Újraépítve: amerikai bestseller nyomán újul meg a szegedi jezsuita templom közössége

Afféle egyházközségi zsinatnak is beillik az a folyamat, amelyet a szegedi Szent József Jezsuita Templom közössége indított tavaly. Egy amerikai plébánia fellendítésének sikertörténetéről szóló könyv alapján önmagukra tekintettek, és megvizsgálták a megújulás lehetőségeit. Mi pedig most megnéztük, mire jutottak. Szőnyi Szilárd írása.

„– Jó napot kívánok, alkalmas, ha most beszélünk? – Jaj, ne haragudjon, éppen nagy munkában vagyunk, hord­juk ki az alagsorból a levert vakolatot. Holnap délután jobb lenne. – Rendben, köszönöm szépen, akkor majd jelentkezem.” Jelen cikk írását az iménti telefonbeszélgetéssel készítettük elő. A hívott fél Szeredi Éva, a szegedi Szent József Jezsuita Templom világi önkéntese, és a dialógust korántsem öncélúan idézzük. Annak eredtünk ugyanis nyomába, hogy mi volt a helyi közösség megújítására bő egy éve indított sajátos reformfolyamat hoza­déka. Az említett törmelékhordás pedig már önmagában eredmény, de hogy miért, arról majd később.

„Meg sem próbálták elképzelni, milyen lehet a templom egy kívülálló szemszögéből.”

A fenti idézetet Michael White és Tom Corcoran magyarul Újraépítve – Egy katolikus plébánia története címmel olvasható könyvéből ollóztuk. Az Egyesült Államokban 2013-ban megjelent kötetben az amerikai pap és világi munkatársa meséli el, a korábbi hibás gyakorlattal szakítva hogyan tették egyházközségüket vendégszeretővé, miként növelték híveik számát 1400-ról négyezerre, s a fogyasztói vallásosságot gyakorló közönség miként vált a temploma iránt elkötelezett közösséggé. A mű, valamint az annak nyomán létrehozott rebuiltparish.com honlap világszerte bestseller, illetve sokakat megihlető forrás lett; 2018-ban aztán Erdő Péter bíboros ajánlásával napvi­lágot látott a magyar változat is.

Hesz István SJ

Ezt a könyvet tette meg a közösségi élet fellendítésnek segédletévé a templom igazgatója, Hesz István SJ, azzal a szándékkal, hogy módszeresen tekintsenek rá önmagukra, és így dolgozzák ki a megújulás eszközeit. A mű egyes fejezeteit a helyi hívőkből létrejött csoport egy tízrészes megbeszéléssorozat alkalmain feldolgozta, mindegyik gyűlés előtt előkészítő összejövetellel, melyen a saját életükre szabott kérdéseket fogalmaztak meg. A tíz találkozón kisebb körökben vitatták meg az aktuális témát, a vasárnap esti mise előtt pedig a reformkör háttérimája gyanánt szentségimádást végeztek.

A „mikrozsinat” során kiderült, hogy a kötet túlságosan amerikai, tele tőlünk idegen problémákkal és meg­oldásokkal: ott például a keresztényeknek maguknak kell fenntartani templomaikat, és nagyobb hagyományai vannak az önkéntességnek. Nálunk azzal sem lehet mit kezdeni, hogy a marylandi plébánia híveinek 96 száza­léka az előnyös parkolási lehetőségek miatt jár a templomába – itt a reformkör elindulásakor készített egyház­községi közvélemény-kutatás kérdéseire válaszoló 236 fő döntő többsége a jezsuita lelkiség miatt választja a Szent Józsefet.

„Ne azzal kezdjék, Jézus mennyire szeret, hanem takarítsák ki a gyermekvigyázót!”

Ám ha a válaszok mások is, a kérdések hasonlók, így tanulságos volt végigvenni, majd átültetni a magyar viszo­nyok közé az amerikai példát. Az említett felmérésből például az is kiderül, hogy bár a válaszadók kétharmadának igénye volna rá, ugyanekkora arányban nem tartoznak a templomi közösségen belüli csoportokhoz. Pedig a Szent József-templomba járó háromszáz fő rendelkezésére bő választék áll: a fiatalok és ifjú dolgozók, családosok csoportja, a karitász, a Szent Mónika-kör, a Jálics Ferenc SJ gyakorlatai alapján működő gerinctorna-klub, a Ke­resztény Élet Közössége, a rózsafüzér- és a szemlélődő imacsoport, a meditációs kör vagy Hesz István katekézisei a bibliaórával és imaórával, vagy éppen szabadegyetemi előadássorozat. A reformfolyamat résztvevői mégis feltették a kérdést: „Miért nem vonzók a jelenleg működő kisközösségeink?”

Ahhoz, hogy csoportjaik meghívó erejűek legyenek, egy sor javaslatot dolgoztak ki a megismertetésükre, programjaik hirdetésére, melyek közül a legsikeresebbnek az bizonyult, hogy a templomba érkezőket önkéntes fogadja, és kezébe adja a közösség heti értesítőjét. Hasonlóan célravezető, de a könyvtől független ötlet volt, hogy mivel a misék után a hívőket nem sikerült behívni a közösségi terembe teázni, a frissítőt immár éve óta a templom elé viszik nekik. Vagy miközben az amerikai egyházközségben az iménti kiemelésben szereplő idézet­tel hívták fel a figyelmet arra, hogy a vendégszeretet sikeressége milyen praktikus dolgokon is múlhat, a jezsuita templomban nem a gyerekvigyázó tisztán tartása, hanem egyáltalán a kialakítása adott feladatot.

„A »laikusok egyházi szolgálata« nem B-terv ebben a paphiányos időszakban, hanem a keresztség érett gyümölcse.”

