Szent Ignác élete

(Részletek Hugo Rahner SJ életrajzából, Szendrei József fordítása alapján)

A Loyolák nemzetsége

Loyolai Szent Ignác élete és működése szervesen illeszkedik az Egyház történetébe és a 16. század kulturális miliőjébe, hasonlóan ahhoz, ahogy a Loyolák ősi kúriája Guipúzcoa kellős közepén belesimul a baszk tartomány látképébe. Ignác hősi alakjának felidézéséhez nem kell legendákhoz fordulnunk. Élete történetét szinte mondatról mondatra építhetjük a bőségesen rendelkezésre álló történelmi forrásokra.

Iñigo Lopez de Loyola születése és neveltetése révén Guipúzcoa baszk nemesi családjaihoz tartozik. Huszonnégy nemesi család gazdálkodik e vidék kiterjedt birtokain, e titokzatos nép homályba vesző őskorától fogva.

Apja fiatalon vette el a közeli Azcoitiában Doña Marina Saénz de Liconát. A mai napig fennmaradt az 1467. július 13-án keltezett házassági szerződés. A menyasszony apja Dr. Martin de Licona, a kasztíliai királyi udvar nagytekintélyű koronaügyésze volt; származása után többnyire doktor Ondarroának hívták. Ebben a pezsgő kikötővárosban állt ugyanis a Licona család kúriája, és Marina is bizonyára itt született. Legértékesebb örökségként mély katolikus hitet hozott magával. Dicsérték a Szentszék iránti föltétlen tiszteletét, és buzgó részvételét Azpeitía és Azcoitia kegytemplomainak ünnepélyes istentiszteletein.

Marina hét fiút és négy lányt hozott a világra. A legutolsó, akit huszonnégy évi házasság után szinte váratlan ajándékként kapott az 1491. év egyik előttünk ismeretlen napján: Iñigo Lopez, azaz Szent Ignác. Ünnepélyes menetben vitték az újszülöttet a S. Sebastián de Soreasu kegytemplomba. Juan de Zabala plébános a család Benjáminját a baszk földön kedvelt Iñigo névre keresztelte; védőszentje a szent bencés apát, Eneco de Ona lett.

Ebben az érintetlen hittel, bátor királyhűséggel és féktelen életerővel teli családban nőtt fel Iñigo. „Jámbor és nemes nevelést kapott” – mondja egy forrás. De Loyolában jobban őrködtek a fajta és a hit tisztaságán, mint az erkölcsök fegyelmén. Nem igazságtalanul állapította meg egy baszk történész: „a Loyolák családja az egyik legvégzetesebb volt azok között, amelyeket országunknak el kellett viselnie; egyike azoknak a baszk családoknak, amelyek címert akasztottak házuk kapujára, hogy könnyebben igazolják az életükben napirenden lévő gonosztetteket”.

Iñigo, a baszk

A szülők a kis Iñigót nyomban születése után egy közeli parasztasszonyhoz adták dajkaságba, aki együtt nevelte föl saját gyermekeivel. Az úrifiú hamarosan önfeledten kószál a parasztgyerekekkel a völgy gyümölcsöseiben az almafák között, a hegyoldalakon, a kastély melletti óriás tölgy árnyékában, a vadászkutyák ketrecénél, a vashámorokban, ahol az országszerte híres páncélok, lándzsák és hajóhorgonyok ércét kovácsolták – ezek mind apja birtokában voltak. Itt tanul meg baszkul. A csinos szőke fiú testestül-lelkestül népének tagja, azé a törzsé, amelyről egy spanyol költő így énekelt: „Vashegyeken laknak, tetterősek, szófukarok, és Spanyolország az ő vasukkal nyerte aranyát”.

De egyszer Iñigo gyermekkorának szép napjai is véget értek. Egy udvarmester, bizonyára a kegyúri templom hét javadalmasának egyike, tanítja meg spanyolul írni-olvasni. Spanyol kifejezésmódjára azonban élete végéig rányomta sajátos bélyegét gyermekkorának ősi, titokzatos nyelve.

Az arévalói nemes úrfi

Föltehetően 1506-ban, mindenesetre még a családapa 1507. elején bekövetkezett halála előtt, csábító hír érkezett Loyolába. A Spanyolország-szerte közismert, Iñigo apjával szívélyes barátságban álló királyi főkincstáros, Juan Velázquez de Cuéllaraz egyik fiát kérte Beltrán de Loyolától, hogy pompás háztartásában saját gyermeke gyanánt nevelje föl, és később bevezesse az udvar világába.

Iñigo örömmel indult útnak, hogy Burgoson és Valladolidon át Arévalóba, Velázquez lakóhelyére lovagoljon. Tíz döntő esztendőn keresztül élt a nemesifjú apródként és elegáns udvaroncként urának legközvetlenebb környezetében. Velázquez uralta Madrigalt és Olmedót is, és gyakran kísérte királyát a főurakhoz, vagy Tordesillasba, őrült leányához, Juanához. A kincstáros felesége, Maria de Velasco, és jámbor anyósa, Maria de Guevara rokonságban volt Iñigo anyjával; az ő nevelésük révén hatott az ifjú Loyolára az a nemes szellem, amelyet a boldogult Izabella királyné és a nagy Cisneros bíboros ápolt az udvarban.

Csakhogy a serdülő nemesifjúnak az udvari levegőben még más tanulnivalója is akadt. Mint minden egészséges fiatalembernek, Inigónak is megvoltak Arévalóban a maga csínyei, és Guevara nénje egyszer állítólag meg is mondta neki: „Iñigo, nem térsz észre addig, míg el nem törik a lábadat!”. Ez időbeli vidám bajtársa, Alonso de Montalvo, később tanúskodik arról, hogy Iñigo minden vágya a katonaélet volt; első életírója, Ribadeneyra szerint pedig „vidám és elegáns cimbora” volt, „a pompás ruhák és jó élet barátja”. Módfelett büszkélkedett ápolt, divatos szőke hajával, és semmi sem volt fontosabb körmeinek ápoltságánál és ruházatának eleganciájánál. Marfa de Guevara akkoriban nélkülözhetetlen szerepet töltött be Ferdinánd király második felesége, Germaine de Foix mellett – ő eszelte ki a szórakozásokat –, s Iñigo mint apród gyakran szolgált fel a királyné nagyivó dáridóin. Ennek az életnek eszményeit a szenvedélyesen falt lovagregényekben találta meg, amelyek olyan élénken ecsetelték Amadis meg Tristán fegyveres hőstetteit és gáláns szerelmi kalandjait, hogy – mint később maga mondja – teljesen betöltötték képzeletét. Arévalóban Iñigo nemcsak az udvari kultúrának azt a kifinomult érzékenységét sajátította el, amely idős korának átszellemült napjaiban majd ismét jellemzővé válik rá: itt történt az is, hogy élete bűnös útra tért.

A vásott katona

Így nevezi Inigót ezekben az években egyik ismerőse. A nemesúrfiból roppant életvidám tiszt lett. Később maga ismeri be, hogy a testvérei fegyveres hőstetteiről szóló tudósításokat olvasva „tetszését találta a fegyveres gyakorlatokban, és erős, hiú vágyat táplált, hogy hírnevet szerezzen magának”. Hite ugyan nem ingott meg, még arra is képes volt, hogy egy párbaj előtt jámbor éneket költsön Máriáról vagy az arévalói templom védőszentjéről, a kardot tartó Szent Péterről. Emellett azonban, mint későbbi bizalmasai becsületesen és tapintatosan utaltak rá, „merész volt szerencsejátékban, női kalandokban, verekedésben és fegyveres tettekben. Megkísértette és legyőzte a testiség”.

De „ifjúsága e ballépéseinek” éveiben, ahogy majd később szégyenkezve nevezi a történteket, romantikus szerelmet is ápol szívében egy előkelő hölgy iránt, akárcsak regényhőse, Amadis, Oriana iránt. Csak félig árulja el szívének ezt a kis titkát e szavakkal: „a hölgy nem tartozott az alsóbb nemességhez, nem volt sem grófnő, sem hercegnő: még magasabban állt”. Az illetékes kutatók föltevése szerint bizonyára Caterina infánsnőről van szó, Károly császár legfiatalabb húgáról, aki a tordesillasi palotafogságban szomorúan töltötte gyermekéveit őrült anyja mellett. Az arévalói évekért Iñigo később könnyek között vezekelt.

Hűségeskü a király előtt

Az arévalói víg napoknak hirtelen végük szakadt. Inigó első ízben kellett megtanulnia, mennyire elértéktelenedhet az udvari becsület. Ferdinánd király halála után unokája, Károly, özvegyi adományként Germaine de Foix-nak utalta ki a Velázquez hűbérbirtokában lévő városokat. A főkincstáros ezt joggal tekintette írásban lefektetett szabadságjogai megsértésének, és elsáncolta az arévalói várkastélyt Cisneros bíboros-régens elől. 1517 márciusáig tartott az okmányok és az összecsapó kardok küzdelme a városért. Iñigo vitézül harcolt. Amikor az elfáradt és elszegényedett öreg Velázquez engedett, az ő udvari pályafutásának is vége szakadt. Új urát hamarosan megtalálta rokona, Antonio de Manrique nájerai herceg személyében, aki 1516. óta navarrai alkirály volt, hatalmas hűbéres: a maga területéről 3000 gyalogos és 700 lovas katonát tudott a korona szolgálatába állítani. Ugyanakkor, 1517 szeptemberében jött Flandriából Spanyolországba az ifjú Károly, hogy elfoglalja örökségét. 1518 februárjában Valladolidban összeültek a rendek, élükön a kasztíliai birodalom hét grandja ragyogó kíséretével. A nájerai herceg mögött minden bizonnyal ott lépkedett Don Iñigo is. A főnemesség hűséget esküdött a királynak.

A hazájukra büszke spanyolok gyanakodtak az idegen flamandokra, mert a király túlságosan nagy befolyást engedett nekik a kormányzásban. Károly elutazása után hamarosan fellángolt az ún. comunerók ellenállása. A nájerai herceg a király rendíthetetlen hívei közé tartozott. És vele együtt Iñigo de Loyola is.

A hűségeskü nagyon hamar véresen komoly áldozatot követelt. A comunerók mozgalma valóságos szociális forradalommá bővült. Még a kis Nájerában is fölkeltek a közemberek a herceg hűbérurasága ellen. Uruk úgy látta, kénytelen nyers erőszakkal beavatkozni, 1520 szeptemberében csapatai megostromolták, és a háborús jognak megfelelően kifosztották Nájerát. Iñigo is ott volt.

