, akkor hetente találkoztunk az ún. Triznya-kocsmában, a római magyarok találkahelyén. Amikor lejárt az ösztöndíjam, ingyen szállást intézett a Szent István-házban, s így egy római nagyhét teljes liturgiáján részt tudtam venni, mindenhol pápai szolgálattal, reformátusként. A képen éppen dedikál; költő is volt, én is őrzöm “Ferinek, csendes szakállas barátomnak szeretettel, Feri – Róma, 89. Húsvét” dedikációval ellátott kötetét.”

Orosz Ferenc


Istenhitre épülő kiterjedt műveltség, magas és bátor teológiai és irodalmi tudás, kitűnő költő (versíró) tevékenység, építő kritikai készség, sikeres írói, előadói munkásság, szerkesztői adottság, korszerűség és baráti (testvéri) szeretet jellemezte. Megértő segítőkészsége, testvéri barátsága nagyon fog hiányozni.

Prof. Dr. Széll Kálmán Ph.D.,
ny. oszt. vez. főorvos, c.e tanár, Szombathely


Szembeszomszédok vagyunk a Sodrás utcában. A déli-délutáni ablak-kép része volt sokáig, amint az atya – aki következetesen tegezett minket, ifjú hatvanasokat – rózsafüzérrel rója a kicsi köröket odaát a Ház kertjében. Ideát ezt nem látjuk többé. Odaát… már tudja a folytatást. Odaát – Isten Vele.

Bucsi Szabó Tünde és Zsolt


A Vinculum Caritatis Közösség – amit Palánkay Gausz Tibor S.J. (1907-1982), a Páter indított útjára 1949-ben – papi ágának közösségében találkoztunk Szabó Ferenc SJ atyával, Feri bá’-val. Két éven át szeretettel és nagy örömmel jött közénk, felvállalta a Vinculum Caritatis papi közösség lelki vezetését, tanítását, ami sokkal több volt ennél. Egy hosszú évtizedeket megélt, bölcs Isten-kereső jezsuita atyát ismertem meg benne. Élő egyháztörténelem volt számunkra, amikor azokról a teológusokról beszélt és tanított, akiket mi a teológiai könyvek lapjairól ismertünk – Feri bá’ személyes találkozásainak élményeivel vezette be a tanításaik magyarázatát. Minden alkalommal ittuk a szavait, a tanítását, és kértük, hogy azt a sok tudást és egyházélményt adja át nekünk, amit ő már megtapasztalt. És szívesen és lelkesen tette…, mindig nagy izgalommal, örömmel és szeretettel jött közénk.

Úgy terveztük, hogy legközelebb a lelkigyakorlatunkat ő vezeti, amit már mi is nagyon vártunk. Egészségének romlása egyre gyakrabban megakadályozta, hogy Jászfényszarura jöjjön közénk, a lelkigyakorlatunkat sem tudta már megtartani. –Majd megerősödök és jövök! – biztatott bennünket. Sajnálom, hogy „későn” találkozhattunk, csak néhány esztendőt kaphattunk a papból, jezsuita szerzetesből, teológusból, költőből, az Istent kereső emberből. Elindult a Mennyországba, az élő szó és a találkozás élménye helyett írásaiból taníthat már csak bennünket. De tudom, hogy „hazatért”, és odaátról is segít majd bennünket, élete utolsó örömteli feladatát folytatva, a Vinculum Caritatis közösség a papjainak égi támogatásával.

Árvai Ferenc plébános


Az 1995/1996-os tanévben a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola, majd a 2000-es évek elején a PPKE diákjaként több érdekes előadást hallgathattam Ferenc atyától. Széleskörű műveltsége, választékos, jól érthető beszédei, kifogástalan jelleme nagy hatással volt rám. A mai napig őrzöm a Napfogytakozás c., általa Veszprémben dedikált könyvet. Szabó Ferenc SJ atyára igaz a mondás: az érett kalász lehajtja fejét. Hálával tartozom neki mindörökké. Az örök világosság fényeskedjék neki.

Undi Barna


Isten Teremtő erejébe vetett hitem bizonyossága mellett Isten Gondviselő erejébe vetett bizalmam keresése közben Szabó Feri atya, Vértesaljai Laci atya és Szőnyi Zsuzsa voltak a példaadók előttem. Feri atya életútja, versei, tanulmányai és az emberi környezetéhez való viszonyulása olyan stabil hitet sugároztak, aminek a követésére méltatlanul és gyarlóságommal csak törekedni voltam képes. Néhány könyve itt van a polcomon, ezeket olvasgatva emlékét megrendülten őrzöm.

N. N.


Feri bá’ július 8-án küldött egy tanulmányt az Aracsnak, a délvidéki magyarság közéleti folyóiratának, melyet még a kórház előtt írt. Az ukrajnai háborúról. Abban a levélben arra kért, fohászkodjam érte. Másnapi levélváltásunk lett az utolsó. Megköszönte, hogy már előző este imádkoztam érte és azt is, hogy megérkezett hozzá az Aracs június 4-ei száma. Én is köszönök mindent – írtam, és írom most is!

Bata János, az Aracs főszerkesztője


Filmkészítőként egy beszélgetős műsort készítettünk vele. Azóta is emlegetjük a forgatást, illetve a sztorikat, amiket mesélt. Hálás vagyok az emlékért.

Pásztor Péter


A hangját soha nem felejtem el. Gyermekkorunkban minden este a szüleink a Vatikáni Rádiót hallgatták, addig mi hárman, gyerekek, a mesét néztük a másik szobában. A műsor és benne Ferenc atya hangja azonban átjárta az egész lakást. Később, amikor idősebbek lettünk, mi is csatlakoztunk és hallgattuk az adást. Személyesen 2-3 alkalommal találkoztam Ferenc atyával. Mindig derűt és nyugalmat árasztott. Tavaly váltottunk messenger üzenetet, és meghatóan reagált az írásomra, melyben elmeséltem, hogy mennyire nagy hatással volt rám az Ő munkássága. Idézett az egyik verséből is: Szeretszálakból szövődik a létünk. Az Örök Világosság fényeskedjék, nyugodj békében Feri bá!

Kálovicsné László Lúcia


Olyan embertől kell búcsút vennem, akit feltétel nélkül tiszteltem, szerettem és felnéztem rá. Noha mintegy 25 év korkülönbség van köztünk, mégis boldogan, elsősorban a barátomnak és a mentoromnak tudhattam. Hála Istennek, több „hullámban” egy helyen lakhattam Vele, a Sodrás utcai rendházban. Akik közelebbről ismerik, tudják, hogy ez egy két házból álló ingatlan, én mindig a 13-ban, Feri bácsi pedig a 15-ben élt.

Barátságunk a 2010-es években kapott nagyobb lendületet, egyre többször volt szerencsém elkísérni Feri bácsit a különböző előadásaira. Hosszú éveken át. hétfőn, ősztől-tavaszig a Párbeszéd Házában tartott nagysikerű előadásokat, ahol magam a könyveit árultam, illetve segítettem az előadás során, mivel Feri bácsi bőséges anyaggal jelent meg. Természetesen „fejből beszélt”, de néha az idézeteket nem találta meg, ilyenkor kicsit ideges lett, ekkor odamentem hozzá, öntöttem neki egy pohár vizet, és megkerestem a keresett részt. Feri bácsi ezt mindig hálásan nyugtázta, derűsen mondta a közönségnek: „lám, íme, anyám”. Ami azért Feri bácsi életét ismerve különösen nagy kitüntetés volt, mivel édesanyját korán elveszítette.

