Mi áll a Ferenc pápa elleni támadások mögött?

A volt amerikai nuncius pont akkor vádolta szexuális visszaélés fedezésével a pápát, amikor Ferenc zéró toleranciát hirdetett a zaklatások ügyében, és az egyház nevében bocsánatot kért az áldozatoktól. Eleget tesz-e a Szentszék a gyermek- és ifjúságvédelem terén? Kik és miért pont most támadják Jorge Mario Bergogliót? Szőnyi Szilárd írása.

Fájó ponton érte támadás a múlt hónap végén a pápát. Miközben írországi látogatásán szörnyűségnek nevezte a klerikusok által elkövetett szexuális zaklatásokat, előállt egy érsek, Carlo Maria Viganò volt amerikai nuncius, és egy ilyen ügy szőnyeg alá söprésével vádolta az egyházfőt. Történt ez ráadásul azok után, hogy Ferenc augusztus 20-án közzétett levelében reagált egy minapi jelentésre, mely szerint az Egyesült Államokban az utóbbi hetven évben legalább ezer ember vált papi visszaélés áldozatává. A dokumentumban Jorge Mario Bergoglio „szégyenkezve és töredelmesen” vallja meg, hogy az egyház elmulasztotta megvédeni a „kicsinyeket”, sőt több esetben fedezte az elkövetőket; hosszan taglalja a katolikus közösség felelősségét, majd zéró toleranciát hirdet a kérdésben.

Ellentmondásba keveredve

Viganò most 11 oldalas írásában azt állítja: miközben Ferenc pápa tisztában volt azzal, hogy egy amerikai bíboros, Theodore Edgar McCarrick a korábbi évtizedekben szeminaristákat és ministránsfiúkat molesztált, sokáig nem tett semmit, és csak most nyáron mozdította el hivatalából. A szövevényes ügy előzményeiről és hátteréről az utóbbi időben sokat írt a világi és egyházi sajtó, itt most csak a lényegre szorítkozunk. A dolog természetéből adódóan nehéz tisztán látni az ügyben, az viszont tény, hogy a főpap „rendetlen vágyairól” már a kilencvenes évektől érkeztek tudósítások a Vatikánba. Sőt 2010-ben dokumentumok kerültek napvilágra arról, hogy korábbi egyházmegyéi több mint 250 ezer dollár kártérítést fizettek McCarrick egykori áldozatainak.

Carlo Maria Viganò

Ennek ellenére II. János Pál pápa 2001-ben bíborossá nevezte ki, és egyházi tevékenységét XVI. Benedek idején is végezhette. Igaz, Viganò ma azt mondja, Joseph Ratzinger igenis fellépett ellene, amennyiben – vonzalmairól tudomást szerezve – arra utasította, éljen visszavonultan, erre azonban nem mutatott fel bizonyítékot. Sőt amint Andrea Tornielli vatikanista most kinyomozta, Viganò maga is többször mutatkozott McCarrickkal, anélkül, hogy fenntartásainak tanújelét adta volna. Mi több, 2012-ben egy ünnepségen meleg szavakkal köszöntötte főpaptársát mint olyan embert, „akit mi mindannyian nagyon szeretünk”.

„Van egy szent pápa, akinek az udvartartása (akik kevésbé szentek) előreléptetett és bíborossá tett egy homoszexuális püspököt, aki visszaélt a hatalmával és szeminaristákat vitt az ágyába, még ha nem is világos, hogy mennyi információ jutott el mindebből II. János Pál fülébe, aki akkor még tökéletesen beszámítható és cselekvőképes volt, és aki bizonyára nagy figyelmet fordított Washington püspöki székének betöltésére. Van egy másik, emeritus pápa, Benedek, aki (esetleg) arra utasította a bíborost, hogy éljen visszavonultan, de arra már nem volt képes, hogy be is tartassa a rendeleteit, és a szeme sem rebbent akkor, amikor megérkezni látta a Vatikánba több ízben, és anélkül, hogy az USA-beli nunciusa (Viganò) bármilyen problémát is csinált volna belőle, hogy együtt mutatkozzon vele, együtt misézzen vele, vacsorázzon vele, és beszédet tartson a jelenlétében. És végül van egy pápa, Ferenc, aki ettől a bíborostól – annak ellenére, hogy öreg és régóta nyugdíjas – elvette a bíborosi címet, csendes életre utasította és megtiltotta, hogy nyilvánosan misézzen. Mégis csak ez az utóbbi az, akinek az exnuncius a fejét követeli” – olvassuk a Magyar Kurír gyorsfordításában Tornielli írásának végkövetkeztetését. (A büntetés annál súlyosabb, mivel az egyház történelmében csupán néhány bíborossal fordult elő, hogy le kellett mondania.)