1521. pünkösdhétfője

A comunerók fölkelése közben tűzvészként harapózott el Spanyolország szerte. Pamplonának nem volt elég csapata. Gyorsfutár nyargalt Guipúzcoába, Iñigo akkori tartózkodási helyére, és azonnali segítségre szólította fel a hűséges tartományt. Marton García és öccse, Iñigo, csapataikkal együtt őrült vágtával érkeznek Pamplonába; május 19-én ott állnak a vár fala előtt. Iñigo befészkeli magát a fellegvárba. Megkezdődik a támadás. Iñigo tisztában van az óra komolyságával. Az erődítmény Mária-kápolnájában, minthogy elérhető közelben nincsen pap, egy bajtársának gyónja meg sok bűnét. Azután dörögni kezdenek a franciák ágyúi. Egy óra hosszat tart a lövöldözés. Ekkor történt, amit Iñigo egy életen át nem tudott többé elfelejteni: „Egy ágyúgolyó a lábát találta és eltörte, és miután a lövedék a lába belső oldalán jött ki, másik térde is súlyosan megsebesült”. Kidőlte után a fellegvár legénysége hamarosan megadta magát a franciáknak. Pünkösdhétfő volt, 1521. május 20-a.

Hazatérés Loyolába

Miközben a franciák balga győzelmi mámorban délnyugat felé vonultak Logrono és Kasztília ellen, a Pamplonában visszamaradt megszálló csapat lovagiasan gondjaiba vette a sebesült ellenfelet. Orvosok fáradoztak Iñigo törött lábának helyreigazításán. Két hétig ápolták. Ezután gyaloghintót szereltek föl, hogy a sebesültet fáradságos hegyi ösvényeken otthonába, Loyolába vigyék. Két hétig tartott a kínos menet.

Sógornője, Magdolna két felnőtt lányával a kastély legfelső emeletén a legszebb szobát készítette el neki. Loyolában az első pillanattól kezdve csak egyetlen kívánság töltötte el: hogy megint egészséges legyen. Sokfelől hívattak orvosokat, sebészeket. Az eset szinte reménytelennek látszott. A pamplonai orvosok ügyetlenkedték-e el a dolgot, vagy a fárasztó utazás következménye volt, a jobb lábszár csontjai rossz helyzetben forrtak össze. „Így a láb nem gyógyulhat meg” – jelentették ki az orvosok. Iñigo ebből levonta az egyetlen lehetséges következtetést: tehát még egyszer el kell törni, és újból sínbe rakni. Így ismét végigszenvedte mindazt, amit Pamplonában már el kellett tűrnie. Úgy látszott, minden hiába. Amikor június 24-én a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett oñazi remeteség ünnepre harangozott, Iñigo állapota már reménytelenre fordult. A halál ott állt a Loyola-kastély kapujában.

Testi gyógyulás

Ugyanezen a napon, Szent János ünnepén Iñigo jó keresztényként fölvette a haldoklók szentségeit. A következő napok a halállal való viaskodásban teltek el. Péter-Pál előtti napon az orvosok kijelentették: elveszett ember, ha éjfélig nem következik be fordulat. Iñigo később erről a szinte csodás eseményről így nyilatkozott: „a beteg különös áhítattal viseltetett Szent Péter iránt, és így a mi Urunknak úgy tetszett, hogy éppen akkor éjfélkor kezdett javulni az állapota”.

Mindenáron egészséges akart lenni ismét. Mint maga mondja, még mindig szilárd elhatározása volt, hogy tovább folytatja világi pályafutását.

Ennek azonban újabb akadálya támadt. Amikor jobb lábának csontjai másodszor is összeforrtak, kiderült, hogy a térd alatt egy csontdarab a másik fölé nyúlt, és csúnyán kiállt. Ez a lába így rövidebb lett. Iñigo megrémült. Minden kockán forgott, amit csak katonai hírnév és a hölgyeknek való széptevés terén remélt. Nem volt mit habozni. A csontkinövést le kell fűrészelni. Bátyja és az orvosok rémületére ragaszkodott az orvosi beavatkozáshoz. Szó nélkül viselte el a rettenetes műtétet. Végül is Urunk újból visszaadta egészségét. De még nem tudott megállni a lábán, jó ideig kénytelen volt az ágyat őrizni.

Lelki változás

A baszk tájra lassan rátelepedett az ősz. Unalom kezdte kínozni a lábadozót, s megmozdult benne a régi szenvedély: szeretett volna ismét belemerülni a lovagregények olvasásába. Csakhogy efféle divatos könyveket nem találtak a kastélyban. Jámbor sógornője mindössze négy régi, bőrkötésű könyvet talált a szekrényben, amelyekben egy német karthauzi szerzetes írta le Krisztus életét. Ráadásul kerített még egy vastag Szentek Életét is. De mit el nem olvas az ember a szorítókötés fogságában? Először kényszeredetten, később csodálkozva, végül pedig lebilincselve lapozgatott Iñigo a fóliánsokban.

Ezekben az órákban hangtalanul lép ágya mellé a kegyelem. Új világ tárul fel előtte. Isten igazi Országáról olvas, amely több, mint Granada meghódítása. Hall a szenvedélyről, amellyel a szentek szolgálták Istent a kereszt zászlaja alatt, Onofrius boldog pusztai életéről, az assisi Poverellóról és Domonkos éjszakai önostorozásairól. Ez aztán valami egészen új volt a szíve hölgyének faragott versekhez képest, és nagyobb a császár szolgálatában végbevitt hőstetteknél. Elmélyedő baszk értelme órák hosszat tartó töprengésekbe fog. Isten és a világ csodálatos harcot vív benne. „Mi lenne, ha én is megtenném azt, amit Szent Ferenc és Domonkos tett?” Majd újból erőt vesz rajta a harci dicsőség és asszonyi kegyek vágya. Lelkének ebben a hullámzásában teszi meg életének egyik döntő fölfedezését.

Később, már kifinomult szívének elmélyült ismeretével, maga írta le a történteket: „Ha világi gondolatokkal foglalkozott, kedvét lelte bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, mint füveket, és minden más szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem utána is elégedett és vidám maradt… Lassacskán elért odáig, hogy felismerje a különbséget azok között a szellemek között, amelyek felkavarták: az egyik a démoné, a másik Istené. Ez volt első megfontolása az isteni dolgokról”. Most egyszerre minden, amit addig kedvelt, ízetlenné vált. Ebben az új megvilágításban óriásira nőve áll előtte bűnös élete. Kérlelhetetlenül szilárdul meg benne az elhatározás: véres vezekléssel tartozik. Jeruzsálembe zarándokol, mint a karthauzi Ludolf könyvében olvasta, utána pedig eltemetkezik egy magányos pusztában. Mindez még jórészt letisztulatlan és irreális képzelődés. Mégis benne rejlik már az életre szóló döntés, amely Iñigóból szentet fog formálni. Maga Ignác nevezte ezeket a loyolai heteket „a lélek megváltozásának”.

Vágy a magány után

Az Istentől megragadott léleknek ez a megváltozása furcsa dolgokat hoz napfényre lényének mélyéről. Nagy erővel vonzza a magányba, amelyet titokban már lármás világi életében is kedvelt. Régebbi lovaglásaiból jól ismeri a közeli Burgosban a kasztíliai királyok gyönyörű sírtemplomát, ahol szigorú életű, hallgatag szerzetesek imádkoznak. A ház egy szolgáját kiküldi Burgosba, hogy hozzon hírt neki Szent Brúnó szabályáról. Aztán ez a vágy is alábbhagy, és most zarándokként akarja bejárni a világot: „szeretett volna minél előbb meggyógyulni, hogy útnak indulhasson”.

Miasszonyunk zarándoka

Az Iñigo lelkében beállott fordulatot bensőséges élmény kísérte. ő maga írja le nekünk szemérmes óvatossággal: „Mikor egy ízben éjjel ébren feküdt, világosan látta Miasszonyunkat szent Gyermekével, Jézussal. Ez a csendes látomás lélekalakító utálattal töltötte el ifjúsága bűnei iránt”. Mostantól fogva Mária az ő szívének fönséges Asszonya. Semmi sem tartóztatja többé a loyolai kúrián. Túláradó hálával térdel a Fájdalmas Anya képe előtt a házi kápolnában. Látja az előtte álló utat is: Montserrat szent hegyén keresztül Barcelonába, a tengerpartra, onnan pedig Jeruzsálembe zarándokol.

Aránzazuban, a baszkok nagy tiszteletben tartott kegyhelyén örök szüzességet fogad Úrnőjének. Később beismerte egy bizalmasának: „Amikor elhagyta otthonát, hogy Montserratra menjen, félt, hogy – talán inkább, mint más bűnök – a testiség fogja ismét legyőzni, amely azelőtt sok küzdelmet okozott és sok vereséget hozott neki. Így hát letette Miasszonyunknak a szüzesség fogadalmát, és őhozzá könyörgött, hogy vegye oltalmába”.

Az éjszakai őrállás

Az Ebro völgyében lassan kivirul a tavasz. Boldogan lovagol Iñigo 1522 márciusának elején Logronón és Tudelán át Katalónia felé, az Istenért vállalt kalandokról álmodozva. Még drága öltönyét viseli, de szíve fölött, Loyolából hozott egyetlen örökségeképpen, a Fájdalmas Anya kis képét rejtegeti, és éjszakánként szálláshelyén véresre korbácsolja magát. Igualadában, a Montserrat lábánál bevásárol: durva kendervászon zsákruhát, derekára egy kötelet, zarándokbotot lopótökkel, és még mindig fájó lábára háncsszandált.

Március 21-én öszvére ott áll a híres hegyi kolostor portájánál. Itt akarja Iñigo lezárni a múltat, és Úrnőjének oltalmába ajánlani a jeruzsálemi zarándoklatot. A következő három napban a zarándokok rendelkezésére álló lelkitükör segítségével megvizsgálja lelkiismeretét, azután a jámbor bencés, Juan Chanones elé terjeszti, gondos, tiszta írással, életének minden bűnét. De bűnei bocsánatán túl még mást is kap tőle: ő lesz első vezetője az imádság útjain, és az ő kezéből jut hozzá Cisneros apát híres „Gyakorlatainak” spanyol kiadásához; ez az apát a megelőző évtizedekben a legszebb virágzásban bontakoztatta ki Montserrat szellemét. Öszvérét a kolostornak ajándékozza, drága ruháit pedig az est homályában titkon egy szegény koldusnak adja. Kardja és tőre azonban szíve Úrnőjét illeti, akinek ősrégi képe titokzatosan trónol a kegykápolna vasrácsa mögött. Megkezdődhet az éjjeli őrállás. Iñigo mozdulatlanul áll vagy térdel, mint a régi lovagi szokás megköveteli. Éjfélkor a barátok eléneklik a matutinumot, a remetelakokból idehallik a kis harangok szava, mint valaha Loyolában. Két órakor kezdődik a zarándokmise. Iñigo lángoló szeretettel veszi magához Mesterének testét. Most már mindörökre neki akar szolgálni. Hajnalhasadtakor a zarándok lefelé tart a völgybe – már, mint Isten lovagja.