Sokat jártunk közösen, mind belföldön, mind külföldön előadásokat tartani, 40%-ban mindketten, 60%-ban pedig csak Feri bácsi tartott előadást, de mindig mellette ültem, hogy segítsek Neki. Különösen emlékezetesek voltak az ausztriai, belgiumi, németországi és szlovákiai előadáskörútjaink. Hihetetlenül sok, színes élményt éltünk át együtt. Amikor első alkalommal voltunk a bécsi Pazmaneumban, Varga János rektor atya jóvoltából az egykori „Mindszenty -akosztályban” szálltunk meg. Feri bácsi a Mindszenty-hálószobában aludt, én a az egykori titkári szobában kaptam elhelyezést. De mindkettőnket hihetetlen módon meghatott a környezett, nagyon boldogok voltunk, hogy ugyanazon helyen lakhatunk, ahol az egykori sokat szenvedett bíboros töltötte utolsó éveit. Az igazághoz az is hozzá tartozik, bár egyikünk sem volt alkoholista, örömünkben megittuk az összes bort, sört és töményet, amit ott találtunk.

Belgiumban pedig sokszor nehéz perceket kellett át élnünk, hiszen Feri bácsi itt tanult és itt is szentelték fel, de Belgiumról meglehetősen „vaskos” véleménye volt. Már a tanulási idő alatt találkozott a vallon (francia) és a flamand ellentéttel. Mivel francia szakos volt, nyilvánvalóan a vallon csoporttársaival rokonszenvezett, ezért azonban többször, főként verbális támadás érte. Mi azonban többnyire a Brüsszeltől 30 kilométerre lévő Leuvenben, a flamand kultúra fellegvárában, az ottani Collegium Hungaricumban laktunk. Ebben a városban zsigerből utálják a francia anyanyelvűeket, illetve azokat a külföldieket, akik franciául próbálnak kommunikálni. Szerencsére magam rendelkeztem középfokú holland nyelvtudással (a holland és a flamand nyelv nyelvtanilag teljesen azonos, szókincsben pedig 90%-os az azonosság), így ugyan Feri bácsi állandóan berzenkedett, de azért sikerült szép napokat eltölteni második hazájában (hiszen Feri bácsi belga állampolgár is volt). Mindennap kiváló ebédeket fogyasztottunk el, este pedig a kollégistákat elkápráztatta a nagyszerű előadásaival.

Szlovákiában is sok előadást tartottunk, elsősorban P. Puss Sándor SJ segítségével, főként a felvidéki magyarok számára, Révkomáromban, Nyitrán, Pozsonyban és más városokban. Itt meg kell említeni a két, ifjabb és idősebb Loretta Schwarcowá nevét, akik még Rómából ismerték Feri bácsit, őszinte szeretettel kalauzolták Szlovákiában és mindkettőket vendégül láttak az otthonukban Érsekújváron.

Számomra a legemlékezetesebb emlék Feri bácsival kapcsolatban az az esemény, amikor néhány éve Rómában, az Írók Házában balesetet szenvedett, akkor ott azt ajánlották Neki, hogy megoperálják, de ezt nem fogadta el, hanem félig bénultan, a „jezsuiták angyala”, Minkó Judit segítségével hazarepült, aki nagyon sokat tett a felépülése érdekében – és később is mindig őszinte odaadással és szeretettel ápolta és vigyázta Feri bácsi egészségét. (A Jó Isten áldja meg ezért.)

Itthon hosszú, sokszor, kínos és fájdalmas kúrákon keresztül Feri bácsi felépült, és az Isteni Kegyelem jelének tartom, hogy ebben a folyamatban részt vehettem. mint feljebb írtam, a Sodrás utcai rendház két részből áll, én a másik épületben laktam, mint Feri bácsi, azonban hosszú heteken át ápolhattam. Minden reggel 6 órakor megjelentem Nála, és eleinte részint sikerült a tisztálkodásban, majd az öltöztetésben segíteni Neki. Aki már tapasztalta, az tudja, hogy ez nem könnyű feladat. Pláne Feri bácsinál nem, aki világ életében nagyon nett ember volt, sokat adott a megjelenésére, engem sokszor megszidott, hogy milyen „túlkoros egyetemista vagyok” a magam pólójában, farmerjében és edzőcipőmben. Őszintén be kell vallanom, nem vagyok egy nyakkendős típus, azon néhány alkalommal, amikor nyakkendőt kellett felvennem azt bizony kedves hölgyek kötöttek meg. Persze változott a helyzet Feri bácsinál, sok, nagyon kínos percet töltöttünk el, amikor Neki nyakkendőt kellett kötni, mondhatom, nem kímélt a kellemetlen megjegyzésektől, ezután a cipő megkötése már „gyerekjátéknak” tűnt. Hála Istennek, „a gyakorlat teszi a mestert”, az első időben egy ilyen tisztálkodás-öltöztetés 30-40 percig tartott, később már 15-20 perc alatt végeztünk. De a tanulság az, hogy nemcsak magam lettem némiképpen gyakorlott betegápoló, hanem lelkileg sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Feri bácsi, aki nem volt sohasem a lelki atyám vagy a gyóntatom, hanem egyszerűen a barátom lett, a szó legtisztább értelmében. Ezért is bár nagyon fáj, és hihetetlenül hiányzik Feri bácsi a fizikai valóságában, szilárd meggyőződésem, hogy még találkozunk az örökkévalóságban – persze ezért nekem még sokat kell tennem -, mert az Isten szívéből sugárzó szeretetet örök. Sokan mondhatják, hogy ezek az emlékeim nem igazán fontos momentumok, de talán mégis rávilágítank arra, hogy milyen nagyszerű ember és pap volt Feri bécsi, aki emberi hibái és fogyatékossági (ezek minden emberre jellemzőek) ellenére nagyon szeretetre méltó volt, és a hiánya sokunk számára pótolhatatlan.

Bikfalvi Géza


Un Gesuita vero, grande intellettuale e Maestro di Storia vera! Un Grande Amico e Maestro!

Dr. Giuseppe Monsone


A 90 éves Pater Szabó földi életében a köszönetek és utolsó kitüntetések esztendeje volt 2021. Ennél nagyobb jelentőségű az idei esztendő, amikor 60 éves papságát ünnepelte. Gyémántmiséjén; fájdalomtól meggyötört testével, az örök életre megérett szellemével, és utolsó földi útjára felkészült lelkével; hálát adott Teremtőjének a kapott kegyelmi ajándékokért. Sejtettük, hogy földi pályafutása hamarosan befejeződik és hazatér az atyai ház örök boldogságába.

Néhány személyes élményünk P. Szabóval: talán egy 1960-ban Grazban megtartott előadásod óta ismerjük egymást. Seggaubergen, a Pax Romana-kongresszuson fogadtál barátodnak, ahol az éjszakába menő népdalozásban találtunk egymásra. Személyes találkozásaink ritkasága ellenére, Ingridnek és nekem dedikált könyveidben három szó tanúskodik évtizedeket átölelő kapcsolatunkról: barátsággal, szeretettel, hálával.
1988-as római tartozkodásunk házigazdájaként névnapomon generális házatokba hívtál minket ebédre, és a teraszról csodáltuk Róma panorámáját. Szobádban betekinthettünk fordítói tevékenységedbe. Az előkészített francia szöveg átcikázik agyadon, ujjaid pillanatok alatt kopogtatják táskaírógéped billentyűit. A gép papírján magyar nyelven jelenik meg a lefordított szöveg.
Budapesti útjaink alatt többször felkerestünk a Sodrás utcában. Egyszer készülő versed felolvasásával ajándékoztál meg minket. Hálával fogadtad ajándékunkat; Pázmány Péter Grazcban megtalált és az elkallódástól megmentett egyik művét; amikor kezedbe adtuk. Utolsó grazi előadásod Pázmányról és Prohászkáról örökre megmarad emlékezetünkben.
Temetésedkor mi csak lélekben tudunk ott állni koporsódnál búcsúzó tisztelőid, barátaid között, hogy lerójuk hálánkat barátságodért, a tőled kapott lelki és szellemi javakért. Te földi pályafutásodat befejezve, örökre célba értél az atyai házba. Mi imáinkkal Isten irgalmába ajánljuk lelkedet.