Középpontban a gyermekvédelem

A pápák egyébként nincsenek könnyű helyzetben, hiszen egyszerre kell érvényesíteniük az ártatlanság vélelmét és szigorúan fellépniük az egyház megtévelyedett tagjai ellen. A mérlegeléskor pedig nagymértékben ki vannak szolgáltatva környezetüknek, valamint az adott ország katolikus illetékeseinek. Erről tanúskodik az is, hogy Ferenc idén először jóhiszeműen védelmébe vett egy molesztálással vádolt chilei püspököt, majd miután bizonyíték került elő a bűnösségére, visszakozott. És mivel az is egyértelművé vált, hogy a dél-amerikai ország több főpapja felelős a zaklatási ügyek szőnyeg alá söprésében, a helyi püspöki kar testületileg lemondott. (Bergoglio végül hármuk beadványát el is fogadta.)

Andrea Tornielli úgy vélelmezi, a pápa elleni kiújuló támadás mögött az állhat, hogy Ferenc az eddigiekhez képest „néhány kevésbé konzervatív püspököt »merészelt« kinevezni az Egyesült Államokba”, és a McCarrick-eset csak ürügy az egyházfő elleni kampányhoz. Ez persze még nem feltétlenül jelenti azt, hogy – miként Bergoglio önkritikus szavai is mutatják – a Szentszék mindig kellő körültekintéssel járt el a zaklatások ügyében. Az egyes országokban kirobbant botrányok sorra megmutatták, hogy bőven van még mit tenni az esetek felderítése, a vétkesek – akár köztörvényes – felelősségre vonása, de leginkább a megelőzés terén.

Az is tény viszont, hogy az elmúlt másfél évtizedben rengeteg előrelépés történt az egyházban. A téma a papképzés részévé vált, protokollokat alakítottak ki a visszaélések kezelésére, az áldozatok lelki sebeinek gyógyítására – ezt mutatja az is, hogy a mostanában napvilágra került ügyek java része nem napjainkban, hanem a hetvenes-nyolcvanas években történt. A témakörben más egyházi intézményekhez, közösségekhez hasonlóan a magyar jezsuiták is irányelveket fogadtak el, melyek többek között a miskolci Fényi Gyula gimnáziumban szabályozzák a tanár-diák kapcsolatot. (Lásd alábbi keretes írásunkat.) Nem véletlen, hogy a Jézus Társaságának generálisa most az elsők között reagált Ferenc pápa nyilatkozatára, s miközben megrendültségét fejezte ki az egyes rendtársait is érintő botrány miatt, az egyház öntisztulására, a kiskorúak következetesebb védelmére szólított fel. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik jelenség is megfigyelhető: sok lelkipásztor, aki a legtisztább szándékkal közeledik a fiatalokhoz, gyermekekhez, kezét jószerivel gúzsba kötve kénytelen uralkodni a gesztusain, nehogy egy-egy mégoly ártatlan fejsimogatás, ölelés félreértéseknek adjon teret.

A jezsuiták gyermek- és ifjúságvédelmi szabályzatából

A miskolci Fényi Gyula gimnázium gyermek- és ifjúságvédelmi szabályzatának kulcsmegállapításai: jelentési kötelezettség, a panasztevő védelme, titoktartás, törvénybe ütköző cselekedet esetén az állami hatóságok értesítése, az elkövető pszichés, mentálhigiénés gyógyulásának támogatása, annak meggátolása, hogy folytassa bántalmazó tevékenységét. Az előírások konkrét példákat is felsorolnak: a testi kapcsolat határok közé szorítása, félreérthető gesztusok kerülése, erotikus érzelem kimutatásának, szexuális töltetű beszélgetés tilalma; nem szabad egyénileg találkozni kiskorúval magányos, nem belátható helyen, egy ágyban vagy kisebb sátorban aludni; kiskorú nem töltheti az éjszakát egyedül nagykorú nevelő lakásán.

