Tanáraimra gondolok

P. Cser László visszaemlékezése a pécsi Pius jezsuita gimnáziumban eltöltött éveire.

pecs_pius_gimnazium_200Évről-évre küldtek meghívót a pécsi Pius Gimnázium 1933-ban érettségizett növendékei. A ‘ballagás’ éneklése után, végigjártuk a folyosókat és ellépdeltünk az osztályok előtt, ahol elsőtől nyolcadikig tanultunk vagy nem tanultunk és az érettségi vacsorán megígértük, hogy minden évben találkozót rendezünk. Tizennyolc évesek voltunk, az idén már nyolcvankét évesek. És még mindig voltak a találkozón. Tanárok már nem, az öregdiákokból is csak egy maréknyi.

Én Oszecky Tamásra gondoltam, a kis lángészre, aki a dolgozatát öt perc alatt befejezte római egyesre, a lehető legjobb eredményre, míg mi, sokan, háromnegyed óra múltán is rágtuk a ceruza végét. Odry Palit várták a jezsuiták közéjük, de repülőtiszt lett belőle és házasember. Amerikában, Venezuelából meglátogatott: három amerikai gyár felügyelője volt és a fiát itt tanítatta. A Somsich gróf öccsével a közelemben élt: New Yorkban éltek. Dervarics Tamás a Magyar Királyi Hadsereg századosa lett, a háború után pedig koncepciós váddal évekre bebörtönözték. Később a rendszerváltás után nyugalmazott alezredesi rangot kapott, 1998-ban hunyt el.  Zichy grófról felesége hallatott egyszer, Ausztriában éltek. És a többiek? Sokan elhaltak, sokan kivándoroltak a feldúlt országból. Rájuk gondolok, a meghívót forgatva kezemben és tanárainkra.

Különös élmény ez a visszaemlékezés tanáraimra. Az első kép ez: Mi, negyedikesek és attól felfelé, hivatalosak voltunk a kápolnába menni, kijelölt időben, a megnevezett tanár atyának ministrálni.

Korán keltünk, télen még sötétben és lépcsőkön le, folyosókon odébb, végre elértük a Tanár atyák kápolnáját. Mai liturgikus szemmel nézve silány látvány volt ez. Nem volt központi oltár, de reteszekkel elválasztott vagy tizenkét oltár. Egyszerű oltárok: oltárasztal, feszület. Jobbra kis asztal bornak-víznek. Segítettünk az atyákat öltöztetni. Néztük, hogyan csókolják meg a vállkendőt, a stólát. Nem mertünk volna szólni, láttuk, hogy imádkoznak.

A mise végén vagy ránk mosolyogtak, vagy nem. Legtöbbször kezet nyújtottak. Ma sem tudom, hogy ki javasolta, de legtöbbünk kezet csókolt a miséző atyának. A felszentelt ostyára hajoltunk, amely érintette a szentostyában Istent.

A tanári kar. Majdnem mind keménykötésű, régi nevelésű jezsuiták. A magyar provincia aránylag még új volt, alig vált ki az osztrák-magyar provinciából önállóságra. Így aztán a magyarhoniak megörököltek nem egy jelentkezőt az osztrákoktól. Volt svájci, és volt osztrák közöttük. Életüket diákjaiknak és a jó istennek élték. Nem voltak ismeretesek a városban, nem jártak ki pasztorációs munkára, misézésre, missziókra. Az egyetlen Somogyi páter volt, az én csodálatos hittanárom.

Említettem páter Spreitzert. Diákjainak élt. Beszélték rendtársai, hogy az ebéd és a vacsora utáni üdülés idején csak diákjairól beszélt. Latin tanárom volt. Kaufmann Pepi volt a kedvence. Az osztályelső, aki figyelt, tanult, remekelt. Kaufmann Pepi középfülgyulladással a kórházba került. Spreitzer atya minden nap meglátogatta a kis gyereket. Latin órán mindennap beszámolt tanítványa műtétéről, lábadozásáról. A mi tanáraink így szerettek minket.