Ugri Mihály és Ingrid
Graz


A PPKE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének volt oktatója október 03-án örökifjú lélekkel 92 évesen hosszadalmas, lassú harc, vita, küzdelem és elfogadás eredményeként adta meg magát a feltámadás bársonyába burkolt éleshegyű halálnak. Mokány, erős ember volt, a Zala megyei Kálócfán született majd a Zalalövő melletti Bárómajorban élt szüleivel, akik uradalmi cselédek, voltak. Gyakran hivatkozott Illyés Gyula Puszták népe című munkájára, mint olyan dokumentumra, ami a fellelhető irodalmi szintű írások közül képes volt arra, hogy bemutassa azt a szegénység alatti agrárszegénységet, ami a cselédcsaládok sajátja volt a századelő társadalmi rétegződésének legalján. Nincstelen cselédgyerek, aki tehetsége révén az akkori tehetségmentő programok egyikén sikeres versenyvizsgát tett és ennek köszönhetően bekerült a sümegi gimnáziumba. Kaszap István életútjának olvasása közben érik meg benne a jezsuita hivatás elfogadása. Egy lelkigyakorlatos gyónás keretében tizenhat évesen Pálos Antal jezsuitának vallja meg legbelsőbb vágyát, hogy jezsuita legyen – Pálos Antal 2005-ös haláláig erkölcsi és lelki értelemben is vezetője volt Szabó Ferencnek. 1956 után a huszonöt éves fiatal novíciust több társával együtt nyugatra dezertáltatja, menti a rend – az idősebbek maradtak a kommunistáknak, a fiatalabbak mentek egy olyan világba, ahol még lehetett nyilvánosan is Jézus tanítványának lenni, de mindezt a valaha majd egyszer hazatérérek ködös ábrándjaiba rejtve. Leuvenben tanul, aztán sokat tanul, aztán doktorál. Hálás volt magyarságáért, a Gondviselés ajándékának tekintette, a közvetítés, a párbeszéd keletről jött népének fiaként tekintett magára, ugyanakkor világpolgárként is, több nyelven író, olvasó, beszélő, találkozásokra nyitott ember volt. Tudásvágya élete végéig elkíséri, nem éri be az adottal, rákérdez és tovább lép – számtalan irodalmárt, teológust fordít, idegen nyelvek határélményein át közvetíti a gondolatokat, az egyetemesség folytonos igényét. Távol állt tőle mindenféle jólértesültség, tudatában volt szellemi erejének, ugyanakkor nem kérkedett vele, megdolgoztatta úgy, mint dédszülei, szülei tették valaha, amikor kukoricát kapáltak sortól-sorig, az elejétől a végéig, aztán vissza, vagy amikor állatokat etettek vasárnaptól vasárnapig.Hivatalosan nem volt semelyik egyetem kinevezett tanára, az akadémiai munkáit mellékesnek tekintette, papként tudta, hogy az emberi intellektus végtelenül több mint racionális képességek érvényesítése – komplex lelki-szellemi valóságban élt, amiben helye volt a tudománynak, a magas szintű tudásközvetítésnek, a fordítás embereket egyesítő egyetemes követelményeinek, az írásnak, az irodalomnak, a költészetnek – azt mondhatnánk róla, hogy „tudott élni”. Tudott és mert örülni, sokat dolgozni, messzi tornyokat látogatni sorba, fillérekből élni, tudott hallgatni, figyelni, röndösen meggyónni, és jó borok, ételek mellett nagyokat beszélgetni. Huszonöt éven át a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének vezetője – a valahai cselédsor mellett Róma lesz második otthona. Keletről jött magyar önazonosság, szerves franciás alapműveltség és életszerető olasz egyetemesség – mindhárom ő volt: az olasz kultúra és történelemszemlélet számára az egyetemes emberi kultúra megtestesítője lett: nem nemzeti világértelmezés mint a magyar, vagy a francia, hanem egyetemes, mint az olasz. A kultúra és a vallás egyetemességének tapasztalatát közvetítette Rómából magyar nyelven a magyaroknak. Szolgálat volt ez is, egyetemes cselédség – háttérben dolgozni, fordítani, írni, közvetíteni, kommunikálni és kommunikálni tanítani. 1983-ban lassan harminc év elteltével a külföldön élő, valaha fiatalon idegenbe dobott jezsuiták megírják magyarul a hatkötetes Teológiai vázlatokat, ami nem csak teológia, hanem vallás- és világértelmezés, kultúraközvetítés, igazi cselédmunka: a II. Vatikáni Zsinat évtizedes eredményeinek jól olvasható, közérthető idefordítása, Magyarföldre. Az egyik szerző Amerikából ír, a másik Japánból, Szabó Ferenc Rómából. Aztán a rendszerváltozás után – egy egész elüldözött generáció – hazajönnek, hogy megköszönjék nekünk, hogy magyarok lehettek a világban, hogy szolgálhattak ott idegenben és most újra itthon is a zalaiaknak, a matyóknak, a palócoknak, a tirpákoknak.Nagy Ferenc rendtársával elkezdik szerkeszteni és kiadni a Távlatok című periodikát – fordítanak, új és új neveket találnak, gondolatokat bányásznak és lassan Magyarhonban is sokak számára eligazodási ponttá válnak. Közben irodalmárokat mutat be, írókat, költőket, gondolatokat és belátásokat hoz magyarközelbe, verseket, teológiai, bölcseleti esszéket, tanulmányokat ír. Dolgozik, valóban műveli a rousseau-i kertet, azért közben lassan-lassan lassul is, de a lassulás sem árt neki – üldögélget is és közben még többet gondolkodik. Pálos Antal egyik utolsó 2002-ben írt levelét idézi egy 2009-ben általa szerkesztett kötetben: („Megtudta /Pálos/, hogy a piliscsabai Katolikus Egyetemre meghívtak óraadónak: a keresztény világnézetről adtam elő pár évig.) „Kedves Ferikém, örülök, hogy meghívtak ide az egyetemre. Az anyag számodra nem jelent problémát, hiszen e tárgyban igazán sokszorosan benne vagy.”

Szabó Ferenc az anyagban valóban sokszorosan benne volt. Olyan sokszorosan, hogy ember legyen a talpán, aki annyit tud majd kapálni, földet művelni (kultúrát alakítani), mint az örökifjú 92 évesen eltávozott Szabó Ferenc jezsuita szerzetes tette ezt velünk, nekünk. Mert ne legyen kétségünk, igazi örök Pázmányos volt, nem egyetemi tanár, de tanuló sem – cseléd volt, lámpás a sötét napokban, aki megtanít bennünket arra, hogy hogyan is kell az életben sokszorosan benne lenni. Isten nyugosztaljon az örök életben is, Ferenc!

Lázár Kovács Ákos


A Dante halálának hétszázadik évfordulója alkalmából szervezett konferenciára meghívtam Szabó Ferenc atyát, régi barátomat, aki a korábbiakban sok értékes tanáccsal látott el az irodalom és a teológia kapcsolatának témájában. 2021-ben célom volt, hogy az 1921-es évfordulóra megalakult katolikus Dante-bizottság szellemi körében (Prohászka Ottokár, Schütz Antal és mások) fogant igen értékes tanulmányokat megismertessem a hazai italianistákkal, és természetesen katolikus Dante-kutatásának folytatásában is reménykedtem.

Magánlevelemre válaszolva 2021. május 9-én írta: „Az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam szakszerűen Dante kereszténységével, teológiájával: hamarosan kiadok egy digitális füzetet. (Mellékelem – egyelőre csak Neked – a kéziratot.)” Nemcsak digitális füzet, hanem kitűnő kötet született: Hétszáz év után. Dante hite és teológiája – mai szemmel, JTMR-Távlatok, Budapest.)

