“Terveznünk kell!” interjú az általános rendfőnökkel

Még 2016-ban, megválasztása után készített az America Magazine nagyinterjút P. Arturo Sosa generálissal, melyet Tamás Barna SJ fordított magyarra.

Matt Malone SJ főszerkesztő: A hétvégén tudtuk meg Peter Hans Kolvenbach atya halálhírét. Hogyan reflektál életére és örökségére?

Arturo Sosa SJ általános rendfőnök: Nagyon jó kapcsolatban voltam vele. Úgy érzem őt, mint testvéremet és mint atyámat. A 33. Általános Rendgyűlésen ismertem meg, ahol én a legfiatalabb választó voltam, és köztünk egy jó kapcsolat alakult ki. Mint általános rendfőnököt igazi atyának éreztem őt. Ő az elhangzott véleményre reflektáló, párbeszédre kész ember volt. Jól ismerte a helyzetet. Bármilyen problémát elé lehetett tárni. Végül mindig azt mondta: Te vagy a provinciális, neked kell döntened.

MM: Hogyan látja, miként fogják emlegetni az ő generálisként eltöltött idejét?

AS: Úgy gondolom, ő egy hosszú hivatali időt töltött az Egyház egy igen összetett időszakában, amikor egyáltalán nem volt könnyű ezt a szerepet betölteni. Vállalta, egyik felöl, a pápához való hűség, másik felöl, a Jézus Társasága hit és igazságosság elvére vonatkozó megkülönböztetéséhez való hűség feszültségét. Azt gondolom, ez egy fontos mozzanat. A másik a párbeszéd. Úgy látom, ő megnyitotta a Társaságot a kultúrákkal való párbeszédre, főképp a vallásközi párbeszédre. Döntő volt az ő tapasztalata, mint keleti rítusú örmény specialista, hiszen ő volt az Institutum Orientale rektora mielőtt Generális lett. Így hát nagyon is tudatában volt az Egyház latin hagyományától eltérő másfajta hagyományok fontosságának. Tehát ő megnyitott minket, a Társaságot a vallásközi párbeszédre és a kultúrákkal való párbeszédre is. Azt gondolom, hogy az ő 25 szolgálati éve alatt a Társaság az Egyháznak egy valóban multikulturális testévé vált.

P. Arturo Sosa SJ általános rendfőnök

MM: És ez persze az a test, amelynek vezetésére most Ön kapott felhatalmazást, mint a jezsuiták általános elöljárója. Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy Önt választották generálisnak?

AS: Békét érzek. Amint tudjuk – nem tudom, mindenki előtt ismeretes-e a folyamat –, a Társaság egy igen különleges választási rendet használ. Ez egy imádságos, megkülönböztetésre szánt idő, ahol a választók egy mély, lelki szintű párbeszédet folytatnak egymással, ahol tudjuk, hogy a megmozdulás valóban Isten kezében van. Mi komolyan vesszük, hogy a Lélek nyilvánul meg a testvérek választásában. Ezért nekem békét ad a választás. Nem az én vágyam volt, nem az én tervem, én ezt nem akartam. Ez valóban a Lélek hívása volt a testvérek, a Társaság által. Ezért hát arra számítok, hogy ugyanaz a Lélek, aki mozgásban volt, és a testvérek, akik engem ide juttattak, segíteni fognak, hogy a Társaság küldetésében tovább menjek.

MM: Szent Ignác értelmezése szerint vigasztalást érzett…

AS: Igen, a vigasztalás azonban egy csavaros megmozdulás. Én a vigasztalás képét Jézusról mintázom, az utolsó vacsora után, a passió előtt. Az egy igazi vigasz volt. Ő ott azt kérte (az Atyától): Ne kelljen megtennem. De azt is: Ha ez a Te akaratod, megteszem.

MM: Ez szabadság, nem szükségszerűen boldogság…

AS: Igen, ez nem egy felszínes boldogság, hanem olyan, amikor valóban Isten kezében érzed magadat, és akarod tenni az Ő akaratát.

MM: Ön hogyan különböztette meg Isten akaratát, hogy belépjen Jézus Társaságába? Hol és mikor döntötte el, hogy jezsuita lesz?