Különös, ahogy analizálom: ez a készség, gondosság, türelem, szeretet! Minden tanárunk tudásuk tetőpontján állt. Mind igyekezett leereszkedni kisgyereki, vagy kamasz nívónkra. De figyelmük és törődésük úgy látszik gond volt nekik.

Hauer atyára gondolok. Történelmet tanított. És úgy, hogy megszerettem a tantárgyat, ami több lett, mint tantárgy. Kiderült: tapasztalatom, hogy élet-út. Hauer atya lelkesen magyarázott. Nemcsak történelmi országokról, ott végbement eseményekről, de megtanított bennünket az oknyomozó történelem titkaira is. Szinte kedvence voltam. Ha fölhívott, lelkesen feleltem kérdéseire. És nekilendült, és beszélt, csak magyarázott.

E közben Hauer atya volt a konviktusi -bentlakó- életünk őre. Nem szerette ezt a szerepét. Az ördög találta ki azt, hogy százötven fiút összezárjon egy fedéllel, egy fegyelem alá. Valami természet elleni ez. Az ördög találta ki a konviktusokat

Életünk a pécsi Pius Gimnáziumban a külvilágtól elzárva zajlott. Százötvenen voltunk bentlakók három szakaszra osztva. Ötszáz bejáró diák látogatta az osztályokat. Azok jöttek és eltűntek, mi bentlakók szakaszonként együtt éltünk. Nem családi, inkább katonai fegyelemben tartott, pontos napirendre osztott életet. Reggel hatkor keltünk télen-nyáron. Mosakodtunk, a kápolnába mentünk, misét hallgattunk, reggeliztünk, egy órát kaptunk iskolai feladataink elkészítésére. Nyolctól tizenkettőig iskolába mentünk, aztán ebédeltünk és vissza az iskolába, kivéve szombat délutánt és természetesen a vasárnapot. Délután két óra tanulási időre szorítottak, vacsora után rekreáltunk és korán mentünk aludni.

kalocsa_konviktusAz első szakaszosok közös hálóban aludtak. A második szakasz függönyökkel felparcellázott kis helyiségben, ahol ágy és mosdó volt. Szekrények a fal mellett, neveinkkel. A harmadik szakaszosok már szobaszerű, falemezekből összeállított szobácskákat kaptak, ami a nagy terem falai között úgy nézett ki, mint két hosszú sor ajtóval ellátott hatalmas dobozsor. Minden szakasznak volt egy magisztere, felügyelője. Az velünk volt a stúdium teremben, velünk a hálószobában. Ezek filozófiát végzett jezsuita növendékek voltak, már örökfogadalmasok, akiknek ez a magiszterkedés, próbációt jelentett. Ők maguk kipróbálták, hogy tetszik nekik az aktív jezsuita élet és az elöljárók éles szemmel figyelték őket, hogy megfelelnek-e a rájuk mért kívánalmakra.

Most hirtelen eszembe jut Koch Pista bácsi, aki felsős koromban még magiszter Koch volt. Nagyon szeretett beszélni hozzánk, külön-külön is. Ha unatkoztunk és ha kérdeznivalónk volt, sorba állított íróasztalunktól fölugorva, a hátsó fal végén felállított katedrájához siettünk.

Nekem sokszor és mennyit beszélt. Például: Babits Mihály Amor sanctus-át forgatva azt magyarázta, hogy a fordítás jobb, mint az eredeti. Az eredeti egyszerűbb, nem annyira bűvészi nyelv. Vele beszéltem meg, hogy hozasson nekem latin misszálét, misekönyvet, mert a szentmisét napról-napra latinul szeretném követni. Figyelmeztetett, hogy ez sok pénzbe kerül. Összekuporgattam havi zsebpénzemet, és talán életem egyik legjobb befektetését követtem el, tizenöt éves koromban: a nemcsak klasszikus, de kulináris (konyhai) latinsággal fordított miseolvasmányokat követhettem barátságos és imádságos kápolnánkban. Később Lukács evangélistát már az eredeti görögben követtem, talán ezért szerettem és tanultam szorgalmasan a görög nyelvet, hogy az Evangéliumot, minden idők Jóhírét eredetiben olvashassam. Könnyebb és vonzóbb olvasmány volt, mint az Iliász és Odüsszeusz történetek.