Idén február 7-én tartottam a Szent István Tudományos Akadémián Magyar katolikus Dante-kritika (1921-2021) című székfoglalómat, amelyen ő is részt vett. Alább közlöm az előadás rá vonatkozó részét. “A 2021-es megemlékezések teológiai szempontból eddig megjelent legátfogóbb műve Szabó Ferenc SJ Hétszáz év után című tanulmánya (Szabó Ferenc, 2021). Állítása szerint „Dante filozófiájáról már több munka jelent meg, teológiájáról viszont alig”. (Szabó 2021, 39) Dante teológiájának meghatározásakor nem pusztán a szerepeltetett és/vagy hivatkozott szerzők történeti hagyomány szerinti besorolását kell alapul vennünk, hanem ezzel együtt Danténak a kinyilatkoztatás, a krisztusi üdvösségkeresés, az irgalmasság, a meg nem kereszteltek üdvössége, az örök kárhozat és más, a keresztény credóval összefüggő kérdés és témakör megvilágításában és költői ábrázolásában testet öltő véleményét is. A deklaráltan nem szakteológus költő művét Szabó nem szépirodalmi, hanem teológiai alkotásként tekintette (13-14). A magyar teológus-dantista elődök közül szinte kizárólag Prohászka Ottokár numine afflata poësisére, „realista színekkel megfestett emberi színjáték” (24) elemzésére hivatkozott. Tanulmányának újszerűsége, hogy az örökké aktuális költői életművet a katolicizmus modern gondolati rendszere, az „új teológia” fényében mutatta be. Az utóbbi évtizedek (főleg) jezsuita szintézisei a „padkán megülő” olvasó számára a régi irodalmi alkotások mélyebb megismeréséhez is kulcsot adtak. A lehetséges elemzési irányok közül, többször visszatérő jelleggel Szabó kettőt választott: egy érzelmi-lelkit és egy társadalmi-politikait, ebben is követve a középkori szerző Monarchiában kifejtett antropológiáját. Két fő célkitűzése maradt, az egyik Dante erósz-teológiájának vizsgálata. A költő ihletői e tekintetben a „platonikus” Ágoston, az amor sanctus misztikusa Bernát és Bonaventura voltak. Bernát és tanítványai jegyesi misztikáját az erószt, az érzéki szerelmet Dante „agapévá, szent szeretetté nemesítette” (Szabó 2021, 40). Ez az irány, látni fogjuk, Teilhard de Chardin éternel fémininjében csúcsosodott ki.

Dr. Pál József


Feri bácsit 1968-ban Rómában ismertem meg. Azóta tartó őszinte barátságunk számtalan feledhetetlen találkozást, beszélgetést és emléket hagyott az életünkben. Köszönettel gondolunk vissza a gazdag könyvajándékokra, amelyekhez folyamatosan vissza-vissza térünk – így is felidézve Feri bácsi értékes üzenetét mindannyiunknak. Idézve egy Feri bácsival folytatott interjút: “Legyünk a találkozás emberei, hiszen akár egy beszélgetés is végtelenül egyedi és megismételhetetlen…” Hálát adunk a Jó Istennek, hogy részesei lehettünk annyi megismételhetetlen találkozásnak és beszélgetésnek Veled, Feri bácsi… Nyugodj békében!

Loretta (Jung) és családja, Érsekújvár


„Kedvenc jezsuitánk”, Szabó Ferenc atya nélkül elképzelhetetlen… „Nincs nemesebb ajándék az életben, mint a megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább. … A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.” (Márai Sándor: Füveskönyv) Úgy vélem, a Szabó Ferenchez fűződő több mint harmincéves barátság, munkatársi kapcsolat kiállta ezt az emberi próbát. Hetek óta tudtam, tudtuk, hogy búcsúzni kell, mégis torokszorító volt a reggel… Hónapok óta minden vasárnap délutánt vele töltöttem hol az Irgalmasrendi Kórházban, hol a Szent Ferencben, majd a Jánosban, három nap óta pedig minden délutánomat az öregotthonban, az ágya mellett a lábát masszírozva, a kezét fogva. Jöttek a rendtársak, a „fiatalok”, ahogyan hívni szerette őket, s még a francia-belga jezsuita barát, verseinek kitűnő fordítója is ott imádkozott a betegágyánál. Nagyon fáj! nem megy! – mondom Arany Jánossal. Mégis igyekszem legyűrni a fájdalmat, hiszen megfeddene, ha kibúvót találnék az emlékezésre. Szabó Ferenc atyát a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – melynek akkor szervezőtitkára voltam – első budapesti kongresszusán ismertem meg 1981-ben, éppen 40 esztendeje. Emlékezetes volt, hiszen igazolójelentést kellett írni a Pártközpontnak arról, vajon miért tartotta fontosnak a Társaság éppen a Vatikáni Rádió jezsuita munkatársát meghívni erre a konferenciára. Majd eltelt tíz esztendő, s a szerzetesrendek hazai működésének betiltását a történelem tovafújta, és a világot járt, ám mégis számkivetett magyar jezsuiták hazatértek. Mert annyi nyelv és annyi kultúra megismerése és az azokban való élés után is tudták-érezték, az egyetemes (katolikus) küldetést anyanyelvükön kell folytatniuk. Amikor 1991 után Ferit is a jezsuita rend végleg hazaszólította (bár nyaranta még vissza-visszatért Rómába, hogy a Vatikáni Rádió műsorait helyettesként szerkessze), ismét találkoztunk, akkor az Irodalomtudományi Intézet Babits-kutatása mellett a Sodrás utcai Faludi Ferenc jezsuita rendházban az OCIPE egyik munkatársaként is dolgoztam. A két Ferenc, Szabó és Nagy Ferenc együtt szerkesztették a Bécsből hazahozott Távlatok című folyóiratot, Szabó Feri „lelki gyermekét”, melynek megszűnését sosem tudta megbocsátani. Lassanként állandó munkatársa, könyveinek, tanulmányainak szerkesztője, a Távlatok szerkesztőbizottságának tagja lettem. Az egyre szaporodó közös munka – a római, caorlei utazásokkal, Szőnyi Zsuzsa Triznya-kocsmájával előbb Rómában, majd Budapesten – őszinte, szeretetteljes barátsággá nemesült. Szabó Ferenc SJ az ő állandósult jelzőjét – „kedvenc jezsuitánk” – egyik irodalomtörténészünktől kapta. Némi túlzással reneszánsz embernek nevezném: a régi scriptorok hagyományát folytató jezsuita teológus, folyóirat- és könyvszerkesztő, a Vatikáni Rádió fáradhatatlan munkatársa, és persze költő, műfordító – s nem utolsósorban az életet minden vonatkozásában élvező ember. „Örömben éltem” – adta életét és jezsuita hivatását bemutató könyvének címéül. És valóban az utolsó hónapok szenvedéseit nem számítva, jezsuita hitének biztonságában, kemény munkával, de mindig örömökben, nagyszerű találkozásokban, könyvbemutatók sokaságában, kitűnő ebédek és vacsorák, finom porchetta és jó borok melletti beszélgetésekkel teltek az évek. És nagyvonalú, az örök gyermek lelkületével megáldott emberként az örömök szétosztásában sohasem fukarkodott. Szeretett és tudott is énekelni, mindenkit jókedvre hangolt a népdalokkal, kedvencével, a Simongáti lányokkal vagy a talán nem egészen jezsuitához, ám hozzá mégis illő dallal, a tréfás érzelmességgel előadott Szeretlek én, jöjj vissza hozzám című, valaha népszerű slágerrel. Feri egyszer bevallotta: a kórházi pasztoráció – a naponta látott emberi szenvedés – mennyire megviseli, mekkora félelemmel, szorongással tölti el. Sokáig viaskodott a halál gondolatával, 90 esztendős koráig mondogatta, hogy mindig mások halnak meg – aztán egyszer, Lisieux-i Szent Teréz naplófeljegyzéseit olvasva az apáca fájdalmas, „sötét” éjszakáiról, váratlanul kimondta: most már elhiszem, hogy én is meghalok.

Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott, fájdalmas, hogy mindvégig megőrizte szelleme épségét, tiszta tudattal élte meg a testi leépülés minden kínját. Amíg beszélni tudott, mert az elmúlt napokban a hangját is elveszítette, velem tervezte megszerkesztetni és megjelentetni Joseph Ratzingerről írt hosszú tanulmányát. Hálát adok a Jóistennek, hogy munkatársa lehettem, hogy a barátságába, a bizalmába fogadott, hogy hosszú ideig minden vasárnap vihettem Zugligetbe a Szent Család-templomba, ahol fél 12-kor a szentmisét mindig ő mutatta be, s én olvashattam neki a szentleckét és a könyörgést, s hogy utolsó napjaiban mellette lehettem és foghattam a kezét. Drága Feri, Isten veled, nyugodj békében!

Róna Judit
(Megjelent az Új Ember 2022. október 16-i számában)


Szabó Ferit én mint kispap 1969. augusztus 15-én a gyergyószéki Ditróban a bérmálás estéjén láttam először, amikor a székelyföldi születésű András Imre SJ szerzetestársával a vacsora közben tisztelgető látogatást tettek a jelenlévő Márton Áron püspöknél. Találkozásaink gyakoriságát a római tanulmányaim (1970–1975) éveiben tapasztalhattam meg. Például 1971 februárjában a Collegium Germanicum et Hungaricum egyik termében köszöntöttük őt, mi, a kollégium kislétszámú magyar tagjai, a 40. születésnapján.

Elevenen élnek bennem a későbbi találkozások és beszélgetések a kirándulások alkalmával, a “Triznya-kocsma” vasárnap délutáni összejövetelein. Barátságát megtisztelőnek tekintettem. A kilencvenes években ő hazaköltözött Magyarországra, én Ausztriába kerültem. Ismét gyakorivá váltak találkozásaink, különösen Bécsben és Linzben. Külön kitüntetésnek vettem, hogy 2015-ben a “Házasság és család Krisztus fényében” című könyvének kéziratát elolvasásra nekem is megküldte. A kötet köszönetnyilvánításába bele is fogalmazta a következőt: “Vencser László etikatanárnak, aki morálteológiai nézeteimet (például az optio fundamentalis kifejtését) egyetértéssel üdvözölte a kézirat jó részének elolvasása után.” Féltve őrzöm ma is a többi között a nekem ajándékozott említett könyvet, benne ezzel a dedikálási szöveggel: “Vencser Lacinak hálával, barátsággal, Szabó Feri, Budapest, 2015 Karácsonyán”.

Öröm volt látni és tapasztalni, hogy mennyire igyekezett szolgálni az elmúlt években is az Életünk újság olvasóit. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tervezett évében (2020) külön sorozattal ajándékozott meg minket, az Eucharisztiáról írt teológiai értekezéseivel, és azután is többször megtisztelte az olvasókat írásaival. Az Életünk újság szerkesztősége a lap hasábjain köszöntötte őt 90. születésnapján, majd gyémántmiséje alkalmából. Aggódva kísértük betegségben töltött napjait. Olyan szerzetespap, költő, irodalmár és jóbarát távozott közülünk, akinek szavaiból, többkötetes életművéből gazdagon meríthetünk.

Kedves Feri bá! Figyelj ránk, itt maradottakra a Mennyei Atya országából, amelynek most már örökös lakója vagy. Nyugodjál békében! Imádságos megemlékezéssel:

Vencser Laci
(Prof. Dr. Vencser László emeritus igazgató, az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja felelős szerkesztője, Linz)


Csak néhány találkozásom volt vele, de mind emlékezetes marad. Örök tisztelője vagyok neki és írásainak is. Örülök és köszönöm, hogy ismerhettem.

Tatai Mária


Hosszú lesz, mert hosszasan leveleztünk. Most jelent meg Szabó Ferenc összegyűjtött verseinek kötete: Két kiáltás között. Immár mindkettő betelt. De versei kötetbe rendezéséhez – ha igaz – én adtam az ötletet saját összegyűjtöttjeimmel. Ennek vétele után kaptam tőle a következő levelet, melyet ide másolok. S utána a versei dicséretére írt sajátomat. Ajánlom mindenki figyelmébe Feri atya költészetét. Tehát először az ő levele (a Lator-idézet kötetében is megjelent):

Szia! Köszi az impulzust és a baráti biztatást. Máris elkezdtem a Összegyűjtöttek kiegészítését összeszedni! Hátha valamelyik kiadó vállalja… Én is hozzácsatolok fontosabb méltatásokat (pl. Lator Lászlóét: ő Perényi Éva (Báb) első szerelmem unokabátyja, akivel 1945-ben együtt síeltünk.**- Szép nyarat! Üdv. Feri bá **

Dicsekvésből ide másolok egy részt visszaemlékezésemből: “Pár éve Kalocsán kezembe került László A megmaradt világ c. könyvének bővített kiadása. (Ez a kötet nem napló, nem önéletrajz, hanem „szeszélyes, hiányos múltat idéző könyv.” Kicsit Joyce Ulisses-ének félálom-stílusára emlékeztetnek a hosszú kígyózó mondatok.) Amikor először kezembe vettem ott Kalocsán irodalomkedvelő Bábel Balázs érsek barátomnál, mindjárt az első oldalon, a kezdet kezdetén ezt olvastam: „Irsapuszta. Nem messze Zalalövőtől, utolsó, ideiglenes lakhelyem a háborús Magyarországon. Sásvárról Pestre, rokonokhoz, onnan, a front közeledtekor Zalába, mert ott is volt rokonság, anyám húga, Éva, oda ment férjhez, az ura, Perényi Bertalan, közepes birtokon, rossz, agyagos földeken, rosszul gazdálkodott, náluk laktunk, volt elég hely a nagy, hámló vakolatú, kedélytelen udvarházban. Ennek a nagybátyámnak is nagy könyvtára volt, mintha az jobban érdekelte volna, mint a szántás-vetés-aratás, szórakozottan jött-ment a világban, zsebre tette égő pipáját, környezete vette észre, hogy füstöl a ruhája. Verseket írt, meg is mutatta nekem, míveseket, szépeket, s bár igazán tudta a mesterséget, műkedvelőket. Lányával, édes, örökletesen álmatag kiskamasz volt (a fordulat éve után Szombathelyen sztahanovista kőműves lett belőle, szülei meg Komlón dolgoztak), naphosszat együtt játszott az intéző fia, Szabó Feri, később bölcsész, teológus, jezsuita, még később a vatikáni rádió magyar részlegének főnöke, a nevezetes Triznya-kocsmában, a külföldön élő és a hazai magyar írók, festők, másféle művészek találkozóhelyén (Triznya Mátyás, ötvenhatos szökevény, Itáliában sikeres-neves festő-grafikus, akkor már nem élt, a szép, eleven Szőnyi Zsuzsa működtette a házat) futottam össze vele, nem olyannak képzeltem egy szerzetest, csodáltam áradó életkedvét, filozófiai, teológiai tanulmányokat írt, de verseket is, bár én úgy tudtam, a rendben nem jó szemmel nézték a versírást, többek közt szép, különös szerelmes verseket hajdani gyerek unokahúgomhoz, ott vannak köteteiben, egyszer egy interjúban beszélt is a mindenkiben, a szerzetesben is, világító szerelemről…”

László pár sorban utalt a Perényi család, így Báb szomorú sorsára. Berci bácsi, aki a kolhozosítás idején feladta Bárómajort, egyszer lánya sorsára utalva megjegyezte: „Kazincbarcika megtette!” Báb férjhez ment Teknyős Lajos grafikus/szobrászhoz: született egy fia és két lánya, utána férje elhagyta… Bábbal kapcsolatban Mint a mesében c., fentebb már idézett versre utalt. (Mert nemde „mesés” história?! A 14 éves cselédgyerek szerelmes a vele egykorú, gyönyörű bárókislányba! Később pedig jezsuita, párizsi doktor, író, teológus, a Vatikánban pápák tolmácsa lett…) Amikor beszámoltam Lászlónak, A megmaradt világ olvasásáról, valamint Báb betegségéről és temetéséről, elküldte dedikálva könyvét: „Szabó Ferinek öleléssel, szeretettel: Lator László. 2011.6. 29.”