Szeged belvárosában, az egykori zsidónegyed közepén vagyunk, néhány percre a Dómtól. A jezsuita templom 1931-re, a nagy gazdasági világválság idején épült meg, és ez meg is látszik a méretein; így viszont legalább otthonosságot áraszt. A templom melletti épület korábban vendéglő volt – melyet az államosítás idején számta­lanszor átépítettek –, szabálytalan elrendezésű alaprajzzal, zegzugos folyosókkal. Mivel nem plébániáról, hanem templomigazgatóságról van szó, nem hárul rá több olyan kötelezettség, mint más egyházközségre, így sza­badabban alakíthatja a profilját. „Az ilyen alkalmak azonban alkalmat adnak a misszióra is, így ha kérik, temetést is vállalok” – mondja lapunknak Hesz István.

Sőt szerinte nemcsak a korábban keresztényként emlegetett Magyarország, de még az egyházi közeg is missziós tereppé vált. Mint mondja, ennek egyik jele, hogy miközben a szin­tén jezsuita fenntartású szegedi Kaszap István Szakkollégiumba jelentkezők esetében a kö­zösség, szakmaiság, spiritualitás hármas szempontjának érvényesülését mérlegelik, ha ebből kettő megvan, már az is biztató alap a kezdéshez.

Camera 360

A jelenség a jezsuitákat sem hagyta érintetlenül. Pedig a rendnek nagy hagyományai van­nak Szegeden, sőt tanárai évtizedeken át meghatározták a helyi hittudományi főiskolát, és sokáig itt működött a noviciátus is. „Maga a Szent József-templom – bár a rendszerváltozás előtti évtizedekben világi papok működtették – mindig is értelmiségi központ volt. Az 1990- es fordulat után aztán olyan nagynevű szerzetesek erősítettek rá erre, mint Weissmahr Béla, Mustó Péter, Nemeshegyi Péter vagy Somfai Béla. Az ő távozásuk, valamint több itteni fiatal rendtag kilépése a Jézus Társaságából aztán megviselte a közösséget” – mondja lapunknak Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének vezetője.

Amikorra tehát Hesz István hét éve idekerült, a Szent József-templom mögött nehéz évek álltak. Ma három jezsuita él Szegeden, a templomigazgató mellett a nyolcvan év feletti Bohán Béla SJ és a tavaly ide helyezett Hofher József SJ. Az ő vállukon nyugszik a helyi hit- és közösségi élet szolgálata, s mivel a kántoron és gondnokon kívül a templomigazgatóságnak nincs más fizetett munkatársa, a hívek köz­reműködése nélkül nem jutnának egyről a kettőre. Önkéntesből szerencsére szép számmal akad – a 10-15 fős szűkebb mag mellett 40-50 főre lehet ilyen minőségben számítani –, ráadásul a fenti idézet szellemében mun­kájukat nem pusztán „pappótlékként”, hanem keresztény elhivatottságból végzik.

A hívek összegyűltek ugyan a templomban, de nem alkottak közösséget.”

A Szent József ugyanakkor, az amerikai példával ellentétben, nem dicsekedhet látványos sikerekkel. A szolid, de fenntartható működés alapjai viszont kiépültek, akár anyagi értelemben is. Jezsuita intézmény lévén – Szent Ignác előírásainak megfelelően – a miséket nem zavarják perselyezéssel, és Hesz István szerint a pesti Jézus Szíve-templomban tavaly óta sikeresen működő bankkártyás terminált itt sokan hivalkodásnak tartanák, ezért más módon számítanak az adományokra. A templom hírlevelében havonta beszámolnak a közösség anyagi helyzetéről, kérve és megköszönve minden támogatást, de az olyan akciók is ezt célozzák, mint a süteményvásár a közösségi tér felújítása javára, mely nem kevesebb, mint 300 ezer forintot hozott.

Mindezt már annak a csoportvezetői gyűlésnek a résztvevői mesélik, amelyre mi is meghívást kaptunk. És dacára annak, hogy a nevezetes könyv alapján indult reform nem hozott látványos eredményeket, a havi talál­kozónak már az összetétele is a csendes sikerek közé tartozik. Míg ezen a fórumon korábban maroknyian vettek részt, most már több mint tucatnyian üljük körbe az asztalt: a csoport azokkal bővült, akik különösen tevékenyen vettek részt a megújulási kezdeményezésben. Itt kerülnek napirendre a futó ügyek; most például az, hogy ki süti a farsangi fánkot, a Házasság Hetében melyik párok fogják megújítani egymásnak tett fogadalmukat, és hogyan oldják meg az alagsor szellőzését, illetve párazárását – utóbbi szempontból szerencsés körülmény, hogy a csa­patban több mérnök is található.

Érdeklődésünkre, hogy kiugró eredmények híján miben látják a reformkör hozadékát, a csoportvezetők egy­másra rímelve adnak választ: „korábban ugyanaz a néhány embert csinált mindent, most a terhek többfelé osz­lanak”; „nem ugrott meg a létszámunk, de mindannyian elkötelezettebbé váltunk”; „régóta járok ide, de még sosem éreztem ennyire itthon magam”; „ráébredtünk: a reformok akkor működnek, ha először bennünk érik meg a változás, és azt képesek vagyunk másokra is átsugározni”.

És hogy a felvezetőben ígért tanulsággal se maradjunk adósak, rögzítsük: a korábban ilyen feladatokra álta­lában jelentkező 6-7 ember helyett telefonhívásunk idején több mint harmincan sürgölődtek a közösségi terek felújításával járó munkálatokon, hogy a „Mindenben megtalálni Istent” jezsuita mottó jegyében ezúttal a Bolyai utcai rendház alagsorában leljenek rá – történetesen a törmelékhordásban.

Frissítve: 2020. április 07.