Szent Ignác és a hivatásgondozás

Szent Ignác halálakor (1556), a jezsuita rend megalapítása után 16 évvel már ezer jezsuita volt szerte a világon. Vajon mi volt a rendalapítónk stratégiája a hivatások területén? Spontán csatlakoztak ilyen sokan a Jézus Társaságához, vagy volt valamiféle törekvés is társak megnyerésére? Koronkai Zoltán SJ írása.

Miután visszatért szentföldi zarándoklatáról (1523), Ignácot az mozgatta, hogy – miként visszaemlékezéseiben megfogalmazza – „hasznára lehessen a lelkeknek, és e célból először tanuljon, gyűjtsön maga köré hasonló terveket fontolgató társakat” (Zarándok 71). Kezdettől fogva látta tehát, hogy célját, az emberek segítését csak úgy valósíthatja meg, ha társakkal együtt tevékenykedik. Ezek a tervei először kudarcot vallottak, mert legelső társai nem tartottak ki mellette. Amikor viszont már a párizsi egyetemen tanult, stabilabb csoport alakult körülötte. Ennek magja a kollégiumi szobatársai voltak, Fáber Péter és Xavéri Ferenc (ma mindkettőjüket szentként tiszteljük).

Közös ideálok

Ferencnek először cseppet sem volt rokonszenves a náluk vagy 15 évvel idősebb Inigo de Loyola (Ignác eredeti neve). Bár mindketten baszkok voltak, amíg Pamplona ostromakor (1521) Inigo a spanyol király alattvalójaként harcolt és sebesült meg, addig Ferenc két bátyja az ostromló francia csapatok táborában volt. A kezdeti ellenszenvet leküzdve lassan mély barátság szövődött közöttük. A baráti hármas aztán a párizsi egyetemisták 8-10 fős baráti csoportjává nőtt, akik rendszeresen találkoztak, és közös ideálokat fogalmaztak meg. A lelkigyakorlatok segítségével Ignác egyenként vezette be őket a mélyebb istenkapcsolatba. Mindnyájukat közös lelkesedés fűtötte, Jézus Krisztust akarták követni, és az volt a fő vágyuk, hogy Őt hirdessék, szegénységben és egyszerűségben éljenek, mint egykor az apostolok tették. 

A társak csatlakozásával kapcsolatban Ignác a visszaemlékezéseiben többször is a „megnyerni” szót használja. Ez kifejezheti, hogy ezek a férfiak nem csupán spontán módon csatlakoztak Ignáchoz –bár voltak ilyenek is –, hanem törekedett arra, hogy társaivá tegyen olyan embereket, akiket alkalmasnak látott az apostoli életre. 

Erre példa Nadal Jeromos esete, aki szintén Párizsban tanult. Ignác és köréből többen is felkeresték Nadalt, hogy lelki dolgokról beszélgessenek vele. Nadal, jóllehet szimpatizált Ignác terveivel, egy idő után elutasította. „Ne avatkozz bele a dolgaimba!” – mondta. Úgy tűnt, ezzel végleg elválnak útjaik. De mégsem így történt. Tíz évvel később Xavéri Szent Ferenc egyik levele, amit Indiából küldött a misszionáriusi élményeiről, Nadal Jeromos kezébe került. A szöveget elolvasva Nadalt szinte kegyelmi villámcsapás érte: Rómába ment, és felvételét kérte a Jézus Társaságába. Hamarosan Ignác legközelebbi munkatársainak egyikévé vált, és fontos feladatokat látott el a fiatal Jézus Társaságában. 

A példa ereje

Nadal példája azt is mutatja, hogy milyen nagy jelentősége volt a Társaság munkáiról érkező beszámolóknak. Ignác kérte rendtársait, hogy írják meg az emberek épülésére alkalmas híreket: „Nagy buzgalommal kell az ilyen híreket közölni olyan személyekkel, akik ezáltal vigaszt merítenek, jó cselekedetekre bátorítást kapnak és másokkal is, akik szeretik a Társaságot, olyannyira, hogy belépjenek, ha fiatalok, vagy hogy támogassák.”

Ignác leveleiben találhatunk további elemeket, amelyek a fiatal Jézus Társasága eljárásmódjára engednek következtetni a hivatásokkal kapcsolatban. A Németországba küldött rendtársaknak szóló utasítások között jó összefoglalását találhatjuk ennek a munkának: „A kollégiumok ügyén túl, a Társaság dolgát az által lehet támogatni, hogy fiatalokat és érett korú, de tanult férfiakat megnyerünk a Társaság intézménye számára. Ez történhet a jó példa által, vagy a lelkigyakorlatokba való bevezetés és a lelki beszélgetések révén vagy más módokon is.” Nem véletlen, hogy amikor Nadal Jeromos évekkel később felmérést készített arról, hogy minek hatására léptek be az emberek a Társaságba, sokan válaszolták, hogy a közösségben lévő jámborság és barátságosság vonzotta őket. 

Csak Isten kegyelmével

Az egyik legfontosabb hivatást termő eszköz viszont a lelkigyakorlatok voltak, amint kiderül a következő ignáci levélrészletből: „A Társaság által felhasznált eszközök közül ez [a Lgy] nagyon a sajátunk, és Isten számtalan lélek esetében igen nagy mértékben használta ezt fel. A jó embereink nagy részét, akik ma a Társaságban vannak, ez az út vezette el a világból a Társaságba. Úgy tűnik tehát, hogy ha jó emberekkel kívánjuk gazdagítani a Társaságot, akkor ez egy nagyon jó út”. 

Ignác az új társak felvételét illetően a minőségre törekedett. A jelöltek felvételi vizsgálatát végző jezsuitáknak a Rendalkotmányban azt tanácsolja, hogy „mérsékelniük kell a jelentkezők felvételére irányuló vágyat”, „jól meg kell mindent gondolni”, és csak azokat szabad felvenni, akikben megvannak a szükséges képességek. Itt található az a kitétel, ami jelmondata is lehetne a hivatáspasztorációnak: illő, „hogy szorgosan együttműködjünk az isteni indíttatással és hívással, szívünkön viselve, hogy növekedjen a Társaságban Krisztus Urunk szőlőmunkásainak száma.” Miközben tehát a számok terén Ignác óvatos volt, előírta, hogy a jezsuiták viseljék szívükön a Társaság számbeli gyarapodását is. 

Az Istennel való együttműködés terén fontos alapelvet fogalmaz meg a Rendalkotmányban: „A Társaság léte nem emberi eszközöknek köszönhető. Ezek által tehát megőrizni és gyarapítani sem lehet, hanem csak mindenható Urunk és Istenünk kegyelmével. Egyedül Őbelé kell vetnünk reményünket, hogy őrizni és fejleszteni fogja azt a művet, amelyet kegyes volt kezdeményezni”. Ezért „az első és legmegfelelőbb eszköz az imádság és a szentmiseáldozat”. (RA 812)

Ignác alapvető szándéka mégsem elsősorban a Jézus Társaságának gyarapítása volt, hanem Isten szolgálata, mint ahogy számtalanszor megfogalmazza a leveleiben és a Rendalkotmányban. A fő cél tehát Isten dicsőségének előmozdítása, a „lelkek java”, amihez persze alkalmas társakra van szükség.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. május 14.