Aztán 2015-ben újra megjelent Találkozások címmel a „Triznya-Kocsmáról” szóló emlékezésem, benne ott megismert több magyar író/költő „portréjával”. Elküldtem Lászlónak ezt a kötetet új, Angyali üzenet című kötetemmel (válogatott és új versek). A két könyv olvasása után kaptam Lászlótól ezt az elismerő, kézírásos baráti levelet. „Kedves Feri, szívből köszönöm frissen megjelent könyvedet. A Találkozások-ban megcsodáltam mindig működő rögzítő képességedet, célszerűen működő felvevő gép elmédet. S azt is, hogy a megrajzolt barátok pár oldalon is mennyire élnek. Mondanom sem kell, hogy sok köztük barátom, ismerősöm volt nekem is. Köszönöm, hogy engem is közéjük soroltál. És azt is, hogy kamaszkori versemet megőrizted. Örültem, hogy Bábot is megidézted. Azt is, verskötetedet is sokszor le fogom venni a polcról. Új verseid megrendítően gyönyörűek, földi és földöntúli (mondjam metafizikaiak?) egyforma erővel világít benne. Micsoda erő volt Benned, hogy annyifelé, annyi műfajban honos vagy! Régi barátsággal, szeretettel ölellek. 2015.2.26. László”

Most pedig következzék válaszlevelemnek Szabó Ferenc verseire írt nem alap nélküli magasztalása: Az Örök Női Szabó Ferenc versvilágában2021. július 14. Kedves Feri Bá’! Örülök, hogy tudtam készülő könyvedhez „impulzust” adni. Ami pedig az életedet illeti: csodálatos. Már ha csak ezt veszem, nem csodálkozom hálatelt szíveden. Ady jut eszembe: „Valaki az Értől indul el / S befut a szent, nagy Óceánba.” Hát a Te életed ilyen. Nem sejtettem, hogy gyerekkori szerelmed, Báb révén ennyire közeli viszonyba kerültetek Lator Lászlóval. (Ha tudom, előrehaladott kora – a száz felé ballag! – ellenére is megkeresem: előkerítem a Szabó-megemlékezéshez.) Ebből az is következik, hogy nem ismerem A megmaradt világ című kötetét. Vele (Latorral) nekem is volt találkozásom – ő nyilván nem emlékszik már rám –, a Kossuth Rádióban egy időben az Első közlést szerkesztette, s néhányszor versemet megjelenésre méltónak találta. (Kegyének köszönhetően Avar István és Huszár László mondott – mondhatott /!/ – Suhai-verset.) Hanem a Te verseid! Ismét kezembe vettem Angyali üzenetedet [Kézirat gyanánt, Budapest, 2014], s igazat kell adnom Latornak: „A földi és a földöntúli egyforma erővel világít benne.” Közel a földhöz – ez meg Rilke. S Te is tudod, amit Mallarmé (s minden igazi költő): a verset a szavak teszik s nem az „eszme”. S milyen ihletetten tudsz bánni velük. Most csak az Örök női ciklusát veszem, kiírtam néhány verscímet. Múzeumban: „húsevő szarkofágok” – telitalálat, szíven üt. Egymáshoz tartozunk: a suhanó madárszárny után „visszaálló” levegő képzete a „teljes megsemmisülésre” s vele szemben a „semmi nem vész el a mindenségben” konok hite. S ha már konok, a Konok kislány invenciója: a „Fekete esernyő alatt ülő „anyókás” lánygyerek képe s kontrasztjaként a versbéli fantázia színesével életre keltett Renoir-festmény, s mindezek csúcspontjaként a megszólítás életképe: „nevess a nagypapádra.” Elbűvölő groteszkségű sor. S ide írom még a Kozmikus álmodozást is. Animus – Anima. A platóni idea: a férfi és nő s kettészakításuk vallomásosra fogott, első személyű drámai jelenetezése: „a felhőtlen ég peremén / villámlott: tűz csapott belém / kettéhasított pengeéle / így váltál le nőnemű másom.” Megrendítő. És még ennél is inkább a „Selyemforrás suhogása / oltotta közös tüzünk” élményére csapó versvég válaszra váró kérdése: „mit ér, ha a kihűlt láva alatt / ölelkezünk – pompeji szeretők?” A felsorolás végére hagytam (a jóból is megárt a sok /!/) A rózsa neve című versedet. Ebben is a rád oly jellemző mottóból indítás intellektuális húzása – ezúttal Claudel: „A rózsa elhervad, de neve az én lelkemben / nem vész el soha. Kimenekül az időből” – s ugyanez versedben: „Mi marad meg mi marad / e múló mindenségben? / Szemed szikrája szememben / s neved bimbó-lány bennem.” Meg kellene állnom e „bimbó-lánynál” is – oly jellemzőek költészetedre a férfi-gyöngédség e megnyilvánulásai –, apád kérges ujjai szemezték így, ekkora gonddal hajdan a rózsát. S el ne feledjem még a feledhetetlent, a gyönyörű konklúziót: „Szebb az emlék mint a múló valóság / versemben mindig bimbóznak a rózsák.” Hogyne bimbóznának, Te gondozod őket! Mit is mondhatnék még? Meglepő egy szerzetestől e nyílt erotika? Meglepő költészete! És meglehetős gyakorisággal meg is lep. S ha két lépést hátrálok, azt is látom ám, hogy mindez Isten dicsőségére – misztika ez a javából: Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János misztikája. (De hát erről mintha korábban írtam volna már.) S hogy magamról is mondjak valamit (látni és látszani – a KRESZ alapszabálya!) – Zrínyi és az Összegyűjtött után most apám fogságból írt leveleit rendezem sajtó alá. Egyfajta önéletrajzként is – mert ez a kis malőr (a hat éves szovjet fogság) alaposan belenyúlt az én (kisgyerek-)életembe is. Mellékelem a tervezett kötet borítóképét. Előbb azonban e sok szépért illendő köszönet! Barátsággal és szeretettel búcsúzom: Pali ***

Lectori salutem! Bp., 2022. október 6.

Suhai Pál


Kedves örökkön élő, éltető, irgalmas mindenünk, Istenünk, köszönjük Feri testvérünket, az ő életét, a talentumait, a küldetését, az örömét! Légy szíves, fogadd be örökkévaló mennyországodba! Jézus nevében, hadd legyen Feri dicsőséges fiad.

Kedves Feri bácsi, testvérünk, barátunk, atyám (mivel fiadnak neveztél gyakran), kiadóm, állampolgártársam (mivel belga is vagy), olyan sokszor voltunk együtt a Sodrás utcában, a Horánszky utcában, Brüsszelben, Leuvenben és Párizsban is. Köszönöm a barátságodat. Köszönöm a tanításodat: rengeteg munkálkodásodon keresztül, a kreativ irataidban, a magatartásodban. Tanítottad, hogy szeressék az Istent, szeressük egymást. Szeressenek; ezt már mondta Fáber Szent Péter, a Frankofón Nyugati Rendtartomány védőszentje. Köszönjük. Most az Úr fényében beszélsz, közbenjársz, Isten kegyelmét kéred szeretett barátaidért. Isten legyen veled örökké, Feri.

