Tóth Árpád SJ hivatásának története

1982. október 14-én születtem Szenttamáson, egy többségében szerbek által lakott délvidéki kisvárosban. Gyermekkoromat kiegyensúlyozott családi környezetben töltöttem, szüleim a hagyományos (keresztény) értékrendre tanítottak. Persze az ún. „kilencvenes évek” az akkori, szétesőben levő Jugoszláviában sok mindennek nevezhető, csak épp békésnek nem. Ha nem is volt háború a közvetlen közelünkben, a bizonytalanság, mint Damoklész kardja, állandóan ott volt a fejünk felett. Sose lehetett tudni, mikor kell szednünk a sátorfánkat…

A valláshoz gyermekkoromban úgy álltam hozzá, mint a többi korombeli: a vasárnapi szentmise és a heti hittanóra az általános iskola ideje alatt kötelező volt, merthogy így szokás. Aztán történt egy tragédia, ami próbára tette a családunkat. 1996-ban ugyanis édesanyám rövid, de igen súlyos betegség következtében elhunyt, ami – talán az első alkalommal – elgondolkodtatott az élet értelméről: honnan jövök, hová tartok, és úgy általában, mi értelme van ennek a néhány évtizednek, ha ennyire törékeny és kiszámíthatatlan az emberi lét. A papi hivatásom csírája, valami „örömhír” keresése, ami értelmet és méltóságot adhat, itt kezdődött és fejlődött igenné hosszú évek során.

Tizenöt éves koromig szülővárosomban éltem, az általános iskolát is itt végeztem, majd Szabadkára kerültem az ún. kisszemináriumba. 2001-ben, közvetlenül az érettségi után kértem felvételemet a Szabadkai Egyházmegye papnövendékei közé. Pénzes János püspök atya előbb Budapestre, a Központi Szemináriumba, majd két évvel később Rómába, a Germanicumba küldött.

Nagyon szívesen emlékszem vissza a Germanicumban töltött évekre. Hálás vagyok a Jóistennek, az egyházmegyének és a jezsuitáknak a lehetőségért. Róma, azon túl, hogy a katolikus egyház szíve és központja, a teológiai képzés szempontjából is egyedülálló. A pápai egyetemeken annyira érezhető az egyház egyetemessége, sokszínűsége.

A kezdet persze nem volt egyszerű, a nyelvekkel meg kellett küzdeni, és úgy általában azzal, hogy ami otthon annyira természetes, az itt másként van. Tizenöt éve még 70-75 kispap és pap volt a kollégiumban, több mint negyven egyházmegyéből, és mindenki hozta magával a saját élettörténetét, világnézetét, egyházképét. Megismerni, megérteni a másikat, valamint újragondolni álláspontomat persze mindig kihívás, időt és energiát igényel, de ebből a tapasztalatból mindannyian csak gazdagodhatunk.

Személyes hitem szempontjából is sokat jelent számomra Róma, mindazok a helyek, ahol az első keresztények, még kis közösségként összejöttek, és együtt ünnepelték a feltámadt Krisztust. És olyan belső meggyőződéssel hittek ebben az örömhírben, hogy bátran, a feltámadás hitében mentek a kivégzőhelyre, mert tudták, hogy a halállal semminek sincs vége, Isten az életre hívott meg minket, nem az elmúlásra. Ennek az örömhírnek a mélységét a germanikus éveim folyamán értettem meg, és csak ezután tudtam őszintén igent mondani arra, hogy ennek az örömhírnek papként legyek a tanúja.

Ahhoz, hogy belépjek a jezsuita rendbe, a legelső „szikra” belépésem előtt kb. tíz évvel volt, 2006-ban. A Germanicumban ismertem meg igazán az ignáci lelkiséget. Több jó és hiteles jezsuitával találkoztam, életpéldájuk mélyen megérintett, de ezt a lelkesedést akkor inkább csak pillanatnyi fellángolásként értelmeztem. Az idő múlásával viszont a jezsuita lelkiség fontosabb elemei úgy épültek be az (ima)életembe, hogy ez vált számomra természetessé: Istent keresni és megtalálni mindenben, aki bátorít, kísér, mellettem áll és támogat (még ha ezt sokszor nem tudatosítom is magamban), Krisztus társaként és testvéreként élni a hétköznapjaimat, az Ő segítségével napról napra fejlődni életem minden területén, ezáltal szabaddá válni mindenféle külső és belső függőségtől, és még sorolhatnám.

Persze ennek megéléséhez nem kell feltétlenül jezsuita szerzetesnek lenni. Akkor mégis miért léptem be a Jézus Társaságába? Mert egész lényemmel azt éreztem, hogy Isten erre hívott meg, ide vezetett. 2015 tavaszán – immár péterrévei plébánosként – éreztem határozott, mély indíttatást ebbe az irányba, és egy lelkigyakorlat folyamán született meg bennem a döntés a radikális Krisztus-követésre: vágyom arra, hogy egész lényemmel Krisztus társa legyek egy nagyobb közösségben, a Jézus Társaságában, és többi tagjához hasonlóan velük együtt próbáljak másoknak is segíteni abban, hogy megtapasztalják Isten ingyenes Szeretetét, az Ő közelségét és ennek a tapasztalatnak az örömét.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. március 19.