Velics László, a legismertebb magyar jezsuita művészettörténész élete

Velics László a legkiválóbb és legismertebb magyar jezsuita művészettörténész élete nagy részét a kalksburgi jezsuita gimnáziumban élte le, ahol magyar és francia nyelvet tanított. A gimnáziumban Kunstkabinet néven szépművészeti gyűjteményt hozott létre, emellett rendszeresen tartott előadásokat a keresztény művészetekről. Korának legjobb technikájával készült nagy reprodukciógyűjteménnyel rendelkezett a festményekről, de érméket, fémmunkákat, kristályt és porcelánt is kiállított. Bemutatta az eszközöket és a munkamenetet is, ezzel fejlesztve a papság alapismereteit a templomok díszítéséhez. Miután 1907-ben X. Pius pápa elrendelte az egyházi műkincsek védelmét, Velics mintegy háromezer előadást tartott a Monarchia országaiban papok és szeminaristák részére. Emellett kiterjedt művészettörténeti és rendtörténeti írói munkásságot is folytatott, máig alapvető műnek számítanak a könyvei: P. Votka János SJ. (1901), Magyar jezsuiták a XIX. században (1902), Das Kabinet für kirchliche Kunst im Kollegium SJ zu Kalksburg (1909), Vándorelőadásaim az egyházi művészetről (1912), Egyházművészeti ügyeinkről (1913) és élete vége felé egy később sokat idézett összefoglalást írt a jezsuiták magyarországi történetéről a háromkötetes Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából (1912-1914) című művében. Az egyházi művészettörténet tárgyában írt tanulmányait és cikkeit a Katolikus Szemlében, a Religióban, az Egyházi Műiparban és a Magyar Koronában publikálta.

1852. október 14-én született Szécsényben, az édesanyja, Haynald Terézia, Haynald Lajos kalocsai érsek húga volt. A középiskolát Selmecbányán a piarista gimnáziumban kezdte, majd a jezsuiták által vezetett kalksburgi és kalocsai kollégiumokban végezte. Ezekben az években, a természet iránt rajongott, amelyet nagybátyja az európai hírű botanikus, Haynald érsek is támogatott, aki egyébként egész életében figyelemmel kísérte és segítette unokaöccse életét de ez csupán családi-rokoni gondoskodás volt, nem nepotizmus.

Visszaemlékezésében így írt erről az időről: „Középiskolai éveimből még egy más, kezdettől végig tartó boldogságomra kell reflektálnom. Már bennszületett ösztönömnél fogva nagy barátja voltam a természetnek, s legboldogabb óráimnak gimnáziumi éveim alatt azokat vallottam, melyeket a természet tanulmányozására, gyűjteményeim egybeállítására, nevelésére fordíthattam. Mint első latin iskolás gyerek ritka szép ásványgyűjteményt állítottam össze a második osztályban a növényekre, a harmadikban a rovarokra fordítottam szabad óráimat; a negyedik osztályban szentképek gyűjtése bilincselte le figyelmemet. A felsőbb osztályokban ugyanilyen, de nagyobb mérvű gyűjtemények lelkesítettek; s most midőn hajam már őszbe borul, ép úgy tudok még örvendeni a természet bájainak, mint azt gyermekéveimben tettem. Nem kis fokban élesztette bennem a természet ily mélyebb szeretetét Haynald érsekbátyám. Ha Szécsénybe jött, nem ritkán felszólított, hogy sétáin kísérjem őt. Ilyenkor azután árnyas helyen a fűbe heveredtünk. “Te Laci, nézz ide; megfigyelted-e már a természetnek ezeken, a növényeken feltáruló csodáit?” – s azután magyarázgatni kezdett, de szellemének oly ragyogásával s oly túláradó passzióival, hogy az ő lángesze kellene most nékem, ha azokat a boldog perceket leírni akarnám. Később, 1866. augusztus havában Szécsényből hintón indultunk egy felső-magyarországi körútra. Három hetet töltöttem így az érsek oldala mellett, aki most is kedvenc tudományának, a botanikának, szentelte szabad óráit. Hányszor, de hányszor kellett a kocsiból kiugornom, hogy ezt vagy azt a növényt, melyet megpillantott, hozzam el neki: de a jutalom – szellemes magyarázatai – túláradó örömmel töltötték el lelkemet. Számos utazásaimnak, melyeket életpályámon végeztem, bizonyára ez az ifjúkori körút Haynald bátyám kíséretében marad legvonzóbb, legkedvesebb emléke.”