Thierry Monfils S. J.


Elmélyült tudása átal megalapozott szerény, de elkötelezett nyitottságot sugárzó írásai vonzására lettem a jezsuita szellemiség csodálója. Személyesen megismerve megerősödtem ebben és elkerülhetetlenül belső ellenőrzőként foglalkoztam azon írásaival ,melyek induló írói pályámon érdekeltek, így a Schweitzerek, a Ki-ki miért? és az Esszédrámák című köteteimben. Megilletődve dedikáltam érdeklődésére a Schweitzereket. Különleges égi ajándéknak tekintem, hogy ismerhettem!

Kovács Béla László


P. Szabó Ferencnek különleges hálával tartozom személyesen is, és a hazai ciszterci rendtársaimmal együtt is. Nem lehet eléggé megköszönni azt a sokrétű és igen gazdag tartalmú munkát, amit a Vatikáni Rádió szolgálatával, Szent II. János Pál pápa segítésével, igen széles irodalmi alkotásaival, a méltatlan történelmi időkben nyújtott tájékoztatásaival, és a Távlatok szerkesztésével nyújtott Urunk gondviselésének erejében. Műveit rendszeresen forgattuk, felhasználtuk és felhasználjuk jelenleg is.

De egészen kiemelkedő hálára kötelez az a közelmúlt években történt következetes kutatása és közreadása, amellyel egykori rendtársunk, Halász Piusz O.Cist atya életét, lelkületét, írásait és nagyrabecsülő értékelését feltárta és könyvekben megörökítette. Szinte ezzel koronázta meg egész életművét.

A neves és tiszta látású jezsuita tette ezt a mostani igen szerény ciszterciek javára is. A szerzetesek közti szolidaritásnak nagyszerű példájáért külön is kérem, kérjük Urunk üdvözítő elfogadását Jótevőnk számára. Szentmise felajánlásával, hálaadással, példája megemlítésével. Ma is joggal hangzott el tisztelettel neve a székesfehérvári bazilikában a Prohászka megemlékezésen. Kérem, hogy P. Provinciális és rendtársai fogadják el becsületbeli tanúságtételként ezt a rövid megemlékezést mindazt, amit a Jézus Társasága jeles tagjai hazai egyházépítő tevékenységéért kell megköszönnünk Istennek.

Brückner Ákos Előd O.Cist


Szabó Feri bácsira csak a hangja alapján emlékezem.

Kovács Mariann


Konkrét emlékem nincs Ferenc atyáról . Abban az otthonban dolgozom, ahol utolsó perceit élte… Nagy öröm volt találkozni vele! Látni azt az embert, akinek írásait mindig szívesen és örömmel olvastam. Pár szót beszéltünk csak, de ez is nagy élmény volt számomra. Nyugodjék Ferenc atya az Úrral való találkozás (számunkra még hiányos) hatalmas békéjében!

N. N.


1989-ben végzős olasz szakos egyetemistaként két hónapot töltöttem Rómában ösztöndíjjal. Egyik este egy kiállítás megnyitóján a Magyar Akadémián találkoztam Feri atyával, beszélgetésbe elegyedtünk, s ő kb. 2 perc múlva odafordult Szőnyi Zsuzsához: “Hogyhogy ezt a kedves fiatal lányt még nem láttam a kocsmában?”. Így kerültem el Triznya Mátyásékhoz. Azóta is felütöm időnként a kettőjüktől kapott Mielőtt szürkülnek a színek c. verseskötetet. (Szabó Ferenc versei, Triznya Mátyás akvarelljeivel) A dedikálásból is az a végtelen közvetlenség árad, ami Feri atya egész lényéből. Aláírás: “Feri és Matyi”. Az este végén szakadó esőben természetesen ő fuvarozott haza az Akadémiára (autóversenyzőket megszégyenítő stílusban). Elhívott a Vatikáni Rádióba is, ott is úgy fogadott, mint egy régi jó barátot. Sok dolga mellett nem “időt szakított” arra, hogy megmutassa a rádiót, hanem olyan hangulatot teremtett, hogy nekem sem tűnt fel, hogy órákat töltöttünk együtt. A mai napig tisztán, élénken őrzöm róla ezeket a kedves emlékeket.

Bényi Zsuzsa


Ferences gimnazista korom emlékét hullámozza fel a ma reggeli hír október 3-án: elhunyt Szabó Ferenc jezsuita atya. Szabó Feri, ahogy megengedte szólítani magát, Isten Szegénykéjének napján ünnepelte névnapját. Egy nappal megelőzte őt, hiszen éppen holnap, október 4-én emlékezünk Szent Ferenc tranzitusára. A tranzitus – a halál nem pusztulás, megsemmisülés, hanem átmenet. Az itt maradóknak hiány, veszteség, a távozónak – átmenet.

Talán másodikosok, harmadikosok lehettünk, amikor külföldről „becsempészett” könyvet adott kezembe az egyik ferences atya: Mai írók és gondolkodók – írta Szabó Ferenc, s habzsoltam a Babits katolicizmusáról, Mauriac-ról, a francia katolikus egzisztencialistákról írt tanulmányait.
Feri – nem tudtam akkor, ki vagy, hol élsz, talán azt sem tudtam, hogy jezsuitaként, csak azt tudtam, hogy ezzel a könyvvel levegőt adtál nekem akkor, a nyomasztó hatvanas években. És amikor 1992-es hazatérésed után első alkalommal találkoztunk, megilletődve álltam előtted: hát ez az az ember! És dadogtam néhány szót. Te pedig – ahogy magad határoztad meg – „zalai európaiságoddal” közölted: az volt az első könyved, de azóta sok mást is írtál, olvassam el.

Éveken át jártunk közös irodalmi estekre szerte az országban, Raksányi Gellért, Szersén Gyula adta elő lírai műveidet, s ilyenkor mindig eszembe jutott, amit huncut, gyermekien tiszta tekinteteddel meséltél nekem: novíciusmestered, Pálos Antal atya (aki ugyancsak huncut-kedélyes mosolyú szerzetes volt) figyelmeztetett: fiam, ne írj verseket, majd csak ötvenéves korod után, mert ha egy szerzetesjelölt verseket ír, akkor nem lesz belőle jezsuita. Megfogadtad tanácsát-intelmét, a költemények később kerültek ki kezed alól. Jezsuita hivatásodról így vallottál nem is olyan régen: „Áldott legyen az Atyaisten, hogy a világ teremtése előtt kiválasztott Krisztusban, hogy fogadott gyermeke legyek. (Ef 1) Hálát adok, hogy meghívott Fia Társaságába, az ő követésére: e Társaság Institutuma számomra biztos „út Istenhez”. Boldog vagyok, hogy Jézus társaként másokat is Istenhez vezethetek. Bár bűnös jezsuita vagyok, hiszem azt, hogy a Szentlélek kegyelmével teljesíthetem küldetésemet.”