AS: Amikor szerelmes vagy, utóbb  próbálsz magyarázatot találni, miért is történt. Velem is így volt, először szerelmes lettem a Társaságba, és elhatároztam, hogy belépek a noviciátusba, s majd csak utána tudom megmagyarázni a történteket. Az életemnek két forrásából, megnyilvánulásából látom ezt: a családomból és a jezsuita iskolából, ahol húsz évet töltöttem. Mindkettő nyitott volt hazám, Venezuela helyzetére. Tehát a családomból és a jezsuita iskolából kiindulva tanultam látni másokat, összefüggésben lenni, és nem egyedül, nem saját tervekre törekedni. Emlékszem, édesapám mondogatta: Senki nem lehet jó egyedül. Mi mint család nem lehetünk jók, ha az ország nem jó. Tehát hozzá kell járulnunk az ország átalakulásához, segítenünk kell másokat. Tehát így lehetünk jó helyzetben. 1966-ban léptem be a Társaságba, ez a II. Vatikáni Zsinat előtti és alatti idő volt.

MM: Nagy átalakulások ideje…

AS: Az Egyházban nagyon erős megmozdulások voltak. Mi Caracas-ban a Szent Ignác iskolában voltunk, ahol egy jó csapat fiatal jezsuita végezte magisztériumát. Ők aztán kapcsolatba hoztak minket a vidéki emberekkel, együtt vakációztunk, Caracas környékét bejártuk, kórházakat látogattunk. Amikor hát azt kérdeztem magamtól, mivel járulhatok hozzá a folyamathoz, hogy Venezuela egy jobb ország legyen, a jezsuita életet egy igen jó választásnak találtam. Ki szeretném hangsúlyozni ezt: a jezsuita életet, mert nem papi hivatásom van, hanem jezsuita hivatásom, a papság ennek a hivatásnak a része. Jezsuitává lenni hivatásom alapvető döntése.

MM: Jezsuita volt és maradt alapvető azonossága. Eszembe jut, amit Arrupe atya mondott: Semmi sem olyan gyakorlatias, mint szerelembe esni (nevetnek). Mennyire jelentős az, hogy Ön az első generális, aki az Új Világból, Latin-Amerikából származik, és mennyire jelentős az, hogy Ön az első latin-amerikai pápa alatt szolgál?

AS: Azt gondolom, ez itt meghívás arra, hogy lássuk a latin-amerikai egyházat. Jorge Mario Bergolio, Ferenc pápa és jómagam is egy élő egyház fiai vagyunk. A latin-amerikai egyház a II. Vatikáni Zsinat után egy szép folyamaton ment keresztül. Amint hallom beszélni a pápát és magamat, hasonló tapasztalatban vagyunk. Ez a tapasztalat nagyon komolyan veszi a nép hitét, a közösségi életet, mint az egyházi élet alapját, mások tiszteletét, és nagyon komolyan veszi a társadalmi igazságosság megteremtését, amely egyaránt az egyház és a Társaság gyakorlati elköteleződése is.

MM: A pápa az irgalmat, mint pápaságának témáját is hangsúlyozta. Épp befejeztük az irgalmasság évét, de ez pápaságának legfontosabb témájaként emelkedik ki. Hogyan tudja a Társaság megtestesíteni az irgalmasságot, amire a Szentatya hív minket?

AS: A pápa és a Társaság utóbbi két évének reflexiója egybecseng. Amikor Nicolás generális atya megkérdezte a Társaságot: „Mi az a hívás, amit most éreztek?”, akkor a Társaság legtöbb tartománya ugyanazzal a szóval válaszolt: kiengesztelődés. Hiszen világszerte a jezsuiták nehéz helyzetben élnek, ahol a társadalmat háborúk, politikai és ideológiai különbözőségek osztják meg. Ezért mi, jezsuiták sarkalatosnak érezzük, hogy a kiengesztelődéshez hozzájáruljunk, és ezt könnyen tudjuk kapcsolni saját hagyományunkhoz. A Formula Instituti szövegében Ignác azt írja: a kiengesztelődés szolgálatát akarjuk végezni. Amint a 32. ÁR leírja a jezsuita küldetést, mint a hit és az igazságosság előmozdítását, azt is mondja, hogy a kiengesztelődés az igazságosság munkálásának lényegi része. Tehát a kiengesztelődés része az irgalmasság. Irgalmasság nélkül nem lehet népeket vagy társadalmakat egymással kiengesztelni, sem békét teremteni, sem pedig a teremtett világgal kiengesztelődni.