Kicsit elakadtam magiszter Kochnál. De folytatnom kell hogyan lett magiszter Koch Pista bácsi?

Amikor jelentkezem a jezsuitákhoz fölvételre és ajtót nyitottak, novícius, retorikai, filozófiai éveim során nem hiszem, hogy gondoltam rá. Csak akkor lepődtem meg igazán, mikor Kínában találkoztam vele. Tamingi missziónkban dolgozott lelkesen, önfeláldozóan a rábízott kínai falvakban. Majd elöljáróm lett. A legnehezebb kínai éveinkben. A japán elfoglaltság alatt, a kínai gerillák garázdálkodása idején, a szervezett kínai kommunista népköztársaság idején. Mindenünket elvették, bennünket kiűztek. Mit szenvedhetett ez a felelősségében, annyira tudatos, szentéletű ember!

Kiűzetésünk idején rám bízta egy csoport apáca átmentését békésebb területre, engem Pekingbe küldött, hogy a kimentett szeminaristák gondnoka legyek. Majd Tiencsinbe küldött tanárnak az ottani főiskolára. Onnan elmentett, hogy munkatáborba ne vigyenek, mint ottani három rendtársamat. Mikor kiutasításomat megkaptam, visszarendelt magához Pekingbe és jelezte, hogy új útirányon Amerika. Az életemet akarta megmenteni? Belém látott, hogy Kína kivet bennünket és új életet kezdve, nekem jobb terület Amerika? Bízott benne, hogy amilyen lehető módon ellátom étellel, ruhával a kimentett szeminaristákkal, majd gondoskodok róluk Amerikából ott, ahova kikötnek?

Formózában kezdtek új missziót. Egy kereszténnyel, ház és lehetőségek nélkül. Ha érdemem van valahol -remélem Istennél- akkor az, hogy harmincöt éven át, minden keresetem -magamra alig töltöttem- átutaltam neki. Látszatra ez csak pénz és bankátutalás. Nekem a szeretet munkája volt. Kötelességérzet is, de öröm és megtiszteltetés, hogy nyomtalanul és szinte névtelenül segíthetem őket misszionáriusi munkájukban. Hiszen arra hívattam.

A pécsi Pius gimnáziumban nemcsak tanultunk. Mi bentlakók színes életet folytattunk a tanulás mellett. Minden héten kétszer hosszú sétát tettünk, néha büntetésből a Tettyére egy nagyon meredek úton. Néhányszor színházba is vittek bennünket. Emlékszem Herceg Ferenc A híd című drámáját néztük meg. Széchenyi István grófról szólt a dráma, reformterveiről, a Lánchíd építéséről és az azzal kapcsolatos politikai bonyodalmakról. Egyik színész minket is tanított. Dísztermünkben tágas színpad kínálta magát az előadásokra. A díszteremben tartottuk a hazafias ünnepélyeket. Egyszer, március tizenötödikén én voltam a történelmi esemény méltatója. Nagyobb szerepet is kaptam. A véletlen úgy hozta, hogy Kerling atya kiválasztott főszereplője megbetegedett a próbák közben és hirtelen engem ugratott be. Véráldozat volt a darab címe. Egy Tarzicius-szerű fiúról szólt, aki a katakombákba járt római tribunus atyja tudta nélkül. A tribunust katonai felettesei a katakombába parancsolták egy kohorsz katonával, hogy fogdossa össze, és ha ellenállásra talál, mészárolják le az ott ájtatoskodó keresztényeket. Az apa kardjával a fiát leszúrja és rádöbben veszteségére. Nem ismerte föl a saját fiát a gyertyás fél sötétben, és íme a tragédia!