A zsákruhás

Iñigónak most a Barcelonába vivő útra kellett volna rátérnie. Valami azonban sürgette, hogy az éjszakai őrségen kapott megvilágosításokat és Cisneros könyvecskéjének egyes mondatait bejegyezze kedvelt negyedrét-könyvébe. Ebből a célból néhány napra valami csendes helyet keresett. Nyilván a gyóntató ajánlotta neki a szomszédos jámbor várost, Manresát.

Iñigo tehát eltért zarándokútjának vonalától. Néhány jámbor manresai asszony vette gondjába, közöttük Agnes Pascual, aki később oly anyaian fogja gondozni. A Máriának szentelt nap estéjén, beteg lábán háncsszandáljával, a Cardoner folyó régi hídján keresztül, a szűk utcákon át fölfelé lépkedett a Szent Lúcia szegénykórház irányában. A néhány napi pihenésből azonban tíz hónap lett: a vigasz, a belső szenvedés és a misztikus átalakulás hónapjai.

A „Zarándok”, ahogy mostantól fogva nevezi magát, a barátságos domonkosok kolostorának egy szűk cellájában lakhatott. Az ételt kis fatállal kéregette össze a házaknál. Utcakölykök kiabáltak utána: „Itt jön a zsákruhás!” Haját és körmeit szabadon hagyta nőni – az arévalói fényűzést le kellett vezekelni.

Néha újból átment Montserratra, hogy valamelyik sziklabarlangban imádkozzék. A barátok már ismerték, és ezt mondogatták: „a zarándok, aki Krisztusért félkegyelmű lett”. Manresában Iñigo hét órát szentel naponta az imádságnak. Az éjszakai imaórák a domonkosoknál és a vecsernye a Seóban elragadtatásba ejti szívét. Ezekben a hetekben fedezi fel a Krisztus követéséről szóló könyvet is, amelyet élete végéig mindenekfölött kedvelt. A kórházi betegek és az utcagyerekek a barátai, és a városkában hamarosan már csak így nevezik: „a szent ember”. Magába mélyedve tart gyakran a klarissza kolostor mellett elhaladva a Szent Pál remeteség felé, imádkozik a viladordisi kis Mária-templomban, vagy a sok út menti kereszt előtt. De legszívesebben valamelyik a Cardoner folyó mentén tátongó, tüskés bozóttal benőtt sziklabarlangba vonul el. Ott csend van, és a távolban hatalmasan mered égnek a Montserrat. Iñigo megtalálta a maga pusztáját.

Nem csoda, hogy ereje nem tud megbirkózni ezekkel az aszketikus túlzásokkal. Manresában mindörökre tönkretette azelőtt robusztus egészségét. Később maga mondogatta: „Ebben a kérdésben a tévedésből kellett tanulnom”. Kétszer lett halálos beteg. Jámbor nők – akiket hamarosan némi gunyoros éllel „Iñiguák”-nak hívtak – megint felápolták. Gyomorfájdalmait – a valóságban bizonyára már élete végéig tartó kínos epegörcseinek előjátékai – szívesen kúrálta néhány szem alamizsnaként kapott fügével.

Amikor elérkezett a zord tél, barátai erőszakkal tukmáltak rá legalább egy barnás színű meleg kabátot, cipőt és sapkát.

Manresa, Iñigo ősegyháza

Amikor Iñigo később, a párizsi tanulmányok fáradalmai között visszagondolt a manresai barlangra, szent „ősegyházának” szokta hívni. Valóban most szakadt szívére a pünkösdi vihar. Nemcsak a betegség tartotta vissza Manresában, nem is csak az, hogy 1522-ben lehetetlen volt megkezdenie a jeruzsálemi zarándokutat, minthogy az új pápa, VI. Hadrián, akinek engedélyére ehhez szükség volt, lassú útja során csak 1522. augusztusának végén ért Rómába. A misztikus kegyelmek tartották ott ellenállhatatlan erővel, amelyek megragadták lelkét, és „új embert” formáltak belőle, „új értelemmel”.

Az út ezekre a magaslatokra meredekebbnek bizonyult Montserrat zarándokösvényénél. A Manresában töltött első hetek még tele voltak az éjszakai őrállás édes utózöngéivel. Ezután azonban megkezdődött lelkének sötét éjszakája.

Felizgatott idegeivel világos nappal furcsa dolgokat látott: valami fényeset, mint egy sokszemű kígyó, ami órák hosszat nem hagyott békét neki; máskor – zord böjtölése mellett ugyancsak érthető látomás! – ízesen elkészített húsételt. Mindez még elviselhető volt. De bensejében sátáni hang szólalt meg emésztő erővel: „Hogyan fogod bírni ezt az életet hetven évig?” És hogyan is folyt a bűnös életed? Iñigóban megkezdődött a lelkiismereti aggályok pokla. „Mint amikor fonalra gombolyítunk valamit, úgy gondolta át múltja bűneit, egyiket a másik után”. Nem akadt gyóntató, aki segíteni tudott volna rajta. Semmi íze nem volt többé a vallásgyakorlatoknak. A puszta üresség ásított előtte. Mit sem használt a menekülés a montserrati barlangba, ahová négykézláb kúszott be, sem a szenvedéstörténet olvasgatása éjféli imáiban. Megtérésének minden fáradalma nevetségesnek látszott. Majd megint nyolc napos koplalással akarta kikényszeríteni a kegyelmet. Hiába. Hamarosan a kétségbeesés és az öngyilkosság szélén járt. A mélységből felhangzó kiáltásként szállt imája Isten üressége felé: „Uram, siess segítségemre, mert nem találok orvosságot sem embereknél, sem a teremtett dolgokban. Ha egy kiskutya után kellene is futnom, hogy segítséget találjak, azt is megtenném”.

Isten megadta a feleletet. Halkan költözött a kegyelem vigasza a megkínzott lélekbe. Iñigo egyszerre úgy érzi, „mint amikor valakinek leveszik a válláról a köpenyt”. Bátortalan elragadtatással kérdezi magától: „Miféle új élet kezdődik?” Mintha álomból ébredne. A szellemek küzdelmének ugyanaz a megtapasztalása ez, mint annak idején Loyolában, de most már kifinomultabb érzékkel észleli, milyen módon nyúl bele Isten közvetlenül a lélekbe. Ennek az új tapasztalatnak első hatása fontos hatással volt Iñigo fejlődésére nézve: erősen engedett az ima és böjt terén gyakorolt mértéktelen szigorából, „újból vágta körmeit és haját is”. Ez volt első jele lénye későbbi, oly tökéletes visszafogottságának, amikor Isten magányából újra visszaküldte a világba.

A Lélek kegyelme most zuhogó patakként szakadt rá. A domonkos templom lépcsőjén történt – éppen Úrangyalára harangoztak –, hogy szelleme fölemelkedett, és három csodálatosan zengő orgonasíp képében meglátta a Szentháromság titkát. Örömkönnyek árasztották el – Iñigo szeme mostantól kezdve élete végéig gyulladt lesz ettől az Isten színe előtti sírástól. „A benyomás olyan erős volt, hogy egész életén át megmaradt, és mindig nagy áhítatot érzett, valahányszor a legfölségesebb Szentháromsághoz imádkozott.” Mind finomabb és finomabb képekben – hol vannak ezek az elmúlt napok érzékekhez kötött látomásaitól! – szemléli, hogyan teremtette Isten a világot, és hogyan tevékenykedik benne; mintegy távolról látja az Úr emberségét, az Oltáriszentségben való jelenlétének módját, szentséges Anyját. Mindez olyan valóságos és olyan bensőségesen egyszerű, annyira nem torzítja el a „nehézkes értelem”emberi okfejtése, hogy csak így tudja leírni a megismerésnek ezt az újfajta módját: „Manresában Isten úgy bánt velem, mint a tanító a gyermekkel, és megsérteném isteni Fölségét, ha kétségbe vonnám, hogy így tett velem”.

Most már elég erős a Zarándok szelleme, hogy elviselje a fölemelkedést Isten képek nélkül magányába is. Szeptemberben történt, a Cardoner folyó partján végzett csendes séták egyikén, a Del Tort keresztnél, magasan a Szent Pál remeteség fölött. ő maga festette le nekünk életének ezt a legmagasztosabb óráját: „Amikor megtette az út egy darabját, leült, tekintetét a folyóra szegezve. Ekkor szellemi látása kezdett megnyílni. Nem mintha valami látomást látott volna, hanem sok mindent megismert és megértett a lelkiélet, a hit és a teológia terén. Akkora megvilágosodás kísérte ezt, hogy minden új színben tűnt föl előtte. Lehetetlen egyenként elmondani, amit akkor felfogott. Csak azt az egyet mondhatja, hogy nagy világosság költözött értelmébe. Ha több mint hatvankét év után összegezi mindazt a kegyelmet, amelyet egész élete folyamán Istentől kapott, és mindazt, amit csak tud, együttvéve sem tartja annyinak, mint amennyit ezen egyedülálló alkalommal kapott. Ez az élmény olyan mély hatással volt rá, hogy szelleme megvilágosodott maradt, és úgy érezte, mintha más emberré vált volna. Egy közeli kereszt előtt térdre borult, hogy hálát adjon Istennek”.

Ez az óra formálta Iñigóból az eljövendő Ignácot. Amit Loyolában csak homályosan sejtett meg Krisztus királyi birodalmáról és a szellemek harcáról, az most kikristályosodik és megszilárdul. Iñigót egészen lenyűgözi a fölfedezés: Krisztus ma is itt van, országa ma is vívja küzdelmét az Egyházban, a szellemek harca tovább tart minden koron át és minden szívben, és most is a szegénnyé lett Isten keresztjén fordul minden. Tehát „segíteni kell a lelkeknek”, mert ez a Király bajtársakat keres, olyanokat, akik nem gyávák, hanem szerető szívűek és készségesen fürgék. A hallgatag, bátor loyolai lovag számára „a Királynak ez a hívása” volt a neki való szó.