MM: E küldetés, e megbízás betöltésében, amit a Szentatya nekünk ad, fontos, hogy ő maga is jezsuita. Melyek azok az egyszeri lehetőségek vagy kihívások, amelyekkel a Társaságnak egy jezsuita pápa alatt  szembe kell néznie szolgálatában?

AS: Nekünk mindig öröm, hogy ő is jezsuita. Egy nyitott ember ő, aki szeret kommunikálni, szereti a párbeszédet, a helyzeteteket szereti megbeszélni, ugyanakkor könnyű kapcsolódni hozzá, véleményét pedig világosan fogalmazza meg. Ezért úgy gondolom, Társaságunknak ez egy lehetőség, és a Szentszék szolgálatában igazán bátorító dolog. Annyi sok, különböző egyéniséggel rendelkező pápa alatt szolgáltunk már, és most egy nagyon jó kapcsolatban tehetjük ezt. Ez egy lelki kapcsolat, hiszen ő nagyon jól ismeri és gyakorolja az ignáci lelkiséget. Mindig erről beszél: megkülönböztetés, vigasz, vigasztalanság, kiengesztelődés. Ő ugyanakkor elkötelezettje a II. Vatikáni Zsinat szemléletének, a szinodalitásnak, a közös felelősségnek is. Nagyon jól érti a szerzetesi élet szerepét is az egyházban. Tehát a Társaság számára ez egy lehetőség, amit jó kihasználni. Szent Ignác szerette mondani: a pápa jól tudja, hogyan vegye igénybe a jezsuitákat és Jézus Társaságát az egyház szolgálatában.

MM: Ön a konvergencia, egybecsengést szót használta. Eszembe jut, hogy a pápa nemrég mondta, hogy az egyháznak hozzávetőleg száz évre van szüksége, hogy egy zsinat, mint a II. Vatikáni Zsinat tanítását elsajátítsa, s hozzátette, most vagyunk körülbelül félúton.

AS: Igen, ötvenesek vagyunk! (nevetnek).

MM: Ez viszont a Jézus Társaságára is vonatkozik, mely most is a tanulás folyamatában van a zsinati tapasztalatot illetően, valamint a mi Általános Rendgyűléseink tanításában karizmánk elmélyítését, a szegények iránti szolidaritást és hasonlókat illetően. Így mód nyílhat arra, hogy a tágabb egyház és a Társaság ebben a tapasztalatban egymással párbeszédet folytasson.

AS: Igen, van rá esély. A teológiában a kairos szót használjuk. Ez egy olyan momentum, ami nem tér vissza, ez esetben a Társaság és az egyház történetében. Tehát mi, jezsuiták valóban egy lehetőség előtt állunk, és válaszolnunk kell rá, amilyen jól csak tudunk.

MM: Ebben a válaszolásban fel kell tennünk a kérdést: melyek életünk fény- és árnyoldalai? És az Ön szempontjából, melyek a jezsuita élet fény- és árnyoldalai manapság?

AS: Nem könnyű az egész Társaságot átfogó képet adni. De elsőre azt látom, amit korábban mondtam: a Társaság multikulturális. A jezsuiták a világ minden részéről és nagyon sok kultúrából származnak. A Társaság egy interkulturális és multikulturális tapasztalatban gazdag test, ami egyben nagy kihívás is. Kihívás arra, hogy ezt kihasználjuk, és hogy annak a jelévé váljunk, ahogyan a világban a különbözőségek egymáshoz viszonyulhatnak. Ennek a kontrasztja a globalizáció, amely úgy látszik, egyneműsíteni akar, hogy mindenki ugyanúgy éljen, ugyanúgy cselekedjen. A különbözőségekkel maga a Társaság is kísérletezik azért, hogy gazdagítsa az embereket a különbözőségekkel. Ez egy nagy fénypont.

Aztán egy másik fénypont a Társaság disponibilitása, küldhetősége: mieink készek elmozdulni. Földrajzilag is, de nem csak. Elmozdulni például egyik cselekvési stílusból egy másikba. Ezt viszont mi is tanuljuk. A nevelést egy bizonyos módon végeztük, most egy másik módját tanuljuk. Ez azt jelenti: a médiával, más forrásokkal, más emberekkel, másokkal együttműködve. Sokat tanulunk a világ különböző tapasztalataiból, és embereink hajlandóak erre. Tehát a disponibilitás, a rendelkezésre állás egy másik fontos fénypont.