Emlékszem jambikus sorokban írta Kerling atya az egész drámát és én ki is hangsúlyoztam a mondanivalómat. Zöld, térdig érő bársonytunikában és szőke műhajamban a fél sötét szín közepén álltam, kezem magasba lendült és ezt szavaltam: ‘Jutnék bár börtönbe, hóhérok kezébe, Krisztust imádnám akkor is magamban.’ Zöld bársonytunikában és szőke műhajammal le is fényképeztek. A fényképet egy levél kíséretében elküldtem anyámnak, aki, amikor a borítékból kivette a képet, azt hitte, hogy Györgyi nővérem képe került valahogyan a borítékba.

Fociztunk is, volt teniszpályánk és télen korcsolyapályánk. Ródliztunk is. A szőlőből meredek út vezetett le a konviktus épületéhez. Kerékpárunkat is elhozhattuk. Külön helyiségben lógtak egymás mellett vaskampókon. Egykerekű kerékpározást is tanultam. Nem értem el a cirkuszosok nehéz mutatványait, de simán szaladni könnyen megtanultam, és lépcsőkre föl-le szaladgáltam. Egyensúlyérzékem akkor még kifogástalan volt. A foci meccseket Lenner atya, a matematika tanár vezette le legtöbbször. A foci terén jobban elemében volt, mint az osztályteremben. Reverendája lobogott, ahogy szaladt, és ahogy a sípot fújta: egész lelke fújta a sípot. Hadonászott, még pörölt is, ha kifogásolták ítéleteit. Hihetetlen lelkesedéssel és energiával vezette a meccseket.

Konviktusunk nagy értéke volt a tornaterem. Csónak lakkal látták el, benzines törlőkkel tartották tisztán. A tornaórák komoly gyakorlatokkal voltak teletömve hetente kétszer, egy-egy órán át. Csokonay tanár úr, valaha katonatiszt és az első világháború kitüntetett embere, alaposan megdolgoztatott bennünket. Talajgyakorlatokkal kezdtük, kötélmászással folytattuk, aztán nyergen, nyújtón, kettőskorláton, bordásfalon és még gyűrűhintán is végzett gyakorlatokkal.

Csokonay tanár úr úszásra is tanított, meg vívásra is és megszervezett egy torna együttest, aminek én is tagja voltam. Versenyeztünk a ciszter gimnáziummal, a cögerekkel. Sohase nyertünk első díjjal, remélem nemcsak én miattam

Az uszoda! Majdnem nagybetűvel írtam. Milyen emlékezetes ez a fülkékkel körülvett -öltözők- zuhanyzókkal ellátott, csempés remekmű. Olimpiai méretre készült. Télen-nyáron meleg víz csobogott belé és két trambulin hívott a műugrások gyakorlatára.

Én naivul és boldogan jelentkeztem Csokonay tanár úr keze alá az uszodában. Kötelet kötött a derekunkra és én fölényesen csobbantam a vízbe, hiszen tudok úszni! A tanár úr nem volt megelégedve szabálytalan kar és lábcsapkodásommal. Fölhúzott, leengedett és rám kérdezett: fiatalúr, ivott már eleget? Megtanított szabályosan úszni. Megnyertem az iskolai úszóversenyeket. Kész voltam a Balatonra, a Dunára, Tiszára, a kínai Jangcekiangra, a kanadai Eire tóra, az Atlanti óceánra. Úszni, úszni! Van-e teljesebb emberi élmény? Az ég fölöttünk és a titokzatos mélység alattunk és mi lebegünk, hol a sík fenségében, hol a hullámok áramában, karunk, lábunk, szívük, lelkünk ritmikus mozgásában, a test tökéletes tánca az úszás, a vizek felett lebegő teremtő Isten jelenlétében

A magyar jezsuiták Pius intézetében nem minden tanár tetszett nekünk, diákoknak. Én különösen érzékeny voltam: ha a tanár nem tetszett, a tananyag se tetszett. Rengeteg negatív kisugárzású emberrel találkoztam életemben, de hála Istennek, sokkal több pozitív kisugárzásúval.