Órák hosszat kell elmélkednie ezeken az újdonságon barlangjában. Cellájában, a domonkosoknál mindent följegyez egy új füzetbe, kurtán, ügyetlenül, és mégis az Isten titkát megtapasztalt ember szinte hátborzongatóan pontos szavaival. Születőben van a Lelkigyakorlatok könyve. A manresai könyv kialakulásába belecseng Ludolfus írásának, a Krisztus követésének és Chanones jámbor könyvecskéjének egy-egy szava. De az egész, a szerkezet és a lényeg mindenestül Inigóé: a Cardoner menti barlangban kapott misztikus kegyelem műve. Keletkezésének erről az órájáról mondja később P. Nadal, aki pontosan ismerte az Ignácnak jutott kegyelmeket: „Itt adott neki az Úr igen mély ismeretet és eleven érzéket az isteni titkok és az Egyház iránt. Itt közölte vele Isten, a mi Urunk a Lelkigyakorlatokat, mikor arra irányította, hogy mindenestül adja oda magát Isten szolgálatára és a lelkek üdvösségére. Ez a cél jelent meg előtte megragadóan mindenekelőtt a Királyról és a Két Zászlóról szóló szemlélődésben. És Ignác ebben ismerte fel életének célját – ugyanazt a célt, amelyet most Jézus Társasága tett magáévá.”

Ez a manresai könyv egy világot segített átalakítani.

Üres zsebbel Itáliába

1523. február 18-án Iñigo új emberként hagyja el Manresát. Mint értékes zsákmányt viszi hátizsákjában a lelkigyakorlatos könyvecskét, mellén egy fakeresztet, melynek Jeruzsálembe kellett őt kísérnie. Hamarosan maga előtt látja Barcelona esti fényben ragyogó városát, túl pedig a tengert, hívogató hajóival. Húsz napig kellett Barcelonában úti alkalmatosságra várnia, ennyi ideig próbált helyet keríteni egy hajón. A zarándoknak erre és az egész Kelet felé vezető tengeri útra egyetlen receptje volt: pénzbe nem kerülhet. 1523. március 16-án hajója elindult Itália felé. Ötnapi viharos út után elérték Gaetát, Itália kapuját.

Árnyak az Egyház fölött

A zarándok tehát Itália földjén állt. Fájó lábával rendületlen elszántsággal indult neki a hosszú útnak Róma felé, amely még egy izmos gyaloglónak is négy napjába került. Az ősrégi Via Appián lépett 1523. március 29-én, virágvasárnap, először az Örök Város területére.

Hadrián Rómája volt ez. A pápa néhány hónappal ezelőtt vonult be ugyancsak Spanyolország felől, persze nagyobb pompával, mint Iñigo, a zarándok. Hadrián komolyan eltökélte, hogy megreformálja elődjének,
X. Leónak városát, romlott világiasságát. A zarándok már Barcelonában hallott arról, hogyan gondolkodtak a keresztények az akkori Rómáról. Amikor ugyanis egyik jótevője megtudta, hogy Rómába készül, az asszony így kiáltott fel: „Rómába akar utazni? Aki oda megy, nem is tudom, mi lesz vele!” Iñigo a Piazza Navonán, a spanyol zarándokházban talált szállást, és késlekedés nélkül hozzáfogott elintézni azt, ami ebben a városban most egyedül fontos volt számára: megszerezni a pápa engedélyét a palesztinai zarándokúthoz. Két nap múlva már kezében is volt a kísérőlevél.

Kétségtelenül értesült azokról a hírekről, amelyek Rómában akkoriban jártak szájról szájra. 1522. december 21-én török kézre került Rhodosz, a lovagok szigete. Karácsony napján Szulejmán szultán minden keresztény templomát mecsetté alakította. A janicsárok győzelemittasan kiáltozták: „Föl Rómába!”Itália reszketett, a Magyar Királyság az összeomlás szélén állt. A pápa lázasan igyekezett kibékíteni a császárt Franciaországgal. Eredménytelenül. Éppen aznap, amikor Iñigo megkapta úti áldását, megérkezett a Vatikánba a francia király dölyfös, elutasító üzenete. Egy másik árny is lebegett az Egyház fölött. „Egyik oldalon a török fenyeget, a másikon Luther”- mondja egy forrás ezekből a hetekből. Hadrián tudta, hogy Németországban nem lehet többé feltartóztatni a vihart. Ugyanabban a március hónapban, mint Iñigo, megérkezett Rómába Luther legszókimondóbb ellenfele, Eck doktor is, akinek a pápához írt memoranduma kétségbeesetten kiált a római kúria reformjáért, melynek hibáit egyébként röviddel azelőtt a nürnbergi Reichstagban megrázó őszinteséggel maga Hadrián is bevallotta. Ugyanezen a tavaszon történt az is, hogy Luther megjelentette hallatlan pamfletjét a pápa-szamár ellen. Még néhány hónap, és a kimerült pápa szeptember 14-én a halálos ágyán fekszik – Ignác ezen a napon éppen a Jordánnál imádkozott, ahol egykor a Keresztelő beszélt a fejszéről, amelyet már a gyökérre tettek.

Fehérvasárnap utáni napon Iñigo észak felé indult, Umbrián és Romagnán át. Ismét pénz nélkül, hiába tiltakoztak Rómában okos spanyol földijei. A pestistől való rettegés napjaiban nem volt egyszerű Velencéig eljutni. Négyheti gyaloglás után érkezett a San Marcóhoz, a tengerpartra.

A föld, amelyet Urunk lába érintett

A Szent Márk tér oszlopcsarnokának boltívei alatt egy előkelő szenátor, Marcantonio Trevisano talált rá az ott éjszakázó zarándokra, és gondoskodott szállásáról. A díszes úrnapi körmeneten, június 5-én, Iñigo – mint jeruzsálemi zarándok – régi szokás szerint egy városi tanácsos mellett lépkedett.

Nehezebb ügy volt – csak úgy Isten nevében – helyet találni a Serenissima haszonvadász hajósainál. Barátai az újonnan választott dózse, Andrea Grotto figyelmébe ajánlották, aki csakugyan ingyen helyet utalt ki neki a Negrona nevű velencei hajón. Iñigo egyik útitársa, egy Peter Füssli nevű becsületes zürichi harangöntő, elevenen ecseteli a zarándokút kalandjait, amelyekről maga Iñigo egyetlen szót sem szól. A Negrona 1523. július 14-én szedte fel horgonyait. Négy vég nélküli hétre volt szüksége, mire kiköthetett Famagusta kikötőjében, Ciprus szigetén. A tervezett továbbutazás Bejrútba lehetetlenné vált a szíriai pestis miatt. Így a zarándokoknak dél felé kellett lovagolniok, hogy Salinas (Larnaca) kikötőjében elérjék Alberto gazda zarándokhajóját; ez azután augusztus 19-én bontotta ki vitorláit, és csak
31-én érkezett, nagy nehezen, Jaffa elé. Azonban az út minden kínja feledésbe merült, amikor a zarándokok elszánt törökök kíséretében szeptember 4-én kora hajnalban megpillantották a szent várost, Jeruzsálemet. Hallgatagon, imádkozva lépték át a Jaffa-kaput.

Csodálatos, boldog hónap kezdődött, a Zarándok élete végéig feledhetetlen élményei Palesztina földjén. Végiglátogatta a zsinagógákat, városokat, helyeket, ahol Isten emberként élt. Iñigo később elmesélte barátjának, Pierre Favre-nak, hogyan gyúlt ki akkor szívében a szeretet emésztő tüze, amint testi szeme előtt mintegy újból lejátszódtak Jézus életének és szenvedésének titkai, és hogyan erősítette ez meg abban a szándékában, hogy egész életére ott marad.

Visszatérés Spanyolországba

A visszafelé vezető viharos tengeri út kínos heteiben a zarándokok sokat éheztek és szomjaztak. Iñigónak közben volt ideje a jövőjén töprengeni. Mikor 1524. január közepén Velencében partra lépett, már tisztában volt vele, mit akar. A cardoneri megvilágosításban benne rejlett az a világos, mégis évekig megfoghatatlanul homályban maradó sejtés, hogy a lelkeken segíteni csak akkor tud, ha olyan embereket keres, akik hozzá hasonlóan készek szegénységben hirdetni Krisztust. Társakat azonban csapongó aszketikus buzgósága önmagában még nem szerezhetett neki, ehhez fel kellett vennie az egyházi rendet. Ennek a célnak eléréséhez pedig tanulnia kellett. Gondolkodásának következetes és könyörtelen eredménye: az iskolapad elkerülhetetlen.

1524. februárjának elején indult Lombardián át Genovába vezető vég nélküli gyalogútjára. Ott összetalálkozott Portundo baszk gályahad-parancsnokkal, aki helyet szerzett neki egy hajón a Barcelonába való átkeléshez. Hamarosan felbukkannak a katalán főváros tornyai, és Iñigo teljes épségben száll partra több mint egy esztendei zarándokút után.

Böjt ideje van. És Iñigo maga előtt látja a gimnázium kemény padjait.

Az iskolapadban

Voltaképpen megint nagyon vágyódott Manresába, de az a lelki barátja, akivel ott együtt akart tanulni, időközben meghalt. Így mégis Barcelonában rendezkedett be. Jerónimo Ardévol, a jámbor magiszter, aki a barcelonai főiskolán 1525-ben átvette a grammatika tanszéket, késznek mutatkozott, hogy az idős diáknak Isten nevében először magánórákat adjon. Harminchárom éves embertől szinte hősies teljesítmény volt ez: fiatal iskolatársai nemegyszer gúnyolták. Két év múlva, 1526. márciusában két vizsgáztató alkalmasnak nyilvánította arra, hogy filozófiai előadásokat hallgasson az alcalai egyetemen.

Ez a barcelonai két év azért lett különösen jelentős a jövendő Ignác számára, mert mindinkább tisztába jött életének további céljával. Először még ingadozott, „vajon tanulmányai befejeztével egy lezüllött rendbe lépjen-e, hogy ott sokat szenvedhessen, vagy inkább szabadon és egyedül utazza be a világot”. De minden nap mélyült a belátása, és a cardoneri megvilágosítás újból keresztülvillan a sivár tanulmányok homályán: a lelkek segítéséhez hasonló gondolkodású társakra van szüksége. Itt Barcelonában támadt fel benne a kívánság, hogy néhány férfit, akik aztán mintegy Jézus Krisztus harsonái lehetnének, szövetségbe egyesítsen. Csakugyan akadt három fiatalember: Juan de Arteaga, Lopez de Cáceres és Calixto de Sa. Lelkigyakorlatot adott nekik, és föllelkesítette őket, hogy később együtt menjenek Királyuk Szent Földjére. Ez volt a Jézus Társaság első, félresikerült csírája, mert később mind a hárman elhagyták őt.

