„Vannak tűsarkú és bakancsos témák”: ilyen volt a jezsuita újságíró-képzés

Lelki és mentális szoftverfrissítésért jelentkeztem a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-képzésére. Nem okozott csalódást. Az alábbi kérdéseket ismerőseim tették fel, akik tudtak a kalandomról. Figyelmeztetés: szokatlanul pozitív vélemény következik! Megfordult a fejemben, és a szerkesztő is arra kért, hogy tegyek bele több kritikát. De kritizálni nagyon könnyű, többre tartom észrevenni a jót. Ez az én véleményem, nem kell egyetérteni vele. Enyedi Katalin – az Újságírás modul hallgatójának – öninterjújakis magyar stílusgyakorlat jeligére. Az első fotósorozatot Hollai Gábor, a Vizuális modul hallgatója, a másodikat Pásztor Péter, a modul házigazdája lőtte.

Szőnyi Szilárd, a képzés vezetője. Fotók: Hollai Gábor

– Milyen a tanfolyam?

– Pont jó, pont olyan, mint amit ígér. Az újságírás alapjait mutatja be, a szakma jelesei adnak elő. Ritkán van olyan érzésem, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyen vannak, és tanítani, adni akarnak. A legjobbak az alapokról, nagy luxus.

– Úgy látom, tetszik neked.

– Igen. Úgy érzem, sok mindenről lemaradtam volna, ha bármelyik óráról hiányzom. Tetszik, hogy az előadók, résztvevők tisztában vannak a legégetőbb problémákkal, és azért jöttek össze, hogy közös értékek alapján valamit megmozdítsanak.

– Milyenek a résztvevők? 

– Meglepően sokfélék. Egyetemistától ötvenpár évesig, zöldfülűtől gyakorló újságíróig, apácajelölttől négygyerekes anyukáig van mindenki. Sokféleségünkben viszont nem rivalizálunk, mindenkiben őszinte, nyugodt érdeklődést látok a világ iránt. Egyértelmű közös metszéspont az írás iránti érdeklődés. Könnyű beszélgetni, barátkozni.

– Milyenek az előadók?

– Engem lenyűgöznek. Nagyon klassz, hogy jöttek jobbról, balról, fentről, lentről, egyházból és világból. Kivétel nélkül mindegyik markáns egyéniség, született tehetség, és megvalósult szakember. Sokat lehet pusztán a jelenlétükből tanulni.

Néha ellentmondanak egymásnak, anélkül, hogy tudnának róla, de mégis minden esetben érvényes az üzenet. Az egyéniségük a védjegyük, erőteljesen megjelenik és fontos a munkájukban.

Nagyon tetszik, hogy élőben is milyen kreatívan, egyénien használják a nyelvet, illetve hogy mennyire finomhangoltak. Csemege a léleknek. Paradox módon a jezsuita előadó volt a legszókimondóbb, és ezzel rögtön az első órán rámutatott az értékelvű írás lényegére. Kiemelném még azt a csodálatra méltó türelmet, amellyel 20 év tapasztalatából laikus kérdéseinkre válaszolnak úgy, hogy közben nem érzem, hogy a szék alá kellene bújnom. Persze itt most lehetne csipegetni, hogy ki mikor, miért pont azt, pont úgy mondta, de nem látom értelmét. Egyébként is, simán lehet a helyszínen kérdőre vonni őket, az előadók állnak elébe. Lehet, hogy a kifogásolnivalók egy hosszabb tanfolyam esetén jobban  megmutatkoznának.

– Miket mondanak az előadók?

– Azt, hogy a minőséget vissza kellene hozni az újságírásba. Sőt, az értékeket újra divatba kellene hozni. Meg azt, hogy egy újságíró legfontosabb tulajdonsága az őszinte kíváncsiság. Jó lenne, ha a kíváncsiságot valahogy tanítani lehetne. Mennyivel kellemesebb lenne a jelenkor!

– Van, amit hiányolsz?

– Kis nemzetközi kitekintés jól állna a tanfolyamnak. Többször kirajzolódott számomra, hogy az előadók nem tájékozottak nemzetközi vonatkozásokban. Szerintem veszélyes itt, Európa közepén egy tízmilliós országban bezárni a zsalugátereket. De ez nem csak a tanfolyam sajátossága, mintha hungarikum lenne, hogy nem látunk át a Kárpát-medencét övező hegyeken, de sokszor a határokon sem. Pedig csak klikkelni kell, nem lóháton nekivágni. Nagyobb hangsúlyt fektetnék az előadók egyéniségére, tapasztalataira is. Húsz év főszerkesztés, kormányszóvivés, trillió hazai és nemzetközi díj, és közben az előadó volt, hogy a műfajelmélet átadására koncentrált.