Kalocsán fogalmazott meg lelkében az elhatározás, hogy jezsuita akar lenni, ez a családjában nem kis megrökönyödést és ellenállást váltott ki, az édesanyja nagyon féltette a szerzetesi élettől, de bátyja okosan megvilágította és megmagyarázta a fiú döntését, így írt húgának unokaöccse elhatározása után: „Laci bevégezte általános tanulmányait, melyeket minden tudományos előkészületet megkívánó, pálya kezdése előtt végezni kellett. Eddig mire sem gondolva tudtuk, hogy az 5-ik után a 6-ik, a 7-ik után a 8-ik osztályba kellett neki lépni; fejtörés és választásról szó sem lehetett. Másként áll most a dolog. Ö a generáliákat végezte, s azon vagyon, hogy szaktudományokra menjen át. E végre pedig életpálya-választás szükséges. Mert másként kell rendelkeznünk, ha pap vagy szerzetes, másként, ha katona vagy jogi pályaember lesz. S íme éppen itt vagyok megtévesztve. Ö azt írja, hogy anyja beleegyezésével a jezsuita rendbe szándékozik lépni, erre érez hivatást magában. Te pedig azt írod, hogy lenne inkább világi, mert boldog lehet a családi életben. De mi legyen, mint világi. azt nem írod; a családi életre pedig önmagában tekintve, mint Te azt ridegen oda állítod, semmi tudományos előkészület nem kell; ott csak menyasszonyról és vőfélyről kell gondoskodni, s amiatt, sem Franciaországba, sem bárhová az országba, talán még Szécsényen kívül sem kell menni. Ha írtad volna, legyen orvos vagy katona, vagy ügyvéd. volt volna mihez tartanom magamat a fiú tovább neveltetésére nézve; de azt mondani „ne legyen pap” még nem elég, hogy én határozhassak; s hogy a világi metierek közöl én válasszak számára, ez nem megy. Én senkit, ki becsületes pályát választott, ez irányban megzavarni, megtéveszteni nem akarok; legkevésbé olyat, kit annyira szeretek, mint gyermekeid bármelyikét. Én Lacit figyelmeztettem eleve – mondja meg Ö, mily nehéz főleg a mostani időkben az egyházi és szerzetes pálya, s mint nehezedik meg napról-napra inkább, midőn a legbecsületesebb, önfeláldozó munkásság után öngyalázatát veti rá a fertelmes csoport. Szegény lesz a pap, üldözött és az úri pór-canailletól megvetve. Mind elmondtam, de ő állhatatos maradt. Senki rá nem beszélte, senki nem biztatta, nem kecsegtette őt. S ö választott. Mit leveléből megértve igen megnyugodtam.”

Haynald érsek annyit azonban megtett, hogy a kínos félreértések, és az esetleges támadásoktól megvédje unokaöccsét, az akkori jezsuita általános rendfőnöktől, P. Beckx-től kérvényezte, hogy a noviciátust, ne Magyarországon, hanem Franciaországban végezhesse. Igy Velics az elzászi Issenheimben lépett be a Jézus Társaságába, 1869. október 5-én, a noviciátust pedig St. Auchelben végezte. 1870-től Pozsonyban tanult filozófiát, majd betegsége miatt Kalocsán készült fel a teológiai vizsgáira, 1874-től, mint magiszter a kalocsai jezsuita kollégiumban tanított, későbbi vallomása szerint ezek voltak élete legszebb évei: „Kalocsán iskolám volt az én kis világom; ebben a mikro-kozmoszban leltem fel boldogságomat. Volt pedig 63 tanítványom közt tizenöt-húsz szép eszű, tudni vágyó fiú s öröm volt ily iskolát előre vezérelni. Másrészt azonban fősúlyt helyeztem minden évben az ismétlésekre. A harmadik osztályban, midőn a fiúk a húsvéti szünnapokról visszatértek, az első órában mindjárt így szólítottam meg őket: „Fiaim! megkezdődik most harmadfél hónapra a  repeticzió. Minden órában, minden tárgyban felszólítok az ismétlendő leckékből ötöt-hatot közületek; ha a leckét jól felmondjátok, amit ugyancsak elvárok mindenkitől, az óra másik felét a művészet remekeinek szemlélésére fordítjuk; ha pedig dolgotokat nem tudjátok, addig-addig examinállak Titeket, hogy majd meg is unjátok! Tehát válaszolók’” Fiaimnak több se kellett: éltek-haltak a művészeti órákért, s jaj volt annak, aki tán egyszer-máskor az édes perceket. Megakasztotta,: a pajtások, magok vették őt a kellő gyógykezelés alá. Én pedig ígéretemhez képest átvettem velük az építészet, szobrászat, festészet történetét, alapos mindig szemléltető oktatásban s hoztam óráról-órára az iskolába  Haynald érsek-bátyám remek művészeti képeit, stereoskópjait stb.  Azóta persze sok víz folyt le a Dunán: több országban s nálunk is, főleg Wlassich Gyula minisztersége alatt mélyebben bolygatják, fontolgatták a kérdést, hogyan, miképpen lehetne a mai túltömött tanrendszer daczára a művészeteket az iskolákban mégis könnyen, megterhelés nélkül a tanulókkal megismertetni?  A legtöbb terv életképtelennek bizonyult. Íme itt felemlítettem az enyémet, sajnálatul csak azt az egy szót teszem még hozzá: Probavi et successi! Kalocsán tehát igen szép, boldog három évet töltöttem: de minden, ami nagyon szép, hamar mulandó az életben.”.

A kalocsai éveinek betetőzéseként, miután Rómából külön engedélyt kapott, nagybátyja, a kalocsai érsek szentelte pappá a kalocsai Nagyboldogasszony-székesegyházban, 1881. április 6-án.

                                                                                                                 Bikfalvi Géza

Frissítve: 2020. október 20.