Az alcalái szürkecsuhások

A barcelonai „érettségi” után Iñigo 1526. márciusának végén Alcalába, a jól ismert Kasztíliába ment. A koldusszegény zarándok diák komikus köpenyében bizony különös alak lehetett az 1508-ban alapított és azóta fényesen felvirágzott egyetem hallgatói között. Iñigónak nem voltak magas tudományos céljai, csak „egy ideig tanulni akart, hogy azután a lelkeken segítsen”. Először még latin tudását kellett kiegészítenie, majd októbertől tarka összevisszaságban hallgatott logikát Domingo Soto nyomán, természetfilozófiát Albertas Magnustól és egy kis teológiát Lombardusból. Ez egyszerre sok is volt, meg édeskevés is. ő és társai csupán „az apostolok életét akarták élni”. Hamarosan egy ötödik is csatlakozott hozzájuk, a kis francia, Jean de Reynalde. Közösen hosszú köntöst és sapkát csináltattak maguknak durva gyapjúból, és hamarosan városszerte úgy ismerték őket, mint „szürkecsuhásokat”.

A 35 éves férfiban a tenni akarás és a lelki buzgóság erősebbnek bizonyult a megkésett diákként tett elhatározásoknál. Hamarosan ájtatos emberek meglehetősen különös köre csoportosult köréje: egy pék és egy borkereskedő, egyetemi hallgatók, özvegyek, cselédlányok, kézművesek feleségei és kétes hírű nők, jámbor asszonyok és hisztérikák. Gyorsan híre terjedt, milyen csodálatosan tanítja ez a mezítlábas csuhás ember a lelkiismeret vizsgálásának művészetét és a belső imát. Jöttek és jöttek, először kíváncsian és félénken, egyedül vagy kisebb csoportokban, és az ispotályban töltött órák után elgondolkozva és felkavarva tértek haza. A nők között előfordultak ájulások és ördögi megszállottságok. Semmi kétség: Iñigo lelkigyakorlatokat adott. Ezek a szomorú alcálai tapasztalatok egész életére szóló leckét jelentettek. Titkos súgás-búgás járta be a várost: Nem annak az aszketikus szektának tagjai-e ezek az egyetemisták, amelynek sötétben lappangó tevékenységét a toledói inkvizíció nagy figyelemmel követi? Megtörtént, aminek meg kellett történnie: novemberben a toledói magas hittörvényszéktől két úr érkezett Alcalába, hogy elővegye a szürkecsuhásokat.

Eretnekség gyanújában

Iñigónak spanyol tanulmányi éveiben ez volt legkeservesebb s egyben legdicsőségesebb élménye. Megnyílnak előtte az inkvizíció börtönének kapui. Kétszer ül kínos vizsgálati fogságban, előbb Alcalában, majd Salamancában.

1526. november 19-én a toledói bizottság az alcalai püspöki palotában megnyitotta a vizsgálatot. Minthogy semmi terhelőt nem találtak, a bírák további tárgyalásra Figueroa általános helynöknek adták át az esetet. A helynök november 21-én az érsek nevében a következő döntést hozta: A szürkecsuhásoknak azonnal, egyházi büntetés terhe alatt fel kell cserélniük gyanús ruházatukat a klerikusok szokásos öltözékével. Iñigó számára ez természetesen nem jelentett lényeges változást. ő annak kimondásához ragaszkodott, hogy tanításukban nem találtak eretnekséget. De már 1527. márciusában új figyelmeztetés érkezett a helynökhöz. Nagypénteken, április 19-én Iñigo fogságba vonult, és 42 hosszú napon át ült ott. A június 1-én kimondott ítélet már a dolog lényegét érinti: ezek a laikusok lelkipásztorkodással kísérleteznek! Iñigónak és társainak megtiltották, hogy a következő három évben bármit is tegyenek ezen a téren, „míg csak többet nem tanultak, mert hiányos a kiképzésük”. Az elítélt becsületes önkritikájával maga érezte ezt a legvilágosabban. „Bár társai közül a zarándok tudott legtöbbet, tudása nélkülözte a szilárd alapot”.

Kiszabadult, de Alcalában semmi sem tartóztatta tovább. Még élesebben áll előtte a kérdés, mint Barcelonában: mi történjék? A tanulmányai haladásával való emésztő elégedetlenség Spanyolország másik nagy egyetemére, Salamancába űzi.

Július 10-e táján ért oda. Társai már előre mentek, és egy fogadóban laktak. Most fordítva történik, mint valaha Manresában: a tervbe vett csendes tanulmányi évekből a nagyhírű régi egyetemen mindössze két hónap lesz, és ebből három hétig ismét fogságban ül. A lelkigyakorlatok könyvét behatóan átvizsgálják. Az ítélet szükségképpen ugyanúgy hangzik, mint Alcalában: semmi eretnekséget nem találtak ugyan a társak tevékenységében, de az erkölcsteológiai útbaigazítás nehéz kérdéseihez mindenképpen tanulniuk kellene még négy évet. Mi hát a teendő? Ez a kérdés nem hagyja többé nyugodni Iñigót. Az ítélet Salamancában is megfosztja a lelkeket gondozó munka szabadságától. Hol tudja összeegyeztetni ezt a szabadságot rendszeres tanulmányokkal?

Párizs

„Így hát elhatározta, hogy Párizsba megy tanulni.” Ezzel a józan mondattal adja tudtul Iñigo a döntést, amely életét új vágányra volt hivatott terelni. Az új év, 1528 elején meghatott búcsút vett társaitól, és egyedül, gyalog indult Párizsba – jövendő rendje felé. Február 2-án érkezett meg. Hamarosan felhajtott egy szobát; spanyol szobatársa persze eldorbézolta rábízott dukátjait, úgyhogy húsvétra Iñigo már ismét koldusszegényen állt az utcán. Kénytelen volt felkeresni a Szent Jakab zarándokkórházat.

Akaraterejére jellemző, hogy Párizsban először megint a gimnázium padjába ül. „Azelőtt túl hirtelen tért át a grammatikáról a magasabb tanulmányokra”. 1529 őszéig a Montaigu kollégiumban, ahol kilencéves fiúk is tanultak latint, egészítette ki a 37 éves férfi nyelvi ismereteit. Alávetette magát a ház szigorú rendjének, amelyet Erasmus egyszer mérgesen kigúnyolt – célja mindezzel az volt, hogy 1529. október 1-én elkezdhesse a három és fél éves teljes filozófiai kurzust.

Iñigo Párizsban saját bőrén tapasztalta meg, amit később mint rendalapító okosan átgondolt: a tanulmányokhoz szükség van bizonyos szerény anyagi biztonságra. Egy spanyol szerzetes tanácsára az 1529-es év elején kolduló körútra indult Flandriába, a jómódú spanyol kereskedők között. 1531-től kezdve pénzügyi gondjai nem voltak, sőt sok szegény tanulónak tudott okosan segítségére lenni, amit hálával fogadtak.

1529.október 1-én beköltözött a Sainte-Barbe kollégiumba. Szobájában két tanulótársat talált: a savoyai Pierre Favre-t és egy navarrai nemesembert, Francisco de Jassu y Xaviert. A kollégiumban lakott 1527 óta egy nemesi ösztöndíjas, Simon Rodrigues is. Iñigo halálos komolyan vette feladatát, az ima és lelki beszélgetések terén mindenféle csapongással felhagyott. Arisztotelész most fontosabb volt a misztikánál. 1532 elején annak rendje és módja szerint letette a baccalaureátus vizsgát. Ez alkalommal a párizsi hallgatók beíratták nevüket az anyakönyvbe: Iñigo a rektori hivatal aktáiban jelenik meg először „Ignatius de Loyola” néven. 1533. március 13-án, szigorú vizsgák után, a Sainte-Geneviéve keresztfolyosójának kápolnájában vette át a filozófiai licenciátus diplomáját, Ezzel jogot nyert arra is, hogy egy újabb ünnepséggel filozófiai magiszterré neveztesse ki magát. 1535. márciusában ütött párizsi tartózkodásának nagy órája: Egy bemutatkozó felolvasás után Jacquart rektor beírta az egyetem anyakönyvébe, és a végzettek templomában átnyújtották neki a pecsétes pergament: „Drága és nagyra becsült magiszter urunk, Ignatius de Loyola a pamplonai egyházmegyéből, kiállva a szigorú vizsgákat, nagy dicsérettel megszerezte a magiszteri fokozatot a szabad tudományok nagyhírű párizsi fakultásán”.

Közben Ignác nem feledkezett meg másik céljáról sem: új társakat akart megnyerni. A salamancai testvérek elpártoltak, világi vagy egyházi rangot fogadtak el. Párizsban – okosabban – mindent elölről kellett kezdeni. Sikerült is három spanyol hallgatóban elültetni a lelkesedést a szegénység és a kereszt eszményeiért: Juan de Castro, Pedro de Peralta és a fiatal Amador de Elduayen volt a nevük. Első flandriai kolduló körútjáról visszatérve lelkigyakorlatot adott nekik. A St. Barbe-kollégiumban közben elmélyült a barátsága szobatársaival. 1531. tavaszán megnyerte az ügynek Favre-t.

Nehezebben ment a dolog a navarrai fiatalúrral. Ignác állítólag azt mondta később: a legszívósabb massza, amely valaha is a keze alá került, ez a Francisco de Xavier volt. De 1533-ra már Xavért is teljesen és mindörökre meghódította. Közben a portugál Rodrigues megnyerésén fáradozott, és 1532. áprilisának végén szinte véletlenül rátalált két spanyol egyetemistára is: Diego Laynezre és Alfonso Salmerónra. Mikor azután még a spanyol Nicolás Bobadilla is Ignáchoz fordult, hamarosan olyan fiatalemberek csoportját látta maga körül, akiben éles tekintete végre fölfedezte az alkalmasság jeleit „az új életre”. A kocka most nyerésre állt.

1534. januárjától mindegyiküknek lelkigyakorlatot adott, utoljára szeptemberben Xavier Ferencnek. Ennek során mindnyájan szilárdan eltökélték, hogy imádságban és kemény vezeklésben „Iñigo életmódját követik”, azaz „teljesen elhagyják a világot, és a szegénység és kereszt útjára térnek”.

A montmartre-i fogadalom

A társak most már szent fogadalommal is meg akarták pecsételni a szövetséget. Megegyeztek, hogy tanulmányaik befejezése után –ezt 1537-re tervezték– tökéletes szegénységben szolgálnak Istennek, szüzességet fogadnak, segítenek a lelkeken, és ebből a célból a Szentföldre mennek.

