„Az ember hivatása az, hogy rajta keresztül valami sokkal egyetemesebb, sokkal több találjon utat maradandóan a világba” – vallja Sajgó Szabolcs jezsuita. A Párbeszéd Háza idén 70. születésnapját ünneplő igazgatója a Jezsuita Kiadónál megjelent életútinterjú-kötetben tekintette át, „miket is művel ez a Magasságbeli” általa. A „Szemlélhettem a csodát” címmel a Jezsuita Kiadónál megjelent kötetet olvasva mi is rácsodálkozhatunk Isten munkájára.
Hatan vagyunk testvérek. Édesanyám óvónő volt, majd dada, mert nem lépett be a pártba. Édesapám bányatechnikus volt, de szintén nem lépett be a pártba, és vájárként a mélyben töltötte életét. 1966-ban Pusztaszentlászlóra küldtek szüleim dolgozni, hogy ősszel némi kiegészítéssel járuljak hozzá a Kecskeméten történő tanulmányokhoz.
Remélem, nem hangzik szentimentálisan, és nem is vétkes elbizakodottság, ha azt mondom: úgy érzem, engem Isten már anyám méhében kiválasztott, hogy papjává tegyen. Persze azért elég kacskaringós út vezetett eddig a belső világosságból fakadó felismerésig. Három rövid mozzanatot szeretnék elmesélni, amiket fontosak tartok a hivatásom szempontjából.
Gimnáziumi tanulmányaim során – gondolom, szüleim imáinak köszönhetően – igazi bölcsőkeresztény voltam. Gyerekkoromtól fogva volt imaéletem. Ennek ellenére valami titokzatos rossz kerített hatalmába, ami akadályozott a másokkal való szeretetkapcsolatban; édesanyám ezt úgy fejezte ki a maga egyszerűségében: „Miért vagy olyan vad rác?”
A partiumi Nagytarnán nőttem fel, s már gyerekkoromban nagyon szerettem sportolni: a társaimmal futottunk erdőn-mezőn, és amikor csak lehetett, fociztunk. Az úgymond minőségi és közösségi sport 14 éves koromban vált ketté a szatmárnémeti középiskolában. A foci lett számomra a közösségi élmény miatt végzett sport, a futás, az atlétika a minőségi.
Hétéves koromban voltam elsőáldozó és tizenegy évesen bérmálkoztam. Nagyon hamar részesültem a szentségek jótéteményeiben. Gyermekként egészen természetes volt, hogy templomba járjak, vagy hogy bemagoljam a latin nyelvű szövegeket a ministráláshoz. Kamaszként erős krízisbe került a hitem, ateista lettem. Hátat fordítottam Isten házának.
Vannak különös életszakaszok, élmények, amikor valami összeáll, amikor az Istennel való párbeszéd szava világosabban hangzik fel. Ezeket ajándékoknak tartom. Azt hiszem, Isten nagy szabadsággal adja meg ezeket, vagy ad más ajándékokat. Érdemes a kis építőkockákat figyelni, mert sokszor belőlük épül fel a megajándékozottság kiemelkedő alkalma.
Jezsuita hivatásomat leginkább szüleimnek, családomnak és a budapesti piarista gimnáziumnak köszönhetem, annak a gazdag, formáló környezetnek, amelybe beleszülettem. A világot szépnek, értelmesnek, izgalmasnak ismertem meg. Középiskolásként elsősorban a számítógép-programozásba belefeledkezve éltem át a kreatív alkotás örömét.