Hodász András és Réder Kristóf. Fotók: Pásztor Péter

– Adódtak érdekes helyzetek?

– Persze. Ilyen kaliberű előadókkal és résztvevőkkel szerintem ez elkerülhetetlen. Volt, hogy jó nagy butaságot mondtam, de olyan elegánsan, finoman, humorral jelezték ezt nekem, hogy csak örülni lehet neki, és mosolyogni rajta.

– Mire jó az a másfél óra?

– Mindenre. Kicsit kevésnek tűnik, de valójában pont jó. Az előadók koncentrátum formájában adják át az anyagot, a résztvevők pedig gondolkodnak, mielőtt kérdeznének. Egy bónusz félórát mindig kapunk az előadóval az óra után, kötetlen, értékes beszélgetések kerekednek így. A jelenléti órákon túl saját munkákat küldünk be, írásban kapunk visszajelzést róluk, ami legalább olyan tanulságos, mint maga az előadás.

– Mit tanultál?

– Mindenekelőtt azt, hogy mennyi mindent kell még tanulnom, ha írni akarok. Ez mégiscsak egy szakma, nem játék.

A tanfolyam rámutat az újságírás képlékenységére, hogy néha a téma kéri a műfajt, az újságíró egyénisége a módszert, a hangvételt, vannak „bakancsos és tűsarkú” témák, és az egész milyen gyönyörűen rugalmas, értékes.

A 12 alkalom felébresztett bennem valami szunnyadó energiát, talán mégsem a kanapéról kell kritizálni a világot. Hamuban sült pogácsaként elviszem, hogy az életben előforduló (látszólagos) ellentéteket meg kell tanulnunk elviselni, érteni, és békíteni. A párhuzamos egyenesekről is pontosan tudjuk, hogy soha nem találkoznak, de a végtelenben mégis.


A jezsuita újságíró-akadémiáról – szubjektíven

Nem vagyok az a képzéseket habzsoló típus, de megszólított a téma, mert magam is írogatok hosszabb ideje, persze tanulatlanul. Vonzott a jezsuita közeg professzionalizmusa, nyitottsága és védettsége. Azt gondoltam, hogy a jónevű előadóktól olyan fortélyokat fogunk megtanulni, amitől aztán tényleg minőségi érzetűek lesznek az írásaink, mindeközben attól tartottam, hogy a csiszolódás majd észrevétlenül kiöli bennünk az egyéni hangot, és beleveszünk a képzett újságírók arctalan tömegébe. Nem lett igazam. Barta István, az Újságírás modul hallgatójának írása.

Az előadók bizonnyal egytől-egyig kiváló újságírók, de ettől még nem feltétlenül jó előadók és tanárok, így aztán a hallgatókra zúduló információáradat teljes átmosása is elmaradt. Nem mintha nem lehetett volna tanulni tőlük, csak nem azon a közvetlen, szájbarágós módon.

Nyomasztó ismeretdömping helyett lett más, ami viszont nem volt benne az előre kiadott programban: a többi tanonc, akikkel szinte első perctől volt valami furcsa összecsengés.

Mindenki máshonnan jött, mást keresett, de mégis az órákon – és azokon túl – nagyon színes beszélgetések alakultak ki, amelyek –kiegészítve az előadásokat – fenntartották azt az impulzust, ami az alkalmak között pont egyheti gondolkodásra hívott.

Izgalmas volt belevetni magam a feladatokba, töprengeni olyan nüanszok felett, amelyek felett korábban sosem időztem. Értékesek voltak a visszajelzések, látni, hogy más mit olvas ki abból, amit papírra vetek. Meglepő volt azon kapni magam, hogy olyan feladatokat vállalok el, amilyeneknek pár hónappal korábban a gondolatáig sem jutottam el.

Szóval, ha valaki – legyen bármilyen korú és képzettségű – szellemi kihívásra és a kalandhoz szükséges intellektuális üzemanyagra vágyik, akkor itt a helye. Profitálni lehet az előadások puszta meghallgatásából is, de a nagyobb kockázatvállalásnak, kitárulkozásnak a lehetőségei is adottak. A 12 hetes tanfolyamot lezáró vizsgáról pedig csak annyit, hogy az egyik „mestermunkát” épp most olvasta végig a gyanútlan olvasó…

Frissítve: 2021. december 01.