Ignác és Xavier amellett volt, hogy örökre maradjanak ott, de ezt többen ellenezték. Az okos Ignác ezért a fogadalomhoz néhány feltételt fűzött: Ha az átkelés egy éven belül lehetetlennek bizonyul, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, esetleg a többség jobbnak tartja, hogy ismét visszatérjenek Nyugatra, akkor Rómában a pápa rendelkezésére bocsátják magukat, „hogy Krisztus az ő helytartójának közvetítésével kegyeskedjék megmutatni nekik nagyobb szolgálatának útját”.

1534. augusztus 15-én a hét társ kivonult a Montmartre hegyére a vértanúk kis templomához. A sötét altemplomban a kevéssel azelőtt pappá szentelt Favre szentmisét mondott, és áldozás előtt valamennyien letették fogadalmaikat. Örömteli, emlékezetes nap volt ez.

Népmisszió a szülőföldön

Ez idő tájt Ignác régi epebántalmai elfajultak, sokszor órákig tartó fájdalmas görcsöket okozva. Orvosai és társai sürgették, hogy egészsége helyreállítására utazzék baszk hazájába. 1535. áprilisának elején engedett sürgetésüknek. Párizsból elindulva három hétig poroszkált barna lovacskáján Franciaországon át dél felé. Hazaérkezve minden rábeszélés ellenére sem volt hajlandó szülőházában megszállni; szállásul a Szent Magdolna remetelak melletti szegényházat választotta. Ott a párizsi magiszter megkezdte apostoli működését. Érettebben és meggondoltabban cselekedett, mint akár Barcelonában, akár Alcalában: ez már egészen a későbbi római Ignác. Először is összehívta az összes gyermeket hitoktatásra. A gyermekek mögött hamarosan felsorakoztak a felnőttek is. Kis szobájában nagy volt a jövés-menés: kétségbeesett, meghasonlott, lelkileg sorvadó emberek találtak nála békét és vigaszt. Idővel prédikálni is kezdett. Az elosiagai szorosnál egy szilvafára mászott fel, hogy jobban értsék. Sőt, egyszer felment Azpeitia plébániatemplomának szószékére is, és szemét arra a keresztelőkútra szegezve, ahol keresztelték, lángoló beszédet tartott a Szentháromság titkáról. Józanul együttműködött a város bíráival és bátyjával, aki a templom kegyura is volt, hogy nyilvános törvényekkel javítsanak az erkölcsökön; küzdöttek a játék ördöge és a tűrhetetlen mérvű koldulás ellen.

1535. július 23-án Iñigo a szülői házban még aláírt egy iratot, amely nővére, Magdolna örökösödési ügyeit hozta rendbe. Azután felkészült az utazásra. Valenciában szándékozott hajóra szállni. A várakozás ideje alatt megint volt alkalma szívből imádkozni, és a lelkeken segíteni. A Székesegyházban őrizték „az utolsó vacsora szent kelyhét”; ezt látva újra föltámadt benne mindaz az öröm, amit a Szentföldön átélt. Rövid időn belül ismét Jeruzsálembe készült, ezúttal végleg! 1536. elején veszélyes út után érkezett Velencébe, ahol még egy esztendőt szentelhetett nyugodt tanulmányoknak.

Január 8-án karjába zárja „kilenc barátját a Mi Urunkban”, a párizsi társakat. Megkezdődhetett a jeruzsálemi zarándoklat nagy kalandja.

Papszentelés a háború zajában

A júliusig terjedő várakozási időt – akkor szoktak kifutni a zarándokhajók – jól kihasználták. Iñigo nyomban elosztotta társait a város két kórházába: a János, a Pál és a Giudecca kórházba, ahol a „gyógyíthatatlanok”, a testi gyönyör borzalmas betegségének áldozatai feküdtek.

Március közepén azután elérkezett az ideje, hogy Rómába menjenek, és ott a nagyhét végeztével megkapják a zarándokoknak járó pápai áldást. Maga Iñigo jól megfontolt okokból Velencében maradt. Húsvét keddjén a magiszterek az Angyalvárban III. Pál pápától nemcsak a zarándokengedélyt kapták meg, hanem a pappá szentelésre szóló kánoni engedélyt is.

De ugyanebben a május hónapban Szulejmán az Aranyszarv-öbölnél óriási hajóhadat szerelt fel, hogy a nyugati császári hatalom ellen támadva Itáliát fenyegesse. Júliustól már látszott, hogy a Jón-tengeren elkerülhetetlen az összecsapás a török hajókkal. 38 év óta először nem futott ki zarándokhajó. Ennek a harci zajnak a kellős közepén érkezett el Iñigo és barátai számára a papszentelés boldog napja. 1537. június 14-én Nigusanti arbei püspök szentelte őket.

Rómában kegyes leszek hozzátok

Közben kitört a nyílt háború. A zarándokút most teljességgel lehetetlenné vált. A várakozási idő során Iñigo átgondolt terv szerint – hogy szenvedélyes reformáló akaratuk most már ne csak alkalmi, utcai prédikációkra pazarlódjék – szétosztotta magisztereit Olaszország néhány fontos városába: Padovába, Ferrarába, Bolognába és Sienába. Ott lehetőleg új társakat kellett megnyerniük, és egyházilag rendezett lelkipásztorkodásban kellett működniük prédikálással, lelkigyakorlatok adásával és kórházi szolgálattal. ő maga arra határozta el magát, hogy Favre-ral és Laínezzel – akiket tisztelettel meghívtak Rómába – a pápa városába megy.

A Róma előtti utolsó pihenő alkalmával Iñigo betért La Storta kicsi, félig romba dőlt templomába. Még egyszer isteni Mestere elé terjesztette mindazt, ami ebben az órában lelkében hullámzott. És most megismétlődött, ami egykor Manresában történt vele: misztikus megvilágosítás járta át szívét. Laínez később beszámolt nekünk erről az óráról: „Amikor a Sienából Róma felé vezető úton haladtunk, Atyánk sok lelki vigaszt tapasztalt. Elmondta, hogy úgy tűnt neki, mintha az Atyaisten ezeket a szavakat véste volna szívébe: »Rómában kegyes leszek hozzátok«. Minthogy Atyánk nem tudta, mit jelentsenek ezek a szavak, hozzátette: »Nem tudom, mi fog történni velünk, talán megfeszítenek majd Rómában«”.

Az ablakok kinyílnak

Rómában eleinte továbbra is a jeruzsálemi út állt előtérben, amelyhez most makacsul ragaszkodtak. Lakásuk és munkájuk ideiglenes. Az akkori Rómában fényűzés és éhezés, bűn és szentség élt egymás mellett. A valódi reform lassan bontakozott ki; a fiatal Néri Fülöp már járta a város utcáit, III. Pál pápa már kiadta megrendítő hangú reform-bulláját, Michelangelo az Utolsó Ítéletet festette. Erről a Rómáról mondta Ignác megérkezésekor: „Úgy látom, minden ablak zárva van.” A hűséges Roser asszonynak így számolt be levelében: „Jó gyümölcsökben szegény itt a talaj, a rosszak viszont burjánzanak”.

A társak hiába várakoztak. 1538 elején újabb hadihajók futottak ki, a törökök elleni háborúnak nem akart vége szakadni. A várakozásra szánt esztendő során a zarándokút reménye végleg füstbe ment. Ignác Észak-Itáliából megbeszélésre hívta össze társait Rómába.

Időközben a rendszeres teológiai „disputák”egyike során a pápa tréfásan megjegyezte: „Miért kívánkoztok annyira Jeruzsálembe? Itália is jó, valódi Jeruzsálem, ha Isten egyházában akartok gyümölcsöket teremni”. Ignác ekkor értette meg a La Storta-i látomást. Újra felragyogott a cardoneri kegyelem, melyben egykor az egyházat mint Isten Országa misztériumát látta meg. Minden azt jelezte, hogy megérett az idő a nagy döntésre: Ignác tehát kis csapatával felkereste Pál pápát, hogy montmartre-i fogadalmuk értelmében teljes engedelmességben, mint Királyuk, Krisztus Egyháza fejének, rendelkezésére bocsássák magukat. 1538. november 18 és 23. között történt ez. Szent Karácsony ünnepén Ignác kimondhatatlan örömmel mutatta be a római Betlehemben, a Santa Maria Maggiore bazilika jászlánál első szentmiséjét. És most kinyílnak Rómában az ablakok. Ignác pontosan tudja, hogyan kell megkezdenie az Egyház igazi reformját: nem nagy programokkal és beszédekkel, hanem a szeretet egyszerű cselekedeteivel, ott, ahol a lelkek ínsége az égre kiált.

Jézus Társasága keletkezése

A római nép a jótékonysági tevékenységük révén gyorsan ismertté vált férfiakat „zarándok papoknak”vagy „reformált papoknak”hívta, és eddig ismeretlen szerzetesfajtának tartotta. Hamarosan kérések érkeztek a pápához, hogy küldjön ilyen reformált papokat Mexikóba és Kelet-Indiába.

Itáliában vonzó feladatok várták őket. És most éppen legmagasabb közös eszményük, a pápa iránti engedelmesség lesz az oka, hogy végképp szétszóródnak a világ minden táján? Ismét döntő pillanat jön el Ignác életében. 1539. márciusának végén barátaival a Frangipani-udvarban imádkozva és őszinte testvéri beszélgetés közepette fognak a kérdés átgondolásához. Április 15-én megszületik a megegyezés, amelyet közös Eucharisztiával ünnepelnek meg: örökre együtt akarunk maradni egy szerzetesrend keretében, és hogy a pápának tett fogadalmat rendezett vágányokon és az alázatosság veszélyeztetése nélkül gyakorolhassuk, letesszük egy megválasztandó személy kezébe az engedelmességi fogadalmat. Május 3-án az eredményeket 11 rövid fejezetben foglalják össze, és június 24-ig minden további kérdést is tisztáznak. Az új rend lemond a különleges rendi ruháról, a közös zsolozsmázásról, nem ír elő vezeklési gyakorlatokat, az utánpótlást jelentő fiatalok képzésére tanulmányi házakat rendez be, amelyeknek bevételük is lehet, a nevük pedig „Jézus Társasága” lesz. Június végén Ignác mindezt összefoglalja az ún. Summa Instituti-ban, a Rendalkotmány legelső vázlatában.

Contarini bíboros nyújtotta át a dokumentumot a pápának. Az gondosan megvizsgáltatta a tudós domonkos Tommaso Badiával, majd tivoli palotájában szeptember 3-án örömmel adta szóbeli megerősítését. 1540. szeptember 27-én állítják ki a „Regimini Militantis Ecclesiae” kezdetű bullát.

