Valóságos Isten egy digitális világban – megejtő beszámoló egy online lelkigyakorlatról

Az Útkeresés Háza kísérőivel évente kétszer szervezünk fiatalok számára háromnapos, személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatot. Egy héttel ezelőtt volt a tavaszi alkalom az idei évfolyammal. Tervünk szerint Dobogókőre mentünk volna, de a helyzet úgy hozta, hogy mindenkinek otthon kellett maradnia, így online tartottuk meg a lelkigyakorlatot: vezetett imákkal, személyes kíséréssel, napi közös szentmisével. Szeretettel osztjuk meg nagy körben az egyik résztvevő fiatal személyes tapasztalatait arról, amit ezekben a napokban megélt. Mély tanúságtétel arról, hogy Isten be tud lépni életünkbe a digitális világon keresztül is, és valóságos akar lenni. (Nagy Bálint SJ)

Képünk illusztráció

A munkahelyemen meg kellett mondanom, miért leszek szabadságon, miért nem dolgozom home office-ban a három nap alatt. Nyíltan megkérdezték: „Na, és mit fogsz csinálni?” – én meg zavaromban az igazat mondtam.

Mindenki hülyének nézett. Idiótának gondoltak. Lelkigyakorlat – online? „Mi van?” „Majd meséld el, milyen volt!”

Szinte illetlennek éreztem a kérdést. Először – bevallom – én is hülyének néztem őket: meséljem el?! Hogy lehet egy Szent Ignác-i, csendes lelkigyakorlatot elmesélni? Aztán rájöttem, hogy csak kíváncsiak. Emberi ez is. A végére pedig arra jutottam, hogy jó, hát elmesélem! Vagy: mesélek róla. Mert nagyon bennem van.

Amikor az első reggel mindenki ott volt a monitor előtt, pontosan, és mégis nagyon álmosan, kócosan, kávéval a kézben, abban volt valami nagyon szép és felvillanyozó. Közösen akarta így is mindenki. Az a kérdés jutott eszembe: biztos, hogy Dobogókőre kell utazni, hogy egy lelkigyakorlat működhessen?

Mert tény, hogy nem volt könnyű előkészíteni a terepet. Tudtuk, nem lesz olyan, mint a korábbi, ahol távolságot tudtunk venni az otthonunktól, és úgy kiszakadni pár napra, együtt, elvonulva. De hol tartózkodjon az ember karantén idején, hogy legyen jelen napi háromszor imában, egy-egy órás lelkivezetésben, ráadásul teljes csöndben úgy, hogy az imán kívül nem beszél? Vagy hogy nézzen ki egy házi oltár? Mi látszódjon a kamerába, amikor ott van? És mi van, ha a külső zajokat nem lehet kiiktani?

Mert nem lehetett… Ahogy a lakótársaim hangját sem. Mosogattak, lehúzták a WC-t, beszélgettek. Léteztek. A csukott ajtón keresztül is átszűrődtek. A szobámban való áhítatba, amit próbáltam így vagy úgy felépíteni, belezavartak a jelenlétükkel, hiába gomolygott a gyertya füstje. Nevetnem kellett magamon… Milyen kétdimenziós valóságba próbálom kétségbeesetten bedugni a fejem? Odakuporodni a kamera elé, és párszor pár pixel teljes átmérőjében jelen lenni?

A törékenység néha nevetséges tud lenni, hiába is próbálkozunk. Így voltak ezzel mások is. „Várjatok, összedőlt az oltárom!”, vagy: „Láttok így? Akkor most beöltözöm papnak, és kezdhetjük.” Az ilyen mondatok elhangzásakor egyszerre hatódtam meg és kellett nagyon nevetnem.

Aztán ezeket félretéve, megszokva, egyszer csak működni kezdett az egész. Kisimult. Volt rend.

A Zoom nevű program segítségével konferenciabeszélgetéseket hoztunk létre. Voltak kis- és nagycsoportok. Megosztások és egyéni beszélgetések. Le- és felkapcsolódtunk, de ami fontos: többnyire nem is kapcsolódtunk le. Ha nem voltunk a helyünkön, akkor is otthagytunk valami kis tárgyat, ikont a monitorunk előtt, hogy mutassuk, jelen vagyunk egymás számára.