Pápábbak a pápánál

Ami pedig Ferenc pápa konzervatívnak nevezett ellenlábasait illeti, Tornielli nagyon is létező törésvonalra tapintott rá. Az egyházfő ugyanis – bár teológiai alapvetéseket természetesen nem változtatott meg – egy sor kérdésben olyan nézeteket képvisel, amelyeket az eddigi felfogáshoz tűzön-vízen keresztül ragaszkodók rossz szemmel néznek. Elvált és újraházasodott hívők szentáldozáshoz járulása bizonyos feltételekkel; kipróbált férfiak (viri probati) pappá szentelése; az interkommunió engedélyezése vegyes házasságban élő katolikus-protestáns párok számára; esetleg nők diakónussá szentelése – Ferenc leginkább ezeken a területeken adta tanújelét annak, hogy hajlik a változtatásra, vagy legalább megvizsgáltatja a kérdéseket. Nemrég pedig azzal borzolta ellenfelei kedélyét, hogy megváltoztatta a katekizmus halálbüntetésre vonatkozó részét: míg eddig az egyház kivételes helyzetekben elfogadhatónak tartotta a kivégzést, mostantól az állami büntetésvégrehajtás eme eszközét minden esetben elveti.

Nem véletlen, hogy a változásoktól idegenkedők legelszántabb képviselői úgy érzik, az egyházat akár a pápa ellenében is meg kell védeniük. Arra pedig, hogy a média nem kizárólag spontán módon kapta fel Carlo Maria Viganò vádjait, számos jel utal. Már a 11 oldalas dokumentum megfogalmazásában is részt vett az egyház konzervatív szárnyának egyik olasz vezéralakja, Marco Tosatti, és a hasonló felfogást képviselő katolikus sajtó munkatársai szinte egy emberként ugrottak rá a vádra. Arról nem is szólva, hogy az időzítés sem a véletlen műve volt: ellenfelei pont akkor lendültek támadásba, amikor Ferenc Írországban a Családok Ünnepén szólalt fel, s bocsánatot kért a szexuális bántalmazások áldozataitól – így próbálva a végletekig elhitelteleníteni az egyházfő gesztusát.

Maga Carlo Maria Viganò is ebbe a táborba tartozik, hiszen az érsek az – elváltak és újraházasodottak áldozását megpendítő – Amoris laetitia apostoli buzdítás megjelenése után többekkel együtt aláírta a Ferenc doktrinális felelősségre vonását sürgető nyilatkozatot. E nézet képviselői azért is fokozhatták most a nyomást, mert aggodalommal tölti el őket, hogy az egyházfő legújabb kinevezéseivel a mindenkori konklávét alkotó kollégiumban a Ferenc kreálta bíborosok száma immár megközelíti az ötven százalékot. És bár a pápaválasztásához kétharmados többség kell, attól félnek, hogy Bergoglio utódjának kijelölésében túlságosan sok olyan főpap kaphat majd szerepet, aki szerintük az egyház hajóját továbbra is nemkívánatos irányba kormányozza.

Miközben a mostani egyházfő prófétai lelkülettel megfogalmazott, ám olykor keresetlen nyilatkozataival gyakorta alkalmat ad a félreértésekre, és lépéseit még hívei sem mindig követik könnyen, nem nehéz meglátni a mostani támadásnak a konkrét ügyön túlmutató jelentőségét. Ebből a szempontból különösen árulkodó Viganò felszólítása, mellyel az érsek „az egyre súlyosbodó abúzusbotrány miatt” Ferencet lemondásra szólította fel. Mármost, ahogy a pápa támogatói nem győzik hangsúlyozni, az egyház nem olyan intézmény, mint egy vállalat, amelynek vezetőjét kellő erők felvonultatásával csak úgy meg lehet buktatni. Krisztus titokzatos testéről van szó, és amiként a katolikus hit szerint Jézus földi helytartójának kiválasztásában a Szentléleknek döntő szava van, úgy az, hogy az illető kitölti-e élethosszig szóló hivatali idejét, szintén inkább múlik a harmadik isteni személyen, semmint egy, a korábbi elöljáróját lemondatni szándékozó érseken.

Frissítve: 2018. október 25.