A pápa ebben azt a feladatot állítja a társak elé, hogy dolgozzák ki az új rend alkotmányát. Ez az 1541. március 4-én kezdődő tanácskozásokon történt, melyen részt vettek a még Rómában tartózkodó párizsi magiszterek is. A legfontosabb kérdés természetesen az általános rendfőnök, a „praepositus generalis”megválasztása volt. Elhatározták, hogy élethossziglan marad hivatalában, és körülírták jogkörét. Azután április 2-án a választást is megejtették. Hatan voltak jelen a régi párizsi barátok közül: Ignatius, Laínez, Salmerón, Broët, Codure és Jay. Favre már Németországban volt, Xavier a tengeren, úton India felé, Rodrigues Portugáliában, Bobadilla pedig Calabriában, de ők a szavazatukat előre leadták, vagy levélben küldték Rómába. Amikor kinyitották az urnát, kiderült, hogy mindnyájan mesterüket, Ignácot választották. ő rémülten próbálta elhárítani megválasztását, betegségére és bűnös előéletére hivatkozva. De egy újabb választás április 13-án ugyanazzal az eredménnyel végződött.

Jézus Társaságának megvolt tehát az első általános rendfőnöke. A Montmartre-i fogadalom boldog napjához hasonlóan ennek a döntéshozatallal telt húsvéti hétnek a péntekén, 1541. április 22-én reggel a hat szerzetes kiment a falakon kívüli Szent Pál bazilikába. Miasszonyunk régi mozaikképe előtt, az akkori szentségi kápolnában, Ignác mondta a szentmisét.

Nagy művek kicsiny kezdete

Kezdődnek az új rendfőnök munkás római évei. 1541 februárja óta a lassan növekvő rendi család egy omladozó házban lakik a Santa Maria degli Astalli kis temploma mellett. A templom olyan szegényes, hogy Salmerón egyszer tréfásan azt mondta: a kegyelem predestinációja szükséges ahhoz, hogy valaki kibírja benne. De ez a templomocska magában rejti az Úti Boldogasszonynak Ignác számára oly drága képét. 1544 szeptemberére a templom mellett szerény kis épületet tudnak emelni, amelyben a rendfőnöknek három alacsony kis helyiség jut.

Ez a „professzusok háza”, innen irányítja rendjét haláláig. Így van ez minden művel, amelyet Ignác Róma, és hamarosan az egész világ javára megkezd: indulásukkor kicsinyek, gyakran szegényesek, többnyire üldözésekkel áldottak. De mindig alaposan átgondoltak, és olyan szívósan következetesek, hogy egy bíboros egyszer azt mondta: „Azt a szöget, amelyet Iñigo bever, senki ki nem húzza”.

A rendfőnök nagy dolgokat tervez, bár – mint ezidőbeli titkára megjegyzi – „sokszor annyira szenvedett gyomorfájdalmai miatt, hogy mozdulni sem tudott, és teljesen tehetetlen volt. De ha valami fontos feladat adódik, akkor mindig jobban érzi magát, és éjjel-nappal dolgozik”.

A Mercatellónál, a Capitolium lábánál kibérel egy kis házat, és az ajtóra felszögezteti az egyházi oktatás történetében halhatatlanná vált cédulát: „Grammatika, humán tudományok és keresztény tanítás iskolája. Gratis”. A ház rövidesen már nem tudja befogadni a tanulókat, új épületbe költöznek a Santo Stefano de Cacco templom mellett. Egy évvel később, 1552. októberében az izzó buzgalmú rendfőnök ismét nagy fába vágja fejszéjét. Kollégiumot alapít a német teológusok számára. Ez lesz a ma is működő Collegium Germanicum-Hungaricum.

Íme a római évek Ignáca. Amit azonban itt alkot és tervez, csak mellékes munka. Legfontosabb feladata a rendalkotmány megfogalmazása és a világszerte meglepő gyorsasággal gyarapodó rendi család irányítása, Indiától Brazíliáig, Afrikától Írországig.

Az atyai végrendelet

Közösségének szelleme és ereje a lelkigyakorlatos könyvben rejlett. A könyvecske szövege a manresai és párizsi tapasztalatok óta lényegében készen állt, de kérlelhetetlen önkritikával még a római években is csiszolgatta. 1546-ban szép latin nyelvre fordíttatta, s azután ezt a szöveget Francisco Borja herceg kérésére előterjesztette a pápának. III. Pál 1548. július 31-én adta áldását erre a világalakító könyvre.

1541-ben Ignác rendtársaival hozzáfog a rendalkotmány első vázlatainak megírásához. Mindent lassan, szívós kitartással fontolgat. 1544. március 14-én a pápa megszüntette a tagok számát korlátozó rendelkezést, és 1546. június 5-én jóváhagyta Ignác egy újszerű ötletét: a rend a fogadalmas papok mellett segítői minőségben is fölvehet papokat és laikus testvéreket.

1546 végén formába van öntve a mű első része, az ún. Examen Generale. Azokat a fontos kérdéseket tartalmazza, amelyeket a rend a belépőnek föltesz. Ez után következik a tulajdonképpeni Rendalkotmány tíz fejezetének gondos kidolgozása. Valójában azonban csak 1547-től kap lendületet a nagyszerűen átelmélkedett mű a megformálása. Ennek az évnek az elejétől áll ugyanis Ignác oldalán a ideális munkatárs, P. Juan de Polanco.

1549 végére a mű teljes egészében elkészül. Az 1550-es jubileumi évben a rendfőnök a Rómába hívott alapító társak elé terjesztheti véleményezésre a szöveget. Testvéri bírálat szellemében tárgyalják végig az egészet, és azután egyhangúlag jóváhagyják.

Amikor III. Gyula pápa 1550. július 21-én újból ünnepélyesen jóváhagyja Jézus Társaságának rendjét, Ignác nem tehetett mást, mint hogy szíve mélyéből hálát ad Istennek, azért a műért, amelyet kegyelme általa végbevitt.

Kis szoba, nagy világ

1550 végén a rendfőnök halálos betegen feküdt szegényes hálókamrájában. A halál gondolatára akkora öröm és annyi benső vigasz fogta el, hogy szinte felolvadt a könnyekben. Ez olyan állandó jelenséggé vált, hogy – a túláradó vigasz elől kitérendő – gyakran elterelte gondolatait a halálról.

1551. január 30-án Ignác még Rómában tartózkodó fiai elé terjesztett egy „hónapok, sőt évek óta fontolgatott” levelet. Hét fontos tételben indokolta meg elhatározását, hogy lemond a rendfőnöki tisztről. Fiai elutasították kérését. Ignác szó nélkül engedelmeskedik.

És már másnap újból postáz egy halom fontos levelet. Igen: ettől az évtől haláláig a generális munkaterülete egyszerűen mérhetetlenné tágul.

1549 végéig kb. 920 levél maradt ránk Ignáctól. Halála évéig ezeket további 6641 maga fogalmazta vagy titkárára bízott írás követi. Nagy köriratokat állít össze az engedelmességről, a humán tudományok műveléséről, a misztikáról és az álmisztikáról, egy hajóhad tervéről a fenyegető török hatalom ellen. Ír fejedelmeknek és főúri hölgyeknek, kisembereknek és nagylelkű jótevőknek, vigasztal fáradt rendtársakat, és védelmezi rendje fegyelmét – ha kell, metszően kemény intéssel. A pecsétnyomó, amellyel írásaira rányomta Jézus monogramját, fegyverré vált Isten e harcosának kezében. Ez az öregedő kis ember – magassága nem egészen 158 centiméter – talárisában és széles peremű filckalapjában jár-kel Róma utcáin, lehiggadt lényének egyszerű nemessége alatt rejtegetve túláradóan szerető szívét. Erejének forrása a magányos ima, órák hosszat képes éjszakánként szobájában elmélkedve
föl-alá járni. A szentmisét szobájában mondja a Szentcsalád képe előtt, de élete utolsó éveiben betegség és misztikus vigasz csak ritkán engedi oltárhoz lépni. Egy rendtestvérének tanúsága szerint élete utolsó napjaiban szinte mással sem foglalkozott, mint a rend kiépítésének gondolatával. Az alapító haláláig a rend húsz házat számlált Olaszországban, és kilencvent a világ többi részében.

1550-ben ezeket három – rendtartománynak nevezett – intézkedési kerületre osztották: Portugália, Spanyolország és India. 1556-ig tíz további rendtartomány alakult a mintegy ezer rendtag számára.

Az Ignácot körülvevő férfiak

Ignác műve egyre gyarapodott, mert ezer fia közt olyan férfiak voltak, akik az ő oldalán tanulták meg, hogy „kitűnjenek a mindenek örök Urának szolgálatában”, és megvalósították mesterük másik mondását: „Aki nem illik jól ebbe a világba, az a Társaságba sem való”. Sorsuk bizonyság annak az eszménynek nagyságáról és határairól, amelyre Ignác nevelte őket.

A római íróasztal mellett ott ült mindig hűséges titkára, Juan de Polanco. „Kilenc éven át volt a rendfőnök keze és lába, és hordta vállán a Társaságot”- dicséri Ribadeneyra. A rendtársak kommentárja: „Még ha valaki Polanco lenne is: Ignác úgy magaslott fölébe, ahogyan egy bölcs ember nagyobb egy gyereknél”.

A rend atyja gyakran gondolt vissza ábrándozva a felejthetetlen párizsi napokra, amikor a lelkigyakorlatokkal megnyerte „kilenc szeretett barátját a mi Urunkban”. Nevük ott állt Inigóé mellett a rend alapító okiratán, szilárdan és tisztán, mint megannyi változhatatlan eskü. Elsőnek Johannes Codure. Neki voltaképpen csak annyi volt szánva, hogy a rendben haljon meg: röviddel a Szent Pál-bazilikában letett fogadalom után elhunyt. Mellette a párizsi barátok Benjáminjának neve áll: Alfons Salmeróné, aki veszedelmes írországi és lengyel misszióin mindig csak örömet szerzett atyjának. Claude Jay neve egyszer nagy felbolydulást okozott. Az okos és szeretetreméltó francia annyira kegyébe jutott Bécsben Ferdinánd római királynak, hogy 1546-ban trieszti püspökké akarta tenni. Ignác erre felpattant: egyházi méltóságok elfogadása egész rendi eszményét veszélybe sodorta. Még aznap éjjel elment a Montecitoriótól a Borgóig, hogy a bíborosoknál megakadályozza a dolgot. Ez a mondás járta akkor: „Ha valami baj van, atyánk nyomban meggyógyul”. Jay 1552-ben halt meg Bécsben, ugyanabban a drága szabadságban, amelyet az Inigóval együtt a Szent Pál-bazilikában fogadott szegénysége biztosított neki.