Talán én sem gondoltam volna az elején, hogy így is tud működni. A saját szobánk vált templommá. Az éjjeliszekrényünk oltárrá, a drogériában vásárolt gyertyánk örökmécsessé.

A lelkigyakorlat három napját vagy a szobámban – a monitor előtt –, vagy a szobám ablakán kimászva, a fal melletti betonlépcsőn kuporogva töltöttem, egy kisebb kert mellett. Odasütött a nap. Az egyik felismerésem ide kötődik: ahogy háttal állok, támaszkodom a kerítésnek, és arcomat a nap felé fordítom, fölfelé. Háttal a kerítésnek, előre – azaz felfelé a fénynek… Mert lehet, hogy horizontálisan behatárolódtam ebben az egész abszurd helyzetben, de függőlegesen annál több dolog történt. Onnan jött az élet és a hozadéka: rengeteg gondolat, ötlet, érzés, megértés. Lehetőség. Nem rácsokat látok, hanem lehetőséget. Nem félelmet, hanem kalandra hívást.

Hogy lehet így létezni? Nehezített akadálypálya, annyi szent. Szent? Lehet az is. Élet – más formában. A zavaró tényezőket persze nem lehetett kiiktatni kint sem, bekúsztak a csöndembe, nem hagytak békén. A kutya a kerítés mellett, épp mögöttem: hanggal, szaggal együtt, legyek kíséretében, teljes valójában. És persze megjelent a szomszéd is a fejem fölötti erkélyen – mert a jó idő nem csak nekem jár. A kisbabája ordított, sírt, ő pedig popslágereket énekelt neki. Nevetnem kellett tőle. Hamis volt.

Aztán elkezdtem odafigyelni jobban: nem párbeszéd-e ez is a maga módján? Nem az van, hogy ő így tud, így akar ahhoz a pici lényhez kapcsolódni? Hát dehogynem…

Estefelé a másik szomszéd jelent meg, szemközt, aki a védelmet és a rejtettséget adó tujasort kezdte el kivágni, irtózatos robajjal. Egyik a másik után tűnt el, így épp rám látott ezután, ahogy imádkozom. Azt hittem, felrobbanok a dühtől.

Nehéz lélekkel zárult a nap. Belül a sebeimmel, elvárásaimmal, hiányaimmal voltam elfoglalva. Válasz: nem jött. Aztán mégis, az esti mise prédikációja fordított át bennem mindent. A lelkigyakorlat alatt olyan érzésem volt, mintha egy kamerába beszélnék az Istenhez, és én látszódom a képernyőn.

Aztán a prédikáció mondanivalója mintha megnyomta volna azt a picike ikont, az oda-vissza nyilat, amivel a kamera fókuszt váltott. Rólam Rá irányult, Istenre. Hirtelen elém került egy arc. Fiatal (majdnem velem egyidős), vagány, de nagyon fáradt. Nem akart egyedül lenni. Fáradt volt egyedül lenni. Talán ezért gyűjtött össze minket mégis ebben a szokatlan helyzetben, ebben a három napban, Húsvét előtt. Sok képernyő, azonos időben, de más térben lévő kis négyzet, arc kapcsolódott össze, és ezekből a képernyőkből összeállt egy nagy mozaik, egy közös valóság.

Mert azt hiszem, a lélek nem háromdimenziós. Hanem sokkal több – sőt, sokkal kevesebb is. Tud kétdimenziós is lenni, ha jól figyelünk és jelen vagyunk egymás számára, vagy eljutni pixeles képernyőkön, szakadozó hangokon át is. De valójában ebben a töredezettségben lehetett érezni mégis, milyen töretlen az Ő jelenléte a számunkra.

Milyen az Isten? Olyan, mint mi. Sokarcú.

Néha szakadozott. Vagy álmos. Sőt, el is alszik, ráadásul viharban.

Vagy épp rossz szögből látjuk. Túl közel van vagy túl távol. Vagy van kép, de hang nincs. Vagy van hang, de nem látjuk a képet.

Néha viszont összeáll.

Igen, most összeállt.

Ő volt az.

Frissítve: 2020. április 06.