Tizenhat szerzetesi év után úgy látom, az ember hivatása férfiként apa, nőként pedig anya legyen. Ez azt jelenti, hogy alapvető viszonyunk a világhoz szerető kapcsolatként valósul meg. Az már másodlagos, hogy valaki ezt családapaként vagy papként éli meg, avagy akármilyen más életállapotban.
Nekem nem Isten létének bizonyítása a hivatásom, hanem hogy ha valaki tényleg őszintén keresi őt, akkor abban segítsek. És azért merjük mindezt reklámozni, mert mi tényleg találtunk valami felszabadítót a kereszténységben! Lehet keresztényként élni, de nem kell, nem tukmálja rá magát az Isten senkire.
Születtem 1985-ben. A Máriaremete-Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskolában és a budapesti Piarista Gimnáziumban tanultam. Közben zenéltem és énekeltem, valamint véremmé vált a Regnum Marianum. 2003-tól az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye kötelékében papnövendékeskedtem Esztergomban, majd Rómában.
A történet tízéves koromban kezdődött. Édesanyámmal egy nyílt nap alkalmával látogattunk el a jezsuita gimnáziumba, ahol is én azonnal „beleszerettem” ebbe a középiskolába. Nyolc gyönyörű évet töltöttem ott Miskolcon, azután hatot a Szent Ignác Szakkollégiumban és egyet a ReNaissance Tanulmányi Házban.
Gyakran kísérek lelkigyakorlatokat Püspökszentlászlón, ezt a cikket is itt írom. Minden alkalommal felkeresem Jenő bácsi sírját. Jenő atya gyakran használt felszólítása, amelyet akkor is mondott, amikor utoljára találkoztunk még, mindig a fülembe cseng: „Tartsunk össze!” Tapasztalom azóta is, hogy ez működik.