Német tanárunk, Mádenszider József, kisalakú, ideges ember, aki furcsa taglejtéssel hadonászott, civil tanár, a német nyelvet ellenszenvessé tette nekem. Pedig, a szüleim beszéltek németül, anyai nagyapám, az erdőmérnök csak németül tudott. Annyira jutottam, hogy Kína felé hajózva még tudtam közlekedni németül, de aztán azt elnyelte az amerikai angol.

Pontosan az ellentéte történt a latin nyelvvel. Spreitzer atya belénk véste az elemeket. És a másik -civil tanár- Horváth Mihály megszeretette. Nemcsak tanította Vergiliust, Horatiust, még Catullust is, de elmesélte az ókori rómaiak életét. Szokásukat, életmódjukat, napi és ünnepes életüket. Szinte vele éltünk a laresek légkörében, ebédlőikben és háló kubikulumaikba. A Forum otthonos lett és a szenátusban Ciceró dörgedelmei. Római régiségek között járva Olaszországban és Magyarországon is, hányszor gondoltam Horváth tanár úrra, aki a klasszikus római nyelv nagymestere volt. Ó, jambusok, troheusok, daktilusok, hexameterek és pentaméterek, ha magyarul, mint Vörösmarty és Babits, írni tudnék úgy. Magyar nyelv a legalkalmasabb a klasszikus latint követni.

Többször hangoztattam, hogy nem annyira egyes tanáraim, de a jezsuiták életfelfogása és az ‘Ad Majorem Dei Gloria’  (Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére) lelkülete kapott meg úgy, hogy életeszményemmé lett.

Mégis, mint lépcsők ehhez az elhíváshoz, tanáraim nagyon is hozzájárultak. Már említettem Hauer pátert, a történészt és realistát. Lenner atyát, a lelkes embert, aki reverendáját szinte túlnőtte. Spreitzer atyát, aki a diákjainak élt. Koch pátert, aki életem útitársa lett, gimnazista koromtól kínai életünk zajgó közepéig.

Tüll Lajos jut most eszembe. Magyar tanárom volt, kongregációnk prézese. Az első jezsuita volt az időben, akit reverenda mellett más öltözékben is láttam. A cserkészcsapat szervezője és vezetője volt. Tanulmányainak egy részét Angliában végezte. Szokatlanul újítónak és széles látókörűnek mutatkozott. Nem volt a megszokott németes drill embere.

Később az intézet igazgatója lett, majd provinciálisi szerepet mértek rá Rómából. Ez már kommunizmus idején történt. Mikor rendünket Magyarországon hivatalosan eltörölte a kormány, igyekezett kimenteni a tanuló rendtagokat külföldre, hiszen nem remélhettük, hogy eljutnak otthon a papságig. Ezért börtönbe került és éveken át munkatáborokban dolgozott.

Az én diákkoromban Tüll Alajos -Lojzi bácsi- fiatalos energiával lendült munkájának. Magas volt, friss a lépte. Szürkéskék szemei nekem hidegnek tűntek. Modora tartózkodó, de biztató volt. Jezsuita hivatást sejtett bennem? Arra akart irányítani? Lacim-nak hívott és gyakran rám kérdezett: Lacim, mire készül? Milyen életpályára?

Fogsága után venezuelai diákja kihozatta caracasi otthonába. Onnan átjött hozzánk, Amerikába. A vendégem volt, milyen megtiszteltetés! A vasárnapi misék mindegyikét végig koncelebrálta. Misék közben kérte, hogy hálószobámban pihenhessen. Kért, hogy misekezdet előtt tíz perccel keltsen fel. A faltól-falig szőnyegen találtam. Nevetve biztatott, hogy semmi baja, de ezek az amerikai szőnyegek kényelmesek, és olyan jó lehet rajtuk pihenni.