A kálócfai eszes falusi gyerek – mint a mesebeli legkisebb fiú – elindult világgá. Szavainak mindvégig megőrizte ízes déldunántúli hangzását. „Jezsuita hivatásom megszületésében – Isten kegyelmén kívül – fontos szerepet játszott Endrődy László könyve Kaszap Istvánról, valamint találkozásom Zalaegerszegen, ötödikes gimnazista koromban Pálos Antal atyával…”

A pécsi Szent Ignác kollégiumban töltött évek után 1950-ben be kívánt lépni a jezsuita rendbe. Éppen akkor, amikor a szerzetesrendek tagjai szétszóratásban éltek Magyarországon. Mi más, ha nem a Gondviselés műve, hogy Szabó Ferenc, amikor semmiféle lehetőség nem nyílt erre, mégis őrizte magában a hívást, az elhivatottságot. Egy-egy év az egri, majd a szombathelyi egyházmegyei szemináriumban, közben a zalaegerszegi ruhagyárban vállalt munkát szűk egy esztendeig, végül 1953. augusztus 14-én – mint fogalmazta – „zugnovícius” lett. Közben az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanult, majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen járt francia szakra.

Az Idegen Nyelvek Főiskolájához kapcsolódva mesélte mosolyogva: az orosz nyelvi tanulmányokra nemigen akadtak jelentkezők, akiket pedig a párt odaküldött, nem különösebben jeleskedtek. Év végén a szakvezető tanár példaként – buzdításul – három személyt emelt ki, akik kiválóan haladtak a tanulásban. Csakhogy a vezetőtanár nem tudta, valójában három szerzetest állít példaképül a többiek elé.

A forradalom Szabó Ferenc életében is cezúrát jelentett. Elöljárói külföldre küldték, előbb Belgiumban tanult és készült a jezsuita fogadalmakra – 1962-ben szentelték pappá –, majd a párizsi katolikus egyetem évei, a diploma után a doktori értekezés következett, később Róma, ahol évtizedekig a Vatikáni Rádió magyar adásának lett a vezetője. Közben születtek a nagyszerű tudományos könyvek, léleksegítő írások, később folyóirat- és jezsuita történeti munkák szerkesztése – hosszú sora egy európai – valóban európai! – szellem alkotásainak. Több nyelvvel és több kultúrában megmártózva, Adyt idézve, „mégis új és magyar”.

Az identitás – ki vagyok, hová tartozom? – minden élet szükséges megtalpalása. Feri (visszatérek a személyes hanghoz), krisztusi identitásod a hittel szép léleksorsúak közé emelt, földi identitásodat pedig így határoztad meg: „Belgiumból visszavágytam hazámba – nehéz volt megszoknom a menekültsorsot; Párizsban már otthon kezdtem érezni magam, franciás műveltségem, nyelvtudásom segített abban, hogy a meglehetősen soviniszta franciákkal is elfogadtassam magam (talán jobban, mint a vallonok); Rómából visszavágytam egy ideig Párizsba, hiszen legszebb éveimet ott töltöttem, sok barátom volt a Centre Richelieu-ben, ahol disszertációmat készítve az egyetemisták lelkésze is voltam; most pedig, mióta – 1992-ben, harminchat évi távollét után – hazaköltöztem Budapestre, állandóan visszavágyom Rómába, ahol negyedszázadot töltöttem mint a Vatikáni Rádió munkatársa.

Hol vagyok hát otthon? – kérdezem. Itt Budapesten, a Pasaréten, avagy az Örök Városban? »Göcseji magyar – mediterrán lettem« – írtam egyik versemben.”

Nagy szellem, nagy lélek, ha kellett, jezsuita keménységgel. A lélek és a szellem biztos tudásával, a hit és ész, a fides et ratio egységével, most elérkezve az „éj”-be, egy 1950-ben papírra vetett versed (ezt nyilván megbocsájtja Pálos Antal atya) két befejező sorával vigasztalsz, figyelmeztetsz és szólsz hozzánk:

„Mi lett az éj!
Csak Fény, csak Fény, csak Fény!”

Elmer István
(az írás eredetileg az orszagut.com-on jelent meg)


Szerteágazó életműve okán nem lehetett nem tudni róla: jezsuita hivatását követve elment egy örökölt keresztény látókör határáig, hidat építve a hit és a kultúra világai között, íróként, rádiós szerkesztőként, folyóiratszerkesztőként. Ő maga így vall erről (tömörítve): “Ma már nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni az ateizmus kihívását és tragédiáját, a modern szellemi áramlatokhoz vezető lelkiismereti drámák jelentőségét.” Hatalmas munkássága sajátos súlyt ad minden egyes megnyilvánulásának. Egyetlen rövid remekművét felidézve: Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok (Korda Kiadó, 2002) c. könyvéhez írt bevezetőjében a kegyelem és a szabadság viszonyát járja körül egy nevezetes ignáci maxima és paradoxon fényében: “Úgy bízzál Istenben, mintha a cselekvés sikere teljesen tőled függne, és egyáltalán nem Istentől; mégis, úgy vesd latba minden erőfeszítésedet, mintha te semmit sem tennél, hanem mindent egyedül Isten.” Ez, a Hevenesi Gábor SJ (1656-1715) magyar jezsuitától származó ignáci szikra saját szavai szerint roppant mély hatást tett rá papi pályájának kezdetén.

Finom iróniával említi meg azt a szellemtörténeti egzotikumot is, hogy a latin eredetit hibásnak gondolva azt a fordítók rendre “kijavították” – megfosztva a szöveget annak belső feszültségétől. A Hevenesi-formulához kapcsolódó gondolata: “Hagyjuk, hogy Isten szeressen bennünket, de el nem hagyjuk magunkat, hiszen kegyelme felfokozza szabadságunk teremtő erejét.”

Jó lelkipásztorként a Zugligeti Szent Család Plébánián éveken át ő mutatta be a vasárnapi ½ 12-es szentmisét, az Istennel együttműködő ember derűjével és közvetlenségével. Néha talán eltűnődtünk, hogy a mi Feri atyánk vajon azonos-e az igazi Szabó Ferenc atyával, a Vatikáni Rádió magyar adásának egykori vezetőjével, aki Szent II. János Pál pápával ebédelt? A válasz saját szavaival: “Mindnyájan Istent keressük. Az egyház és az egyházi emberek sem kivétel ez alól. Ezt felesleges titkolni.”

Gerencsér László

(Felhasznált forrásmunka: Mindennap hazajöttem. Szabó Ferenccel beszélget Sághy Marianne. Kairosz Kiadó, Magyarnak lenni, LII. kötet, 2009.)


Hármas találkozás. Először az akkori Római Katolikus Hittudományi Akadémia (ma PPKE HTK) civil hallgatójaként Szabó Ferenc műveivel találkoztam. A német nyelvű modern filozófiai és teológiai szakirodalomhoz még csak-csak hozzájutottunk, ám a francia elérhetetlen volt. Ő közvetítette sokunk számára a nouvelle théologie és a francia egzisztencializmus gondolkodóit.

A második személyes találkozás. 1994-ben a Szegedi Hittudományi Főiskola (ma Gál Ferenc Egyetem Teológiai Kar) oktatójaként Rahner-konferenciát szerveztem Szegeden. A helyi MAB-székházban egy kisebb termet kaptunk, azzal az érveléssel, hogy a téma és az előadók nem nagy érdeklődésnek örvendenek. A folyóson és a lépcsőn ültek a hallgatók (szerencsére nem esett le senki). Nagyobb termet kaptunk, s Feri atya százfős hallgatóság előtt tartotta meg előadását.

A harmadik munkatársi találkozás volt. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán (Vác) a Hittudományi és Filozófiai Intézetben több éven át együtt dolgoztunk. “Feri bácsi” nemcsak a hallgatókra volt nagy hatással, hanem ránk is, fiatalabb és még fiatalabb kollégákra is. Sokat tanultunk tőle. Mindig szívesen emlékszem vissza a tanszéki beszélgetésekre, persze, színes anekdotákkal fűszerezve. Ahogyan az egyik volt fiatalabb kolléga fogalmazott, ez az időszak a váci teológiaoktatás “aranykora”: Szabó Ferenc SJ, Nemeshegyi Péter SJ és Jelenits István SchP jelenlétével.

Boros István

Frissítve: 2022. október 27.