Az 1540-es dokumentumon szereplő nevek közül kettőt csak könnyek között, a fájdalom és az öröm könnyei között tudott olvasni Ignác. „Simon Roderici”: így írta alá nevét szeretett barátja, Rodrigues. 1540-ben Lisszabonba ment, és ott a felvirágzó portugál provincia középpontjává lett. De azután súlyosan összekülönbözött Ignáccal; ezért írta a rendfőnök 1553-ban híres levelét az engedelmességről Portugáliába. Megindító szavakkal hívta utat tévesztett barátját Rómába, és élete legsötétebb óráinak egyike volt, amikor elbocsátással kellett megfenyegetnie.

1553 novemberében azután a két barát szemtől-szemben állt egymással, és minden ellentét felejtő szeretetbe temetődött. Bassanóban Rodrigues visszatalált Montmartre eszményeihez. Onnan írta 1555-ben atyjának: „Éppen tizennyolc éve, hogy Főtisztelendőséged idejött, amikor halálomon voltam. Isten akkor visszaadta nekem a test életét, adja hát most Ön vissza imáival a lélekét”. Rodrigues maradt a legtöbb gondot okozó gyermeke, a mindig makacs és becsületesen faragatlan Bobadilla pedig állandóan védelmezett vadóca – ez a két ember nem volt szent, de a fáradhatatlan munka emberei Istenért. Ignác elviselte és alakította őket.

Még egy név állt ott: Franciscus. A navarrai Xavier-kastély hidalgója volt legnagyobb fia. Vele folyt le 1540-ben a halhatatlan párbeszéd, amikor megjött a hívás a messze Indiába: „Magister Franciscus, ez Önnek való vállalkozás”. Ferenc válasza: „Jó, rajta, rendelkezésre állok!”. Egy szóval sem több. Még megfoltozta szegényes talárisát, és elment Indiába, Japánba, majd tovább egészen a Kína kapui előtti magányos haláláig. Onnét írt levelet térden állva „egyedüli Atyjának Krisztus szívének szeretetében”. Sok idő múlva egyik rendtársa így dicsérte: „Franciscus nem tudta Európára korlátozni tágas szellemét és tüzes erejét. Nem, Jézus vezérsége és Ignác irányítása alatt átszelte az óceánt, legyőzte Japán jeges hidegét, és viselte India égető forróságát”.

Diego Laínez 1540-ben már nem volt Rómában, egyik itáliai misszióján dolgozott. ő volt a rend legtehetségesebb teológusa, szívós, amilyen csak egy kasztíliai lehet, lángoló odaadással mestere, Iñigo iránt. A tridenti zsinaton fényesen képviselte az új rendet. Senki sem volt adottságainál fogva alkalmasabb arra, hogy Ignác halála után átvegye a generális nehéz hivatalát. Ugyanabban a szobácskában halt meg, mint Ignác, 1565-ben. Tollával vívta a harcot Istenért, és Ignác büszke volt rá.

Pierre Favre, a savoyai, már 1546-ban meghalt Rómában. ő volt Iñigo első párizsi fia. Mindnyájuknál mélyebben tudta értelmezni mestere lelkigyakorlatait, csendes bensőséggel, fáradhatatlanul járta Európát, Portugáliától Németországig. ő vitt Ignáchoz a rend legnagyobbjai közül kettőt: Petrus Canisiust, észak apostolát, és a spanyol herceget, Francisco de Borját. Ahogy Ignác írta: a hír, hogy ez a főúr, a rendhez tartozik, úgy hatott, „mint egy ágyúlövés”. Az újonnan szerzett testvért, akinek belépése igen nagy nyeresége volt a még mindig gyanakodva figyelt rendnek, ezzel fogadta: „Mi pedig felbátorodunk, hogy újra kezdjünk szolgálni isteni Atyánknak, mivel ilyen testvért ajándékozott nekünk”. Az 1550-es jubileumi évben szemtől-szemben álltak egymással, és a herceg legnagyobb vigasza volt, hogy a szegényes professzus házban lakhatott, és az asztalnál felszolgálhatott. Borja lelki alakítása sok fáradságába került Ignácnak, ennek köszönhetjük a misztikáról szóló néhány legszebb levelét. Ignác Borja szemében is az áhítatos, tisztelettel szeretett mester volt.

„Favre óriás volt – mondta -, de Ignác mellett gyermek”. 1551. augusztus 1-én ünnepelte Borja első miséjét a loyolai kastély kápolnájában – ott, ahol egykor a gyógyuló Iñigo adott hálát Istennek az új, krisztusi élet kegyelméért. Ignác halálakor Borja, aki őt egész Spanyolország előtt fáradhatatlanul képviselte, mély megrendüléssel írta: „Jó Atyánk hazament az örömbe és a vidám aratásra, amelynek magjait szüntelen könnyek között vetette el”. Laínez halála után ő vette át Ignác hivatalának terhét 1572-ben bekövetkezett haláláig. ő is Ignác kamrájában halt meg.

Ezek voltak az Ignácot körülvevő férfiak. Roppant hatóerejük titkát tőle tanulták: „Ha egyszer a szívünk megváltozott, csoda-e, ha megváltoztatjuk a világot is?”

Amikor 1540-ben a portugál követ hat rendtársat kért Indiába, Ignác ezt mondta – és ebben a mosolygós feleletben benne rejlik egész nagysága: „Jézusom, követ úr, hát kit akar kegyelmességed meghagyni nekem a világ többi részére?”

Olyan halállal, mint bárki más

Már 1553 júniusában kijelentette a rendfőnök, hogy „az orvosok keze között”közel érzi magát a halálhoz.

Egy év múlva újból halálfáradt volt, de azért még tollba tudta mondani az életéről szóló visszaemlékezéseket. Kimondhatatlanul kínos epebántalmai végső erejét is kimerítették, és 1556. júliusában sötét kis kamrájába belépett a várva várt halál.

Július elején három hétre még a Santa Balbina melletti városszéli kis házban szerette volna kipihenni magát. Hiába. Csendesen visszatért a professzus házba, és várta a halált, mint olyasmit, amiből nem csinál nagy ügyet az ember. Július 30-án, csütörtökön a vacsoraasztalnál, mint évek óta mindig, még megbeszélte a folyó ügyeket. Azután arra kérte titkárát, menjen mielőbb a Vatikánba, és kérje számára a pápától a haldoklók áldását. De az orvos nem tartott közvetlen életveszélytől, és Polanco a még aznap éjszaka elküldendő postára hivatkozott. Ignác szó nélkül engedelmeskedett.

“Tegyen, ahogy akarja, egészen Önre hagyatkozom”- csak ennyit mondott, ez volt mintegy utolsó szava rendjéhez. A szomszédos kamrában lakó testvér még hallotta, amint éjfélkor halkan imádkozik: „Ó, Istenem!”Amikor július 31-én virradatkor benyitottak hozzá, haláltusáját vívta. Polanco azonnal a Vatikánba sietett, de mire IV. Pál áldásával visszatért, Ignác már halott volt. A haldoklók szentségei nélkül, szemérmesen, szótlanul költözött el. Ágyánál ott imádkozott Peter de Freux, aki egyszer szomorú óráiban klavikordon játszott neki. Atyjának lelke most már ott volt, ahová misztikus följegyzéseiben vágyakozott, ott, ahol a mennyei zenét hallani és az Örök Isten kimondhatatlan szavait.

“Elment – írja Polanco – anélkül, hogy megáldott volna bennünket, anélkül, hogy utódot jelölt volna ki, anélkül, hogy a rendalkotmányt megerősítette volna, egyetlen ünnepélyes gesztus nélkül, amilyenekkel Isten szolgái el szoktak költözni: olyan halállal, mint bárki más”.

Augusztus 1-jén este temették el testét az Úti Boldogasszony templomában. Sírkövén ez a felirat áll: „Loyolai Ignácnak, Jézus Társasága alapítójának és első rendfőnökének, mint szeretett és jó atyjuknak emelik ezt a követ társai és fiai, akiknek Krisztusban életet adott”.

Mindent Isten nagyobb dicsőségére

A kereszténység egyik legnagyszerűbb koponyáját vesztette el – írja az egyik bíboros. Így gondolkodott róla az egész világ. IV. Pál, aki különben nem volt éppen barátja – megválasztásakor, egy évvel korábban mondta Ignác: „Minden csont megremegett a testemben”-, mélyen meg volt rendülve. Fejedelmek, főurak, püspökök, a kölni kartauziak és a jámbor római nép egyaránt meg voltak győződve: egy szent halt meg. Hiszen a barcelonai városatyák már egy évvel azelőtt a nagy rendalapítókkal hasonlították össze, és ezt írták neki: „Reméljük, eljön egyszer az a nap, amelyen a Te emléked is szent lesz az egész földkerekségen”. A távollevő rendtagok ugyanazt a benyomást örökítik meg naplójukban, amelyről Polanco ír Rómából: „Szomorúságunkban nincs fájdalom, könnyeink csupa vigasz, és ha nélkülözzük is őt, mégis csupán lelki örömet érzünk”. Így van ez, amikor szentek halnak meg.

1595-ben mindenütt, ahol élt, megkezdődtek a vizsgálatok erényeiről. Jámbor imádkozók özönlöttek az új sírhoz, amelyet 1587-ben a Gesù templomban készítettek neki. Ott tartotta 1600-ban Baronius híres emlékbeszédét: „Látjuk a leveleket, a gyümölcsöt, a törzset: Jézus Társaságát. De a gyökér a földben rejlik. És ki a gyökér, ha nem Ignác atya, aki ezen a helyen fekszik eltemetve a föld alatt?”1609. július 27-én boldoggá avatták. Örvendező büszkeséggel kérte szülőföldje, hogy „Guipúzcoa tartománynak ezt a sarjadékát és fiát”védőszentjének mondhassa. Majd pedig 1622. március 12-én legnagyobb fiával, Xavéri Ferenccel együtt szentté avatták. Dicsőséges napja volt ez rendjének.

A 17. század megkísérelte a szent nagyságát a szó és a művészet ragyogásával az érzékek nyelvére lefordítani. A pompa, amely 1695 óta sírját ékesíti, a gyönyörű bazilika, amely 1689 óta a loyolai kúria mellett emelkedik, Pozzo sugárzó mennyezetfreskója a római Sant’Ignazio templomban: mindez csak azt akarja kifejezésre juttatni, amit a rend még ma is naponta elmond egy Ignáchoz intézett imában: „Istenünk, a szentek dicsőségében egyedül Te dicsőülsz meg”. Ez a hagyatéka ennek a nagy egyéniségnek, aki Isten előtt kicsi volt, és ez áll rendi szabályzatának minden egyes lapján is: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!”

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 08.