Szent Ignác első társainak közössége

Bár nagy társasági férfiú volt, Loyolai Szent Ignác magányosan járta a megtérés útját, és csak ké­sőbb jutott el oda, hogy más emberekhez forduljon. Csapatépítés jezsuita módra a XVI. századból, máig ható tanulságokkal. Koronkai Zoltán SJ írása.

Szent Ignác társasági ember és kiváló vezető volt. Ez Pamplona ostromakor is megmutatkozott, amikor képes volt a vár védőit megnyerni a túlerővel való szembeszállásra – megtérése után mégis a magányos zarándok útját járta. A szentföldi útra készülve sem fogadott el társat, mondván, ez akadályozná abban, hogy egyedül az isteni Gondviselésre hagyatkozhasson.

Ignác fokozatosan nyílt meg mások felé. Először azt ismerte fel, hivatása nemcsak az, hogy a saját lelkével tö­rődjön, hanem hogy másokat is segítsen eljutni Istenhez. Később azt látta be, hogy a lelkek segítéséhez hasznos, ha többen vannak, így közösen tudnak törekedni e cél megvalósítására. Párizsi tanulmányai idején már igyeke­zett társakat megnyerni apostoli ideáljának; annak, hogy az evangélium mintájára úgy éljenek, mint Jézus ta­nítványai. Azaz egyszerűen, szegénységben, vándorprédikátorként hirdessék Jézus örömhírét az egész világon, nem korlátozva magukat egyetlen egyházmegye területére.

Baráti társaságból…

A későbbi Jézus Társasága magja egy egyetemistákból álló baráti közösség volt, amely először három kollégi­umi szobatársból állt (Inigo de Loyola, Fáber Péter, Xavéri Ferenc), akikhez aztán további barátok társultak. Az alap a személyes barátság volt, ami először az egyetemista lét praktikus dolgaiban való kölcsönös segítségre épült, majd fokozatosan vált erős lelki kötelékké. A hét barát hetente találkozott, közösen vettek részt a vasárnapi szentmisén, majd valamelyiküknél amolyan pikniket tartottak, közösen elfogyasztva elemózsiájukat. Miközben megosztották örömeiket és nehézségeiket, tapasztalataikat a tanulmányaikról és lelki dolgokról, ugyanazt az evangéliumi ideált kezdték követni.

Bár Ignác külön-külön lelkigyakorlatot adott nekik, a csoportnak nem volt vezetője: döntéseiket közösen hoz­ták, miután imádkoztak, és mindenki elmondta a véleményét. Ha nem sikerült egyhangú álláspontra jutniuk, a döntést későbbre halasztották. 1534-ben fogadalmat tettek Montmartre hegyén, hogy szegénységben és tiszta­ságban élnek, segítik a lelkeket, és elzarándokolnak a Szentföldre. Abban viszont nem tudtak megegyezni, hogy mit tegyenek a zarándoklat után. Volt, aki úgy látta, Jézus földjén kellene hirdetniük az evangéliumot, mások az Újvilágba éreztek hívást. Abban maradtak, hogy erről a kérdésről később határoznak. Fogadalmukhoz biztonsági záradékot is csatoltak: ha mégsem jutnak el a Szentföldre, akkor Rómába mennek, és felajánlják szolgálataikat a pápának, döntse el ő, hol van rájuk a legnagyobb szükség.

…„reformált papok”

Bölcs döntés volt, mert a törökkel 1537-ben kitört háború lehetetlen­né tette a szentföldi zarándoklatot, így a „B-terv” lépett érvénybe. 1538- ban Rómába mentek, ahol III. Pál pápa szívesen fogadta és el is küld­te őket apostoli feladatokra szerte Itáliában. A nép által „zarándok pa­poknak” vagy „reformált papoknak” nevezett közösség, mely közben tíz főre bővült, új kihívás előtt találta magát. Ha a pápa szétküldi őket, akkor érdemes-e továbbra is tarta­ni egymással a kapcsolatot, vagy együttlétük csupán ennyi volt, és örökre szétszóródnak?

A közösségre vonatkozó létkér­dések eldöntésére 1539-ben meg­különböztetésbe kezdtek, amit „az első atyák tanácskozása” néven tartunk számon, és amelyen eldőlt, hogy az addigi baráti kör szerzetes­renddé formálódik. Közösek voltak abban, hogy Istennek szenteljék életüket, ugyanakkor a konkrétumokat illetően „megmutatkozott felfogásunk különbözősége és elképzeléseink eltérő volta, hiszen franciák, spanyolok, savoyaiak és baszkok is voltak közöt­tünk”.

…majd szerzetesi közösség

A nemzetközi, igen különböző temperamentumú emberekből álló csoportnak nem volt könnyű egyezségre jutnia. Abban viszont meg tudtak állapodni, hogy együtt keresik az isteni akaratot, és a következő időben papi szolgálataik mellett buzgóbban imádkoznak és mutatják be a szentmisét. Megfogalmaztak néhány kérdést is: „Napközben latolgattuk ezeket, gondolkoztunk, s imádságban is kerestük a választ. Esténként mindenki előadta, amit jobbnak és megfelelőbbnek ítélt. Így akartuk közösen elfogadni a leghelyesebb megoldást, amit a szavaza­tok számával és az érvek erejével egyaránt megvizsgáltunk és próbára tettünk.”

A folyamat „nem kevés éjszakázásba, imába, szellemi és testi fáradságba került”, de az ellentétes nézetek kifej­tése, meghallgatása, majd újból imádságba vitele és ismételt megbeszélése meghozta az egyetértést a legfon­tosabb kérdésekben. A majd három hónapig tartó tanácskozások során eljutottak oda, hogy a jövőben is töre­kednek megőrizni egységüket, egyik társuknak engedelmességi fogadalmat tesznek, és számos kisebb kérdést is tisztáztak. Szép vallomásuk minderről: „Miután jóságos és szerető Urunk arra méltatott, hogy összegyűjtsön minket, gyenge embereket, a számos országból, ahol oly különböző módon éltünk, nekünk nem szabad meg­törnünk, hanem napról napra erősítenünk és szilárdítanunk kell ezt az Isten-akarta egységet. Legyünk egy testté, viseljük egymás gondját, és legyünk egymással szoros kapcsolatban a lelkek nagyobb haszna érdekében. Mert amikor az erők egyesülnek, nagyobb hatással és energiával tudnak nehéz, nagy vállalkozásokat véghezvinni, mint amikor megoszlanak és szerteszét szóródnak”.

A tanácskozás elvezetett oda, hogy 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa Regimini Militantis bullájában mint szerzetesközösséget ismerje el őket, így hivatalosan is megszületett a Jézus Társasága.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. május 14.