Taps a meghívottaknak

Ilyet se látott a római Szent Ignác templom! Pár perc alatt a magyar ministráns fiatalokkal teli templomban kétszer is olyan tapsvihar tört ki, hogy kezdtem már a vakolatot félteni. Vértesaljai László SJ jegyzete a magyar ministránsok római látogatásáról.

A szerda esti magyar szentmise végén a főcelebráns Ternyák Csaba egri érsek, itt Rómában a Papi Kongregáció egykori titkára, maga sem gondolta, hogy a hirtelen támadt ötlete nyomán felvetett kérdés, mekkora pünkösdi vihart kavar…

Már csak az áldás hiányzott a mise teljességéhez, amikor Csaba érsek „csak úgy” megkérdezte és kérte: „Hányan vannak köztetek olyanok, akik már megéreztétek valamiként az Úr hívását és gondoltatok arra, hogy az ő szolgálatába álljatok? Emeljétek fel a kezeteket!” Hát elég meredek kérdés! – gondoltam magamban, de a valóság rögtön megcáfolta csírázó kicsinyhitűségemet, mert egyik kéz a másik után emelkedett fel. Nem számoltam a felemelt kezeket, mert amolyan tisztes kerek-erdő kerekedett a kezekből. Legalább tíz-húsz százaléka a jelenlévőknek, azzal a felemelt kézzel vallomást tett. Vallomást az Úr mellett, hogy már hallották az ő Hangját, amint megszólítja és magához hívja őket. Pár másodpercig égbekiáltó jelként „lógtak” azok a kezek a magasban, mire a többiek, gondolom ők is döbbenten e tanúságtétel láttán, összeverték a tenyerüket és dübörgött a tapsvihar. Hosszan és kitartóan. De kinek is szólt a taps? Csak találgatni tudom: Az Úrnak, aki ma is hív és ma is bízik a fiatalokban! Aztán tapsoltak a meghívottaknak. Hogy észrevették a meghívást, hogy elfogadták és hogy itt, ebben a sűrű levegőjű római Szent Ignác templomban, megvallották azt. Hányan is lehettek, akik a mellettük ülő tanúságtevő felemelt keze láttán ilyesfélét mormolgattak magukban: Hát ezt nem gondoltam volna! Vagy éppen fordítva: Én ezt már sejtettem…!

Ebben a mámoros légkörben Fülöp Ákos atya, a magyar ministráns zarándoklat szervezője vette magához a kezdeményezést és tágította az isteni meghívás hatósugarát. Hogy senki ne maradjon ki a meghívásból, szólt az Úr rendelte szent házasságról, amely egyaránt érint ministráns fiúkat és lányokat. De olyan házasságról beszélt, melyben gyermekek születnek, olyan gyermekek, akik majd a maguk idejében meghallják az Úr örök hívó szavát és elindulnak majd éppen úgy, ahogy a felemelt kezűek jelezték….

Még be sem fejezte, amikor újból felharsant a taps. De ezúttal még erősebb és olyan hosszantartó volt, hogy szinte elsöpörte Csaba érsek sűrű igyekezetét, aki záró-áldást akart adni. Mert a hivatalos püspöki áldás helyett, onnan föntről, Pozzo mester freskói fölül, az atyai Házból csak úgy záporozott az áldás. Nem szűnt a taps és éreztem, a ministránsokban felszabadul minden kegyelem, amit e pár nap alatt az Örök Városban kaptak.

Mise után azon frissiben riportot készítettem Csaba érsekkel, majd siettem ki a fiatalokhoz. Akik kijutottak a szűk kapun a Szent Ignác templom előtti csodálatos barokk terecskére, azokat a kintiek tapsa fogadta, mire ők is beálltak közéjük, hogy az újonnan kilépőket köszöntsék. Nagy tömeg verődött össze, belőlünk templomos magyarokból és római turistákból. Kérdezték is hangosan, nem értvén a magyar szót: De hát kik ezek a lelkes fiatalok? Magyarok! – feleltem taljánul. Magyar, római-katolikus ministráns fiatalok! Ahogy mondom ezt, meg is szédülök az örömtől és büszkeségtől, mert bizony mondom nektek: Jó magyarnak lenni! És jó római katolikus magyarnak lenni. Az ilyenek meg sem öregszenek. Csillog a szemük és tapsolnak. Van holnap, mert lám, készíti az Úr. Ne félj, Laci, én Velük, Veletek vagyok!

 A cikk eredetileg a Vatican News magyar oldalain jelent meg.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. augusztus 06.