Sok mindenről mesét. A legmegkapóbb talán az volt, hogy hónapokon át mise és eucharisztia nélkül raboskodott a munkatáborban. Egyszer, a szokásos körséta idején, amikor tilos volt beszélni, a mögötte levő pap kezébe nyomott néhány konszekrált szentostyát. A suttogó hang és az ostyák érintése olyan örömet okozott, hogy hetekig ünnepelte, nap, mint nap morzsákra törve a Szentostyát. Milyen jó az Isten! Jézus Urunk mennyire velünk akar lenni! Templomi homiliámban sokszor felhasználtam ezt a valóságos történetet és nem egy szem könnyezett. Mi csak beszaladunk a templomba áldozunk, és a mise végén már nem is gondolunk arra, mi is történt: az Úr, a Teremtő, Megváltó, Lélekisten jött hozzánk és velünk eggyé válni és mi?

Magyarországon is találkoztam Tüll Alajossal. A mi másik, börtönviselt és sokat szenvedett testvérünk Pálos Antal hajtott velem Pannonhalmára, ahol Lojzi bácsi az oda telepített papok és szerzetesek öregeinek elöljárója volt.

Lacim -mondta- boldogan, körülvezetem ezen a nagyon érdekes és történelmi helyen. Anti, két óra kell legalább. Egy óra időnk van -morogta Anti és másfél óra lett. Ez a hidegnek ismert ember -diákkorom tanára és kongregációs prézese- megfogta a kezemet és vezetett a templomba, a könyvtárba. Kódexeket mutatott, kivitt, hogy lássam az ősi kolostort, a tájat. Lacim -mondta többször és most is hallom: Lacim…

Amikor a kapuban elbúcsúztunk -jezsuita öleléssel- kihúzta magát Tüll Alajos és intett bennünket, hogy a temetőt azért látogassuk meg, ha sietős is a dolgunk.

Anti a temető papi részének, jezsuita szekciójához vezetett. Megdöbbenve jártam sírtól sírig. Tanáraim! Osztálytársaim! Még hallottam, hogy a környező fákon boldog madarak ugrálnak, csiripelnek és röpdösnek szerteszét. Eredics sírja, akit Szibériába cipeltek és meghalni haza engedtekSzobrászkodó lelki testvérem, akivel a Szépművészeti Múzeumot jártukés egymás után a többiek. A vállam megrándult. Anti intett, hogy menjünk tovább..

1933-at írtunk. Tizennyolc éves voltam. A pécsi jezsuita gimnázium nyolcadikos diákja. Húsvét közeledett. Mennyire készülünk mi diákok a vakációkra! A nyári kéthónapos volt az igazi, de a karácsonyi és húsvéti tíz-tíz nap is jól jött! Én elkomolyodtam, és gondolkozni kezdtem. Döntenem kell előbb utóbb. A húsvéti vakáció után már közeleg az érettségi. Mi lesz aztán? Beiratkozom az orvosi egyetemre? Kérjen a felvételemet a jezsuita rendbe?

Bekopogtam Tüll Alajos irodájába, akkor a harmadik szakasz prefektusa volt és kérdeztem: Lehetséges lenne-e, hogy a húsvéti szünidőre nem utazom haza? Itt akar maradni? -kérdezte. Ha lehetne, igen -feleltem. Nekem mindig hideg és fürkésző tekintetével végig mért és válaszolt: megkérdezem páter Somogyit, az igazgatótól kell engedélyt kérnünk. Megkaptam az engedélyt.

Az iskolatársak csomagoltak, rohantak az állomásra, hogy mindenki vonaton minél előbb haza érjen. Én már írtam szüleimnek, bejelentettem, hogy húsvétkor nem utazom haza. Fontos meggondolnivalóm és eldöntenivalóm van. Dönteni akarok a jövőm felől. Kérjem-e felvételemet az orvosi egyetemre, vagy inkább a jezsuita rendbe? Ehhez magányra és önvizsgálatra van szükségem

Válaszlevelet kaptam. Édesapám csodálatos, egyenes sorú, szép betűs levele érkezett címemre. Bár megőriztem volna ezt a levelet! Apám helyeselte kívánságomat, hogy maradok megfontolni jövőmet, de aggódva figyelmeztetett, hogy túlságosan jezsuita tanáraim légköre fog körül. Talán kezd el egyetemet, tanuld ki az orvosit, és azután dönts..