Nem tudom, hogy árnyoldal-e, de legalább is kihívás: ahogyan ezeket megtervezzük. Egyike a fontos dolgoknak, amit a Társaságban meg kell tanulnunk, az a tervezés, az apostoli tervezés. Terveznünk kell! Kell, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy mit fogunk tenni a következő 10-20 évben, és hogy tervezzünk kiértékelést, hogy láthassuk, valóban azt tesszük-e, amit akarunk.

MM: Miért gondolja, hogy nem vagyunk olyan jók a tervezésben?

AS: Hát, 50 éve vagyok a Társaságban, nem a tegnap érkeztem! (Mindketten nevetnek.) Így aztán tudom, hogyan hozunk döntéseket, és mi nagyon más fajta tervezési módon hozunk döntéseket…

MM: Nekem úgy tűnik, egy olyan időben, amikor kevesebb jezsuita van intézményeinkben, a kollégiumokban, egyetemeinken, a kihívás az, hogy intézményeink hogyan őrzik meg a jezsuita azonosságot.

AS: Igen, tudjuk, hogy a Társaság számára sose a számok jelentettek problémát. Szent Ignác számára az volt a probléma, hogy túl sokan voltak. Emlékszünk, ő mindig a legkisebb társaságról, minima compania-ról beszélt. Az alapítók elgondolása egy nagy mozgékonyságú kis csoport volt, amely kevés eszközzel képes működni. Azt hiszem, ebbe az irányba haladunk. Ha sokan vagyunk, az jó, szívesen vesszük. A mi problémánk viszont a jezsuiták minősége.

MM: Minősége, és nem mennyisége…

AS: Spirituális és intellektuális minőség. Két lábra van szükségünk ahhoz, hogy járni tudjunk. P. Nicolás mindig is azt hangsúlyozta: a jezsuitának Isten emberének kell lennie, valóban istentapasztalatba gyökerező embernek, és egész életében ebben kell haladnia, aminek sosincs vége. Ez nem 10-20 év kérdése, ez egész életünk dolga. Változunk és mélyülünk Isten megtapasztalásában. És ez a Társaság élete, mert nekünk Isten embereinek kell lennünk. A mi életünk értelme a hit. Isten kezében vagyunk. A másik lábunk pedig, ahhoz, hogy járhassunk, az intellektuális mélység. Jézus Társasága az alapítás óta olyan emberek csoportja, akik gondolkodnak. Gondolkodni nagyon alapvető! Ugyanakkor kockázatokat vállalunk, mert van hitünk. Mindkét képességre szükségünk van.

MM: Azon tűnődöm, hogy van-e Önnek kedvenc része a Szentírásból vagy a lelkigyakorlatokból, amit szívesen megoszt…

AS: Ez egy kedves kérdés, mert hiszen van! Bibliai rész, és nem bibliai is, a lelkigyakorlatokból. Nagyon szeretem, hogy Szent Ignác ajánlja, hogy szemléljük: feltámadása után miként találkozott Jézus Édesanyjával. Ez nincs benne a Bibliában. De a Biblia nem feltételezi, hogy hiányzik az értelmünk. Többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy az első személy, akivel Jézus találkozott, Édesanyja volt (nevetnek). Ez egy nagyon szép meglátás, de nincs benne az Írásban. Nagyon szeretem ezt a részt a lelkigyakorlatokban. És a lelkigyakorlatok utolsó szemlélődését is, mely a szeretet elnyerésére irányul, és ez sincs benne a Szentírásban. Azt hiszem, ez a lelkigyakorlatok nagyon mély befejezése. Ugyanúgy gyakran megállok az Angyali üdvözletnél is. A hírüladás jelenete, a Mária és az angyal közti párbeszéd igen bevilágító arra, hogy miként történhetnek a dolgok. Hogyan lehetséges ez, hiszen nincs férjem?! De ugye van hited? Istennél semmi sem lehetetlen! Többé-kevésbé erre a hitre van szükségünk nekünk is a Társaság küldetésében.

MM: Generális atya, nagyon köszönjük, hogy velünk volt, imáinkkal kísérjük, amint elkezdi szolgálatát.

AS: Köszönöm!

Frissítve: 2018. június 03.