Mivel a hálókat, osztálytermeket, stúdium termeket takarították vakációk idején, a betegteremben kaptam egy szobát. Galina testvér, egy reverendába öltözött angyal szívesen fogadott.

Galina testvér volt az, aki egy gyomorzavarom napján a betegteremben lázat mért nekem, ágyba dugott, de én ebéd után felkeltem és korcsolyázni kezdtem a jégpályánkon. Mímelt dührohammal visszaküldött az iskolába. De ő volt az, aki kikölcsönözte az emberi koponyát, hogy egy fotóversenyen bibliával, rózsafüzérrel, a koponyára eső gyertyafénnyel, olyan fényképet készítsek, hogy megnyerjen a versenyt. Galina testvér! Csak úgy áradt belőle a jóság, a szeretet, a szolgálat volt az élete

Galina testvér volna az egyik, aki környezeti hatást gyakorol rám? -kérdeztem a teniszpálya alatt a fasorba fel-le sétálva. Vagy Tüll páter? Somogyi atya? Igen, mindez a három, de tucatnyi jezsuita atya? Tisztelem őket, de nem érzem, hogy közel érnének és befolyásolnának. Hát akkor mi vonz a Jézus Társaságába?

Megdöbbenve észleltem elmélkedő reflexiós sétáimon -ma is legjobban sétálva gondolkozom-, hogy milyen hálás vagyok szüleimnek, akik világra hoztak. Az Isten adott nekik, szerelmük gyümölcse vagyok. Élni Isten áldása, tőlük születni életöröm. De a szűk kicsi családot kinövi az ember. A jezsuita rend egy nagycsalád. Talán kétszáz országban is él és virágzik. Mennyi nyelv, kultúra találkozik a közös lelkületben: ‘Mindent Isten nagyobb dicsőségére’. Mi az isten ‘nagyobb’ dicsősége? A lehető legtöbb, ami tőlünk telik. Ő adja az erőt, tehetséget, útirányt, ihletet, szükséges tennivalót. Csak hallgatni kell rá. Fiában szól hozzánk. Ennyit már tudtam, többévi lelkigyakorlatomból.

Jártam fel-le, ide-oda, gondolkozva, imádkozva tizennyolc évesen. És döntöttem, kérem a felvételemet. Életemet odairányítom, akkor úgy éreztem, hogy odadobom az én Jézus Uram útjára. Remélem, rám talál és felvesz az Útra, amely Jézus Krisztus emberi-isteni útja a földkerekségen.

Ez történt, így történt, jól történt, írom több mint ötven év után. Minden, ami történt, úgy történt, ahogy történnie kellett.

Kedvenc fogalmazásom: az Isteni Kegyelem, az Ezüstfonál végig futott életemen. Valahogyan, tudatosan, vagy a tudat alatt, sejtve, de mindig biztosan abban a meggyőződésben éltem, hogy emberi létünkre jöttünk tervét a Teremtő Isten tervezte, és szüleinkre bízta, hogy tervét, óhaját, akaratát végbevigyék. És íme, itt vagyunk, tehetetlen kis porontyok. Isten urunk és szüleink termése. Növekedve az életbe, mely időbeni és örök, keresve megtaláljuk a helyünk az isteni Tervben.

Otthon vagyok most már, öregen elmélkedve életutamon. Otthon a Földön, ami munkában végiglaktam. Ha elporladtam a jó öreg föld felszív magába. Lelkem? A lelkem szárnya odaszáll, ahol zavartalan, békés és boldog az Otthon.

Mindig Otthon voltál, figyelmeztetem magamat. Családban, a négy égtáj jezsuita családjában. Az Egyház globális családjában. Egy vagy az emberiséggel! És az Istennel, aki majd élni örömre magához hív.

Cser László SJ (1996)

Frissítve: 2016. augusztus 10.